“Aki arra adja a fejét, hogy a festészetéből akar megélni, és kenyérért kezd el festeni, legyen bármilyen tehetséges is, annál előbb-utóbb  alárendelt szerepet kap mindaz, ami addig kialakult benne” – mondja Horváth János, a Stein Anna-díj idei kitüntetettje. A Miskolcon villanyszerelőként és szociális munkásként dolgozó cigány festőt A mű Párizsban kérdezte, a díj átvételekor.

Első ízben ítélték oda azt a magyar művészek alkotótevékenységét támogató képzőművészeti díjat, amelyet az 1956 óta Párizsban élő festő- és szobrászművész, Stein Anna alapított. Az öttagú szakmai zsűri egyhangú döntése alapján a díjazott Horváth János, miskolci festőművész lett, aki a párizsi Liszt Ferenc Intézetben vette át a díjat.

Horváth János a borsodi Alsóvadászon született 1963-ban, nyolcgyermekes cigány családban, édesapja bányász, édesanyja háztartásbeli volt. Villanyszerelőnek tanult, ma is ezt a munkát végzi, a Magyar Államvasutak alkalmazottja, munkahelye a miskolci Tiszai Pályaudvar. Festeni gyerekkorában kezdett, a tehetségét rajztanára ismerte föl először.  

Diplomát szerzett a Wesley János Lelkészképző Főiskolán, szociális munkás szakon. A bódvalenkei Freskófalu program művészeti vezetője, részt vesz szociális programokban, többek között a lyukóbányai szegregátumban élő családokkal is együtt dolgozott. 2004-ben Mikor megyek hazafelé címmel önéletrajzi kötete jelent meg. Párizsban válaszolt A mű kérdéseire.

Mit szólt a hírhez, amikor megtudta, hogy a díjazott ön lett?

Stein Anna hívott fel, és annyira nem értettem, hogy ki hív Párizsból és miért, hogy lecsaptam a telefont. Aztán persze örültem, de tudom, hogy ilyenkor nagyon kell vigyázni, nehogy túlértékeljük magunkat.

Ön nem olyan környezetben nevelkedett, ahol könnyen találkozhatott képzőművészettel. Mi vezette a rajzoláshoz, festéshez?

A festés, a rajzolás a mai napig az életem fontos része. Nincs olyan nap, hogy ne fessek. Ha nem festek, akkor is festek a fejemben. Látom a formákat, a színeket. Egészen   kiskoromban kezdtem rajzolni. Alsóvadászon, a cigány telepen, ahol akkor laktunk, van egy domb, ahova gyakran kiültem, és ceruzával rajzolgattam a növényeket és mindent, amit ott láttam. Egy idő után aztán jól kellett rajzolnom, mert különben nyakon vágtak.

Kik?

A cigány ember szereti a tetoválást, és mivel látták, hogy rajzolgatok, azt mondták, „majd a Jancsi megrajzolja”. És ha nem jól sikerült a rajzom, a rózsa, a virág vagy amit kértek, akkor kaptam egy nyaklevest. Így kezdődött, azután az általános iskola ötödik osztályában találkoztam Szentirmai László tanár úrral, aki látva a rajzaimat, elhívott a rajzszakkörébe. Akkor még voltak az iskolákban rajzszakkörök.

Az ön története is jól mutatja, mennyire fontos a tanár szerepe egy diák életében.

Bizony, nagyon fontos. Nagyon sokat köszönhetek Szentirmai tanár úrnak. Felismerte, hogy van tehetségem a rajzhoz, és elkezdett célirányosan terelgetni: rajzold le ezt, rajzold le azt. Elmagyarázta, hogy mitől nem jó, amit a magam módján rajzoltam és hogyan lenne jobb. Négy évig, nagyon keményen tanultam nála. Az a négy együtt töltött év alapjaiban határozta meg a művészethez való viszonyomat. Amikor pedig elkerültem a gimnáziumba, akkor Zsignár István festőművész kezdett el foglalkozni velem. Nála már aktokat, tanulmányokat kellett készíteni, beállításokat rajzoltunk, festettünk, megismertette a különböző technikákat. Középiskolában félfelnőttként már ragad az emberre valami. Eljutottam oda, hogy Pető János festő, grafikus növendéke lehettem. Nagyon jó volt együtt dolgozni vele, négy évig tanított. Aztán eljött egy pillanat, amikor feltettem magamnak a kérdést, hogyan tovább, mert nem lehet örökké Pető Jánost, Zsignár Istvánt utánozni. Felismertem ugyanis, hogy minden munkámban visszaköszönnek a mesterek.

