“Egy pillanatig sem bánom, hogy nem egyfolytában printelek és keretezek és pezsgőzöm a megnyitóimon. Jobban vagyok, mint lettem volna középosztálybeli, menő fotósként. Hasznosabb vagyok.” Csoszó Gabriella fotográfus részt vett a 2013 és 2015 közötti tiltakozásokban, és részben szervezte is azokat. FreeDoc projektje 2010 óta dokumentálja a hazai demokráciapárti demonstrációkat, a történeti kutatás, a civil szféra és a kritikus sajtó számára is értékes archívumot hozva létre. Most ő válaszol A mű körkérdésére.

Tíz évvel ezelőtt, 2013 tavaszán zajlott a Ludwig Lépcső néven ismert épületfoglalás, a hazai kulturális politika jobboldali-nacionalista (illiberális?) fordulatával szembeni talán legnagyobb tiltakozó akció. Ez az akció egyike volt a 2012 és -15 közötti tiltakozáshullámnak, amelynek során a Szabad Művészek csoport, az Összefogás a Kortárs Művészetért és más csoportosulások demonstráltak. Ebben az időben zajlott a Tranzit Akciónapok sorozata, amelynek során a kortárs művészeti színtér számos szereplője tett kísérletet a dolgok közös megvitatására, 2014-ben indult az Eleven Emlékmű, a kormányzat emlékezetpolitikájával szembeni tiltakozó akció és párbeszéd-sorozat.

2013 kulcsév volt a magyar művészeti intézményrendszer átalakítása, a művészeti szabadság intézményes feltételeinek szűkítése szempontjából.  Akkor, a 2010-es évek elején, a kortárs képzőművészeti színtér volt az első, amely határozottan tiltakozott a hatalom lépései ellen. Ugyanis a kulturális mezőben ez a színtér ismerte föl és azonosította elsőként e radikális változások természetét – mint mára kiderült, pontosan.  

A mű körkérdés formájában igyekszik megszólítani néhányat az akkori szereplők, résztvevők, jelenlevők közül.

Csoszó Gabriella online beszélgetésben válaszolt a kérdésünkre, ennek szerkesztett változatát közöljük.

Miként látod tíz év távlatából 2013-at, illetve hogyan látod az eltelt időt a hazai művészet, a művészeti szabadság helyzete szempontjából? Mi a te szubjektív megélésed erről a tíz évről?

Két irányból tudnék kapcsolódni a kérdéshez. Az egyik, hogy az elmúlt időszak  tiltakozásaiban, mozgalmaiban megjelenik-e bármi is az akkori tiltakozások tanulságaiból. Most, amikor a helyzet olyan, amilyen, van-e még valamiféle remény? A másik, hogy én személyesen milyen útvonalat jártam bei az akkori tiltakozások időszakához képest. Talán ez a kettő párhuzamosan lehet érdekes.

Induljunk ki onnan, hogy Magyarországon élek.  Eddig nem gondolkodtam ezen, de érdekes, hogy akik most válaszokat adnak a kérdésre, akik anno a tiltakozások aktív szervezői voltak, azok mind Magyarországon élnek továbbra is, miközben nagyon sok mindenki elhagyta az országot. Pont mi, akik szervezőként, résztvevőként azonnal és erősen reagáltunk, többnyire még mindig itt vagyunk – időnkénti külföldi meghívásaink vannak, de nem hagytuk el az országot. 

Az az igazság, hogy a Ludwig Lépcsőt, a tiltakozás tényét és formáját is nagyon szerettem. Máig nem értem, hogy a kormányzati kulturális átalakításnak hazudott kiszorítás és hatalmi arrogancia, miért a képzőművészettel kezdte meg a sokszínű és független kultúra felszámolását. A recept a térnyerésükre megvolt. Megvárni, míg lejárnak a választott intézményvezetők megbízásai és a helyükre az MMA által delegált, illetve párthű vezetőt kinevezni. A társadalom észre sem vette, nem is vette komolyan, hiszen ellenállás nélkül, majdnem teljes csendben tudták leuralni a kultúránk egy fontos területét.  Később aztán a többi területet és az összes intézményt utolérte ugyanaz. Két alternatíva látszott: vagy mi is csendben maradunk, esetleg belesimulunk az új rendszerbe, önigazolásokkal kábítva magunkat. Vagy tiltakozunk. Tiltakoztunk. Nem sokan, de elhivatottan. Azok a fórumok, amiket akkor csináltunk, nagyon termékenyek voltak, még ha pillanatnyilag úgy tűnhet is, hogy nem a bázisdemokratikus egyeztetések és a hierarchia eltűnése felé tart a kultúra. Nyitottan és egyenrangúan szállt be abba a csónakba akkor sok mindenki, gyűjtőktől kezdve galeristákon át intézményvezetőkig, és azon gondolkodtunk, hogyan lehetne a kultúra ügyét normális irányba terelni. Akkor talán még valamennyi hatást és eredményt el lehetett volna érni. A képzőművészeti színtér nagyon fontos, szép és erős időszaka volt ez. Kár, hogy csak pár akcióig, néhány pillanatig tartott. Kinőhetett volna belőle egy másfajta művészeti gyakorlat, kulturális politika is.

