Horváth Mátyásnak, a Magyar Képzőművészeti Egyetem Képzőművészet-elmélet Tanszék hallgatójának mesterszakos diplomamunkája, bár egy kisebb volumenű kiállításról van szó, mégis kiemelkedőnek mondható: aktuális és fontos kérdéseket feszeget kiérlelt elképzelésekkel és üzenettel.

Ha meg akarjuk érteni az élelmiszerárak folyamatos emelkedésének okát; érdekel minket az életet és táplálékot adó természeti környezetünk jövője, és azok a készségek is amelyek legalapvetőbb élelmiszereink előállításához szükségesek, akkor érdemes ellátogatnunk a Budapest Galéria Gyökeresül kitépni című tárlatára. A kiállítás nagy erénye, hogy veszi a bátorságot és távolabbról, mélyebbről indít: nem kerüli meg a gazdasági és politikai kérdéseket sem, hanem repedező talapzatként, mindannyiunkat érintő sorskérdésként kezeli őket és edukatív módon tárja elénk a legfontosabbakat. 

Süveges Rita Genezis – a petrokultúra locsolókannája (2021) című alkotása alapvetően egy gegre épül, de talán pont ezért látványos nyitóműve a kiállításnak. Fémes színűre festett motorolajos kannákat formázó tárgyakat látunk, különféle cégszerű feliratokkal és karcolt rajzokkal ellátva, rakodóládákon, mintha egy mezőgazdasági bolt kirakatának dekorációját látnánk. Egyszerre hatnak mindennapinak és gépiesnek, tűnnek szemétnek és valami nagyon értékesnek. Ez rajzolja fel és nyitja meg a játékteret a technológiáról és iparról szóló kritikai diskurzushoz.

A kiállítás központi témája a második világháború után a kőolajkitermeléshez láncolt ipari mezőgazdaság modelljének válsága. A hetvenes évektől a petróleumalapú műtrágya és rovarirtószer-használat széleskörű elterjedése először kitűnő kenőanyagnak tűnt a modernizáció gépezetében, ám viszonylag gyorsan megmutatkozott árnyoldala is. A földek kimerítése és az élelmiszerekben felhalmozódó méreganyagok azóta is hatalmas problémát jelentenek világszinten, miközben viszont a világ jómódú felén stabilizálták az élelmiszerellátást. 

A fentieknek köszönhető, hogy napjainkban akár a tél közepén is vehetünk epret a közértben, feltéve ha hajlandóak vagyunk kifizetni az árát; és ha megbízunk a korszellemben, akkor meg is merjük enni. Az íze viszont nem garantált. Ellentmondásos korban élünk, amelynek a díszletei mögött hosszúra nyúlt globális ellátási láncok vannak a szemünk elől elrejtve. Ezekbe a mechanizált terekbe és utakba nyújt betekintést Gerard Ortín Castellví és Pol Esteve Castelló alkotópáros Cold Route (2023) című videóinstallációja. A lélektelen hangárokban, automatizált gyártósoron lebonyolított gyümölcskereskedelem szintén kőolajjal hajtott logisztikai útvonalait mutatják meg nekünk, amelyek jócskán hozzájárulnak a mindennapok során megvásárolt és elfogyasztott „friss” import gyümölcsök és zöldségek környezetünkre gyakorolt hatásához. Nem beszélve arról, hogy az élelmiszerpazarlás során még ennek is jelentős része kárba vész. 

„Noha a 20. század kezdetén még 2,5 kalória energiára volt szükség 1 kalória táplálék előállításához, ez az arány napjainkra tízszeresére nőtt” – tudjuk meg Máté Dániel, költői szépségű monológjából, melyhez egy kissé rideg installációt épített.

„Ételeink ragacsos kőolajjal vannak bevonva, és ropog a kőszén a fogunk alatt” – foglalja össze ugyanitt akár a kiállítás magvának is tekinthető gondolatot. Az Adósai a földnek (2025) egyetlen gesztusra épül, egy kókusztejkonzerv elégetésére, amelyet videón nézhetünk végig, miközben meghallgatjuk ahogyan az alkotó végigvezet minket a petrokémiai forradalom, a konzervgyártás, a háború és a műtrágya közötti történelmi összefüggéseken. Tekintetünk fókuszát egy meditatív tárggyal köti le, amelyben a kalóriák úgy égnek, mint a gyertya lángja. Szépen kimunkált és okosan felépített szöveggé kovácsolt gondolatokat tár elénk, amelyet mindenképpen érdemes magyarul hallgatnunk, mert az angol fordítás, amely feliratozva van a videón, nem adja vissza az élményt.

A Fuzzy Earth kollektíva alkotása szintén a kontinenseken átívelő ellátási láncok problémájával foglalkozik, de sokkal inkább a közvetlen ökológiai károkkal. A Fertile Land (2023) egy hazánk természeti kincseit közvetlenül érintő, globális összekötöttségünkről szóló történetet mond el: hogyan került a Balaton vizébe egy tengerentúli sivatagból származó kőzet-foszfor. A mű szalagszerű kialakításán egy folyamatábra látható szimmetrikusan komponálva, amiről előbb juthatnak az eszébe a látogtaónak azok az afgán szőnyegek, amelyek a háborúskodást beszélik el, mint a leírásban említett futószalag. Szépen kidolgozott érzékletes grafikákat látunk, de jobban mutatnának szőttesként a poliészter textil printek helyett. Ennél viszont fontosabb a projektet kiegészítő másik történet, mert az alkotó kollektiva a Balaton északi partján aktivistaként is fellépett, ahol is természettudósokkal és helyi gazdákkal működtek együtt azért, hogy a fent említett szennyező foszfort kimutassák a tó vizében és a közeli termőföldekben, patakokban. 