Mikor és hogyan sikerült rátalálnia saját stílusára?

A könyvemben benne is van az a kép, az Apám álma, ami a magam stílusát elindította. Egy megtörtént családi esemény hozta meg a váltást. Édesapám, aki bányász ember volt, esténként lefekvés előtt a kését meg az óráját mindig  letette a hokedlira. Egyik éjjel azt álmodta, hogy kettényílik a fal, és az ördög az édesanyámat meg az akkor kisbaba testvéremet elviszi. Apám álmában felkapta a kést a hokedliról, és belevágta az ördögbe. Reggel, amikor felébredtünk, apám nem találta a kését, nem volt a hokedlin. Keresni kezdtük, és egyszer csak az ággyal szembeni vályogfalba fúródva találtunk rá. Így keveredett az álom a valósággal. Ez a történet mindig motoszkált a fejemben, és egyszer nekiláttam, és megfestettem. Igy alakult ki az a stílus vagy mondandóközlés, ami mesél. Minden képemmel történeteket mesélek, a velem történteket és a számomra fontos dolgokat, legendákat, bibliai történeteket festem meg.

Ha belelapozunk a könyvbe, azt találjuk, hogy a szürrealisztikus festményeivel szoros kapcsolatban lévő, ugyanakkor a valóságról szóló saját írásai és életének fontos emlékeit megörökítő személyes fotói mellett a művei is megjelennek.

A képeim és az írásaim között valóban szoros az összefüggés, mivel engem az foglalkoztat, hogy hogyan tudja az ember képpé változtatni azt, ami a valóságban, a világban történik. Az alkotásban túl kell lépni a látható világon, és akkor születik meg az a kép, ami belőlünk jön. Az egyik képemnek az Úton címet adtam.  Edgár öcsémnek egy súlyos autóbaleset következtében megoperálták a lábát, és kicsit sérült maradt. A képen Edgár a végtelen úton botorkál, és a hegyek emberré válva figyelik őt. Látja, több képemen is a növényeket?  Apám nagyon szerette a növényeket, a fákat. Akkor ettem életemben először olyan szilvát, amit nem loptam, amikor vettünk egy házat és leköltöztünk a faluba. A ház körül gyönyörű gyümölcsfáink voltak. Apám nem szerette vegyszerrel permetezni a fákat, mert mint mondta, ha a bogarat megöli valami, akkor az nekem is képes  ártani.

Mi inspirálta a Faágon című kép születését az egymáshoz tapadó, keményarcú emberekkel?

Egy börtönbe jártam be tanítani és nagyon megrázott, hogy olyan szűk helyen vannak összezárva az emberek. Lehet, hogy megérdemelték, nem tudom, de nagyon elgondolkodtatott. Ha ülsz egy faágon huszadmagaddal, minden rezgésed a másiké is lesz. Ugyanez történik velük is a zárt, szűk térben.

Több képén találkozni egymásba tolódó fejekkel, arcok, tekintetek sokaságával.

Menjen ki az utcára, nézze meg, mit lát! Emberek tömegét. És mit nézünk, ha valaki nem meztelen? Az arcát, a szemét. Ha már az az Érintések című képemhez lapozott, hadd mondjak el egy vele kapcsolatos dolgot. Hangsúlyozom, a kép tartalma az „érintés” és nem fogdosás vagy markolászás! Londonban voltunk egy filmvetítésen, ahol a rólam szóló dokumentumfilmet (Osgyáni Gábor: Hatszáz év után az első – dokumentumfilm, 2010. – a szerk.) mutatták be. A vetítés után egy hölgy azt mondta, hogy ha én ott lennék tanító, már régen elítéltek volna. Nagyon csodálkoztam, nem értettem, miért mondja. Azért, válaszolta, mert megérinted a gyerekeket, márpedig a testi kontaktus nem engedélyezett. Milyen világban élünk? Én úgy gondolom, hogy ebben a fene nagy világban az érintések igenis sokat számítanak! Ahogy megvan a szerepe a szerelmesek között, úgy a tanár és diák között is. Mennyire fontos lehet például egy vállveregetés.