A demonstrációk kezdetekor még hittünk abban, hogy mivel még nem alakult ki az egész pályás letámadás, van értelme a tiltakozásoknak. Hogy lehetséges legalább valamennyit lefaragni az elnyomó, cinkus, kisajátító hatalmi gyakorlatból, illetve, hogy meg lehet őrizni a demokrácia morzsáit. Mostanra a teljes kulturális intézményrendszer átalakítása megtörtént. Finoman átalakításnak hívom, de valójában a politikai befolyás kiterjesztése és a szabadság szűkítése mindez. A szabad gondolkodás fokozatos elnyomása, korlátozása, felszámolása, elsősorban strukturális, rendszerszintű eszközökkel.

Bár, vannak ilyen-olyan, apró és talán emberileg akár még akcepálható teljesítmények ebben az egyoldalú, antidemokratikus intézményrendszerben is, én mégis azt gondolom, hogy ez összességében elfogadhatatlan. Azaz vannak személyes, fontos szakmai jelenlétek, jó szakemberek, jó helyeken, továbbra is értékeket képviselve, a probléma nem is velük van, hanem az intézményi rendszerrel, annak elnyomó, kirekesztő működésével. Nem azokkal a kollégákkal van a baj személy szerint, akik ma a Ludwig Múzeumban dolgoznak, vagy a Műcsarnokban, vagy a Zene Házában, merthogy a tartalmi oldal olykor akár jó is lehet, a probléma valójában az akadálytalan befolyással, a demokráciahiánnyal van, az autonómia, a társadalmi demokrácia deficitjével. Azzal, ahogyan ezek az intézmények létrejöttek, ahogyan működtetik őket, és főleg azzal, hogy kirakat-intézményei, reprezentánsai a jelenlegi Fidesz-KDNP kormányzat kultúrához való viszonyulásának. Ilyen értelemben véve akármilyen jól hangzó, megnyugtató és szakmai érvekkel alátámasztott az, ahogyan sokan igazolják a részvételüket ebben a rendszerben, sajnos, mindenképpen erősítik ezt az antidemokratikus gyakorlatot a munkájukkal. Persze, nincs sok választási lehetőség. Vagy behódolunk, és megmagyarázzuk magunknak és másoknak, hogy ez miért nem baj, sőt. Vagy elmenekülünk az országból. Vagy kitartunk és más módokon igyekszünk életben maradni, értéket menteni. Nem tudok mást mondani, csak, hogy én személy szerint távol tartom magam ezektől az intézményektől, amennyire csak tudom. 

Zárójelben: ez a helyzet nem hasonlít arra, ami a szocializmusban volt, tehát, hogy bizonyos embereket tűrtek, másokat tiltottak. Én például továbbra is rendszeresen kapok meghívásokat olyan intézményektől, ahova lehet tudni, hogy a lábamat sem tettem be, amióta tiltakoztunk a kinevezési gyakorlata vagy a működése ellen. Mégis, évente néhányszor újra meg kell írnom a kollégáknak egy-egy meghívást elutasítva, hogy ne haragudjanak, nem a munkájukat minősíti, de nem szeretnék ebben részt venni, majd akkor, hogyha ez és ez teljesül, és akkor itt felsorolom az általam fontosnak tartott demokratikus értékeket. Majd egyszer, ha egy ilyen kulturális intézményrendszerben újra dolgozhatunk együtt, akkor velük is boldogan, de addig nem szeretnék. Azt tapasztalom, hogy folyik egyfajta domesztikálás, inkorporáció is. Persze, az is lehet, hogy egyszerűen csak annyira naivak a kollegák, hogy azt gondolják, szeretjük a Gabi munkáit, tiszteljük, itt a helye ezeken a kiállításokon, de már nem gondolnak bele abba, hogy ezzel én is azt reprezentálnám, hogy itt demokrácia van, intézményi autonómia, hogy Magyarországon minden rendben, hiszen még az én hangom is hallatszódhat. Bármelyik is az oka a meghívásoknak, akár a domesztikálás, akár a függés felelősségének nem értése, mind a kettő elég rossz hír. Ha arról van szó, hogy a rendszer ki akarja sajátítani még ezeket a hangokat is, mert fel akarja mutatni a demokráciát, mint értéket – hiszen ahol egy kiállításba még az ilyen tüntetés-fotózásos, tiltakozásos anyagok is beleférnek, ott minden rendben van -, az is szomorú lenne. Az én felelősségem elutasítani ezeket a megkereséseket. Ezt a zárójelet itt bezárnám. 