Grinberg Daniella Parallaxis (2025) című installációja egy mikroperspektívát mutat be, melyen különféle laboratóriumból származó metszeteket látunk széles vászonra nagyítva, de sajnos ezek nem igazán tudnak túlmutatni az illusztratív funkción. Hiányolható az analitikus szempont megfogalmazódása, tudomány, technológia és ipar összefüggésének értelmezése, valamint ezek politikai aspektusaira való kritikai rátekintés.

Miután végigjártuk az ipari mezőgazdaság problematikáját, nagyon fontos, hogy a kiállítás utolsó terme vállalkozik arra, hogy az alagút végén lévő fény egyik reménybeli forrását is felvillantsa: az agroökológiát. Ezt a termet tölti meg a tavalyi Matter of Art prágai biennálé felkérésére készült installáció a The spectre of peasantry (A parasztság kísértete, 2024) mely Tomáš Uhnák, Dér Asia, Kaszás Tamás és Asunción Molinos Gordo kollektív alkotása. Ebben a projektben különféle médium kapnak helyet, de egy témát járnak körül: napjaink földműveseinek státuszát, problémáit, és társadalmunkban betöltött szerepüket. A mű kritikai diskurzusa részben kulturális, részben politikai oldalról építkezik. Kulturális irányból megkérdőjelezi a földműveléssel kapcsolatos negatív sztereotípiákat, például a ‘paraszt’ kifejezés degradáló konnotációit, és az azoktól való megszabadulást.

De fontosabb a kulturális kritika stratégiájának szempontjából az a támadás, amelyet a kapitalista munkamegosztás egyik hamis mítosza ellen indítanak, melynek lényege, hogy úgy képzi meg az alacsony státuszú munkák csoportját, mintha azokhoz nem kellene számtalan speciális, tanulással és tapasztalattal elsajátítandó képesség. Az installáció ezt úgy érzékelteti, hogy a projektbe bevont gazdákból kettőnek önéletrajzokat készítettek, a sokunk által ismert technokrata nyelven megfogalmazott stílusban és megjelenésben. Ám ezekben például olyan mondatok szerepelnek, mint: „A tápanyagok aktív mobilizációjához szükéges feltételek biztosítása (fejlett tranzakció és kommunikáció a növényi gyökérváladékok, a talaj micéliuma, a baktériumok és a talajszevezetek között a víz és a tápanyagok megszerzése érdekében).” Ezek a CV-k nagyon érzékletesen és humorosan mutatnak rá és kérdőjelezik meg jelen gazdaságunkat aládúcoló értékrendet, próbára teszik az értékes munka fogalmáról való gondolkodásunkat.

A politikai kritika és aktivizmus viszont talán még hangsúlyosabb. Két videómunkát látunk amelyhez szorosan kapcsolódnak Kaszás Tamás mozgalmi hangulatot keltő, magyar és cseh szocialista agitáló plakátokat felidéző grafikái. Az egyik videóban cseh földművesekkel beszélgetnek az alkotók, akik mindennapi tapasztalataikról beszélnek. Tisztában vannak azzal, hogy a saját közösségük, társadalmuk számára értékes munkát végeznek, azonban a jogi feltételek messze nem megfelelőek ahhoz, hogy ezt biztonsággal tudják végezni, mindemellett pedig a klímaváltozással szemben is az első sorban kell harcolniuk, folymatosan veszítve el földterületeket. A kiállítás másik videója ezzel párbeszédben a La Via Campesina nemzetközi parasztmozgalom céljait és az ENSZ által 2018-ban elfogadott nyilatkozatát (UNDROP) ismerteti. Fontos tudatosítani, hogy itt a parasztok érdekérvényesítési küzdelme, amely a földhöz, a vetőmaghoz, a természeti erőforrásokhoz, valamint a tisztességes munkához való hozzáférését és jogát jelenti, valójában mindannyiunk élelmiszerbiztonságáért is folyik.

Összességében ez a tárlat egy intellektuálisan is izgalmasan felépített és kidolgozott, égető aktualitású problémákkal foglalkozó projekt,

amelynek gondolatfolyamát és szellemiségét remélhetőleg tovább fogják vinni az alkotók és a kurátor is.  Amennyiben a kortárs művészet hajlandó a tudatipar szőnyegbombázása ellenében intellektuális és érzéki, érzelmi táplálékot nyújtani ahhoz, hogy meg tudjuk ragadni és jobban meg is érteni korunk komplexitását, akkor még sok ehhez hasonló tárlatra lesz szükség itthon. Őszintén reményt keltő látni, hogy vannak, akik vállalkoznak erre a feladatra.