Vannak, akik vásárolják a képeit?

Vannak néhányan és lennének többen is, de nem szívesen adom el a képeimet. Nem azért, mert ragaszkodom hozzájuk, hiszen örülök, ha valaki szereti és nézni akarja, hanem azért, mert van, aki olyan olcsón akarja megvenni, hogy az nekem fáj.

Többnyire kartonra fest, miért?

A jó minőségű anyag nagyon fontos, de sajnos Magyarországon nem lehet jó vászonhoz jutni.  A postánkra a szórólapokat centis vastagságú kartonnal összefogva  hozzák. Ezeket el szoktam kérni, hazaviszem, lealapozom és azokra festek. Jobb, mint a rossz vászon. Ezenkívül Miskolcon minden hónapban van régiségvásár, ahol nagyon jó parasztszövésű vásznakat lehet kapni, azokból szoktam vásárolni.

Ön a vasútnál dolgozik, könnyen elengedték, hogy kiutazzon Párizsba?

Szabadságot vettem ki. A miskolci Tiszai pályaudvaron dolgozom villanyszerelőként. Nagyon rossz jelenséget látok egyes festői körökben. A megélhetésük érdekében annyira meg akarnak felelni a közönségnek, hogy automatikusan tájkép- vagy csendéletfestő lesz belőlük. Aki arra adja a fejét, hogy a festészetéből akar megélni, és kenyérért kezd el festeni, legyen bármilyen tehetséges is, annál előbb-utóbb  alárendelt szerepet kap mindaz, ami addig kialakult benne. Egy időben nagyon szerettem rajzolni a pályaudvaron lévő hajléktalanokat, az arcokra kiülő nagyon kemény sorsokat. Csináltam pár képet a régi holland mesterek stílusában, nagyon kontrasztos fény-árnyékkal. Az eredmény erőteljes arcmegmutatás lett, de ezekkel a hajléktalan portrékkal szemben ma már kritikus vagyok. Ha van a zsebedben egy kis darab papír meg ceruza, munka közben is gyorsan le tudsz rajzolni valakit, akit esetleg már hónapok óta naponta látsz. Rengeteg arcot, tekintetet rajzoltam így meg. A villanyszerelői szakmunkás képesítésem mellett főiskolai diplomám is van, a Wesley János Főiskola Szociális munka szakán szereztem.

Hogy esett a választása erre a főiskolára és erre a szakra?

Nem akartam úgy meghalni, hogy ne legyen felsőfokú végzettségem. Azt gondoltam, hogy a Képzőművészeti Egyetemre nem érdemes jelentkeznem, mivel már annyi megszilárdult tudás volt bennem, hogy nem lett volna értelme. Ezért inkább a a Wesley főiskolát választottam. Mivel mindig nehéz sorsú emberek között éltem, érdekelt a szociális munka.

Hasznosítja is az ott megszerzett tudását?

Igen. Sokat vagyok olyan gyerekek között, akik hátrányos körülmények között, szegregátumokban élnek. Az, hogy ezek a családok ilyen helyzetbe kerültek, azért hetven százalékban a társadalom a felelős. Harminc százalékban viszont az egyén hibája, mert az egyén is felelős a sorsáért. Ha nem szerez valamilyen tudást, akkor nem fog munkát találni. Ugyanakkor olyan világban élünk, ahol megszabják, hogy a szakmunkásnak ennyi és ennyi lehet a minimálbére, de azt nem, hogy mennyi lehet a kenyér ára. Senkinek sem könnyű manapság, de ezeknek a perifériára szorult embereknek sokszorosan nehezebb. Az én fizetésem 350 ezer forint, negyven éve dolgozom a vasútnál. Három gyereket neveltünk fel.