Ami szintén  szívfájdító, közben mégis szép, az az, ahogy a mozgalmak tanulnak egymástól, még ha  a korábbi tapasztalatok nem is direkt módon épültek be. Nem az van, hogy titkos liberális műhelyekben képzéseket indítanak, ahol az ellenállás módszertanát tanítják, hanem az, hogy a megelőző tiltakozási formák néhány eleme egyszer csak visszaköszön, mondjuk az SZFE-s tiltakozásoknál. A gesztusok, a szimbólumok, az a fajta fórumozás, az a fajta térfoglalás, a követelések, a sajtótájékoztatók koreográfiája, vagy akár az, ahogyan a többi művészeti ág szereplőit bevonták. Voltak, akik meg is kérdeztek bennünket, a Ludwig Lépcső és Szabad Művészek akciók egykori szervezőit, és meg is osztottuk velük a tapasztalatokat. Például arról, hogy a tüntetés elfoglalt teréből hogyan próbáltak minket kiszorítani, hogyan kapcsolták le az internetet, hogy indították ránk a “fagyasztó” légkondit, hogy ne tudjunk a térben tartózkodni, pláne ott aludni. Vannak a nyomásgyakorlásnak lightos eszközei, így a hatalom nem tűnik agresszívnek, miközben hatékonyan képes elnyomni az állampolgárait. Kényszerítő eszközök, amelyek hatására feladod. Egyszerű tapasztalatok és ismeretek ezek, de az, hogy beépültek, nagyon fontos, mert ha ezek a tiltakozások nem is képesek elmozdítani a helyéről egy autokratikus hatalmat, akkor is érezni lehet, hogy a társadalom különféle rétegeiben, az elnyomottak, elszenvedők között mégiscsak zajlik a kollektív tanulás folyamata. Tehát mégsem nullázható le, szüntethető meg, tagadható le az ellenállás. Vagy egyszerűen újratermelődik, hiszen ebben az időszámításban négy év alatt új generációk nőnek föl. 

A FreeDoc fotóimon is lehet látni, hogy a tüntetéseken, ami mára már szinte kiüresedett forma, az emberek szűnni nem akaróan jelen vannak. Most, hogy a diákok léptek színre, újra egyre erőteljesebbek az utcán zajló játszmák, azaz a forma mégsem üresedik ki. Tizenvalahány éve folyamatosan nézem és dokumentálom, hogy mi történik az utcákon és az ember egy idő után elkezdi érezni, hogy ez nem lesz elég. Nagyjából százezer fotóm a bizonyítéka ennek az ellenállásnak. És van ugyan, amikor a kétszázadik, vagy kétszázötvenedik tüntetésre már nem akarsz  elmenni. De a fáradással együtt mégis azt hiszem, hogy ha az a választás, hogy tiltakozni vagy nem tiltakozni, akkor még mindig az előbbi mellett vagyok. Hagyni, hogy áldozat váljék belőled tiltakozás nélkül, vagy tiltakozni, nem kérdés, hogy az utóbbit választom. Persze, nem az utcai jelenlétet önmagában. A művészetben és a tanításban továbbra is aktívan jelen vagyok, sőt. Sok másfajta aktivitás is van az életemben. Nem tudnék átalakulni alvó, megalkuvó, a boldogulását a rendszeren belül valahogy csendesen megkereső szkeptikussá. 

Kimaradni belőle pedig nem lehet. Vagy hülyének tetteted magad, aki nem is érti, hogy mi folyik körülötte. Esetleg szerencséd van, és nagyon fiatal vagy, mondjuk pályakezdő képzőművész, és nem is tudod, hogy mi a baj a Magyar Művészeti Akadémiával.  De ha érted, hogy az egész intézményrendszerrel mi a probléma, akkor azt is felfogod, hogy azon belül maximum függetlenként érdemes még keresni a helyünket. Persze, függetlennek lenni nem recept, főleg nem az, ha színházat kell működtetned, ha olyan művészeti ágban dolgozol, ahol sok-sok ember együttes munkája hozza létre az eredményt, akkor nem lehet ezt az utat választani. Mert drága műfaj és támogatás nélkül fenntarthatatlan. Nekem a fotóval szerencsém van. Mármint abban az értelemben, hogy életben tudok maradni és művek jöhetnek létre. De ha arra gondolok, hogy minden fontos kiállítóhelyen volt kiállításom korábban, hogy két egyetemen vagyok óraadó, hogy az oktatásban olyan módszerekkel dolgozom, amik idehaza kevéssé ismertek és fontos demokratikus módszerek, lenne mit felépítenem és ráhagynom az utánam jövő generációkra. Arra célzok, hogy nagyon hasznosan tudnám felhasználni a korrupcióban eltüntetett, elherdált, ellopott közpénzt. 

Tehát az, hogy tiltakozunk-e, sok mindentől függhet. Hogy egzisztenciálisan megtehetjük-e vagy sem, az nagy kérdés. Az volt a szerencsém, hogy szegény vagyok, az is maradtam. Miután nem kaptam túl sokat soha senkitől, így nem is volt miről lemondanom. Nem volt igazán mit elvesztenem a becsületemen, meg a függetlenségen kívül.

És akkor még egyet kanyarodnék. 2010 előtt, ha az ember egy liberálisabb időszakban, a kulturális sokszínűség idején utazott, már akkor érezhette, hogy Magyarország bezárul saját magába. Történtek benne remek dolgok, de nem nőttek meg, nem futották ki magukat, vagy nem sikerült kapcsolatot építeniük a nagyvilággal. Kivéve a fesztiválokat. Ez itt most irónia. Kelet-Európa többi országa kulturálisan izgalmasabbnak tűnt, inspiratív, érdekes, tétekkel teli élményeket lehetett szerezni másutt. Magyarországot furcsa zárványnak éreztem, minden szeretetemmel együtt. Az, hogy megjelent az Orbán-rendszer, meg a vele szembeni tiltakozás, groteszken “szexivé” tudta tenni pár pillanatig, vagy érdekessé a félreértelmezetten unortodox különutasságnak becézett demokrácia-deficitet. Azt megélni, hogy kulturálisan is mennyire leszakad mindentől, még a globalizmus közepette is, rettenetesen szomorú. Itt most nem az egyéni teljesítményekre gondolok, nem a művészek tehetségére, abból nincs hiány. Sőt, fantasztikus független projektek jöttek létre. De nemhogy nem támogatottak, de örülhetnek, ha nem indít elennük lejárató kampányt az országunk kormánya. Ilyen hely lettünk. És ez szégyen. Milyen kormányzat az, amelyik a saját tanárait, diákjait és orvosait ellenségként kezeli?

Eközben pedig vannak még fontosabb kérdések: hogy milyen mértékű lett a szegénység, a reménytelenség az országban, és hogy ez egyre inkább bebetonozódik, és nincs kilátás arra, hogy változzon. Ezek azért elképesztő bajok, olyan mennyiségben kapjuk már a problémákat, amikhez képest az, hogy a Magyar Művészeti Akadémia anno bekerült az alkotmányba, igazán semmiségnek tűnik. 

Ma szerintem csak úgy lehet jelen lenni, és úgy tudunk túlélni, hogyha a függetlenséget, mint értéket, apró egzisztenciákkal továbbra is fenntartjuk. Amit én csinálok, szerencsére nem múzeumi műfaj. A fotográfia, vagy annak ez az ága, ami a mozgalmakkal vagy a politikai ellenállással kapcsolódik össze, olykor megjelenik a kiállítótérben is, de sokféleképpen képes hatni, nemcsak az elit kultúrán keresztül, és a legszegényebbektől a leggazdagabbakig, az elesett vagy reményvesztett emberektől a hatalmasokig sok mindenki sokféleképpen találkozhat vele. 

Én eleve is másfelé megyek, nem az intézményi lét az, ami kitölti a napjaimat. Rengeteg nagyon szép feladatom van, merthogy annyi, de annyi deficit van, hogy azon belül nagyon sok csodálatos feladattal találkozhatok, egy pillanatig sem bánom, hogy nem egyfolytában printelek és keretezek és pezsgőzöm a megnyitóimon. Sokkal jobban vagyok, mint lettem volna középosztálybeli, menő fotósként vagy művészként. Hasznosabb vagyok. Amikor a művészetre gondolok, akkor nem csak a fehérre meszelt falakra és a képekre gondolok, hanem a művészet erejére, a kommunikációs lehetőségeire, az alkotás felszabadítására, az egyenrangúságra. Maga a művészet fantasztikus, úgyhogy a legkülönfélébb helyzetekbe próbálom bevinni, becsempészni. Kevés pénzből, kevés eszközzel, hatékonyan képes akár olyan helyeken is segítséget nyújtani, ahol nem is gondolnád, hogy a művészet megjelenhet.