A fiam Egerben tanul, szenzációsan rajzol, vizuális művészetet tanul, művész lesz belőle, és neki erről már lesz felsőfokú papírja is. Az egyik lányom végzett zongoratanár, a másik most érettségizett. Gondoljon bele, egy olyan családról van szó, ahol a nagymama írástudatlan. A zongoratanárnő lányom 160 ezer forintot kap az iskolában, és közben ingyen tanítja a cigánygyerekeket zongorázni. Vele kapcsolatban hadd meséljek el valamit. Edgár öcsém révén sok-sok évvel ezelőtt hozzánk került egy ütött-kopott zongora. Elvira kislányunk már négyévesen odaült és pötyögtetett rajta. Aztán később, amikor sikeresen felvételezett az Egressy Béni Zeneiskolába, azt mondták, hogy felveszik, de kell vennünk egy zongorát. Mire én azt válaszoltam, hogy nekünk már van otthon zongoránk. Az nem zongora – mondta a tanárnő –, hanem szintetizátor. Na, gondoltam magamban, a cigányoknak még zongorájuk sem lehet? Egy fatőkés, 1896-ban gyártott Bösendorfer zongoránk van – válaszoltam neki, ami után nagy csönd lett.

Hogyan foglalkozik a szegregációban élő gyerekekkel, hogy tudja felkelteni az érdeklődésüket a festészet iránt?

Elmesélek nekik egy mesét, és utána elkezdünk beszélni róla, meg arról, hogy milyen formákat, milyen színeket képzelnek el. Azután tele kell rajzolniuk az A4-es papírt, még egy kis folt sem maradhat fehér. Van egy saját, játékos módszerem is. Utolsó pár előre fuss, biztosan  ismeri ezt a játékot. Valaki rajzol a falra kifeszített nagy lapra és amikor elkészül, az utolsó előre jön és ő folytatja. Közben vitatkozhatnak, megbeszélhetik a gondolataikat.  Létrejön a kommunikáció, mindenki hozzátesz valamit.  Ez némi pótlás számukra a kiskorban elmaradt rajzolásért. És megtanulják, hogy dolgozni kell, meg azt is, hogy a megkezdett munkát be is kell fejezni.

Dolgozik, tanít, fest. Hogy fér mindez bele az idejébe?

És este még az asszonyt is szeretni kell (nevet).  Nagyon nehezen, de van egy naptáram, és abban mindig előre beosztom az időmet. Olyan munkaidő-beosztásban dolgozom, hogy egyik nap nappal, másik nap éjjel, majd két nap szabad. De mindennek a titka a feleségem, Évikém, aki akkora türelemmel és figyelemmel van felém, hogy nélküle nem végezhettem volna el a főiskolát, és a gyerekeink sem jutottak volna ilyen messzire.

Még arra is jutott ideje, hogy Bódvalenkén megvalósítsa a ma már külföldön is ismert freskófalu tervét.  Hogy született meg a festett házak ötlete?

Ez olyan kérdés, mint hogy a feleségemet miért kívánom meg. Nem tudom, csak úgy jött.

Ki döntött, hogy mi kerüljön a falakra?

Én voltam a program művészeti vezetője, én döntöttem. Sokan jelentkeztek, de sokakat vissza kellett utasítanom, mert amit javasoltak, nem érte el a megfelelő nívót. Emiatt volt is néhány sértődés, de mindenáron szerettem volna megvédeni a színvonalat. Nemcsak a falu házai lettek szépek, de ez egy nagy közösségépítő program is volt a falu gyerekeivel együtt. Megtanulták, hogy ha festünk, nem beszélünk csúnyán, nem verekszünk és segítjük egymást. Eleinte csak néhány gyerek részvételével dolgoztunk, aztán napról-napra bővült a csapat. Csak a szabadnapjaimat tudtam ezzel a munkával tölteni, olyankor viszont a gyerekek is nagy lelkesedéssel és keményen dolgoztak velem – reggel hattól-héttől délután ötig.

Az anyagi feltételeket hogyan teremtették meg a programhoz?

Surányi György segítségével, a CIB Banktól.

Hogyan jutottak el hozzá?

Hát, egyrészt vonattal (nevet), másrészt egy ismerősön keresztül. Volt a csapatunknak egy tagja, aki jól ismerte. Amikor elmondtuk a tervünket Surányi Györgynek, mellénk állt és a bank támogatta anyagilag a kivitelezést. Folyamatosan beszámoltunk neki arról, hogy hol tart a megvalósítás. Mióta létezik a freskófalu, havonta egyszer-kétszer felhívnak, hogy jöjjek csoportokat vezetni, sokszor külföldieket. Elkalauzolom őket, beszélek nekik a képekről.  Az álomból néha valóság lesz.

Borítókép: Bódvalenke, 2009. Stiller Ákos, hvg.hu