“Az én generációm számára ismét a sufni-megoldások keresése az alapvetés, a képzelet nemhogy nem szabadul fel, hanem a munkát egyre inkább felülírja a költséghatékony, szívességeken alapuló működési modellek fenntartása” – Sárai Vanda kurátor pályakezdőként vett részt 2013-ban a Ludwig Lépcső épületfoglaló akciójában. A színteret az akkori eseményeken keresztül ismerte meg. Most ő válaszol A mű körkérdésére.

Tíz évvel ezelőtt, 2013 tavaszán zajlott a Ludwig Lépcső néven ismert épületfoglalás, a hazai kulturális politika jobboldali-nacionalista (illiberális?) fordulatával szembeni talán legnagyobb tiltakozó akció. Ez az akció egyike volt a 2012 és -15 közötti tiltakozáshullámnak, amelynek során a Szabad Művészek csoport, az Összefogás a Kortárs Művészetért és más csoportosulások demonstráltak. Ebben az időben zajlott a Tranzit Akciónapok sorozata, amelynek során a kortárs művészeti színtér számos szereplője tett kísérletet a dolgok közös megvitatására, 2014-ben indult az Eleven Emlékmű, a kormányzat emlékezetpolitikájával szembeni tiltakozó akció és párbeszéd-sorozat.

2013 kulcsév volt a magyar művészeti intézményrendszer átalakítása, a művészeti szabadság intézményes feltételeinek szűkítése szempontjából.  Akkor, a 2010-es évek elején, a kortárs képzőművészeti színtér volt az első, amely határozottan tiltakozott a hatalom lépései ellen. Ugyanis a kulturális mezőben ez a színtér ismerte föl és azonosította elsőként e radikális változások természetét – mint mára kiderült, pontosan.  

A mű körkérdés formájában igyekszik megszólítani néhányat az akkori szereplők, résztvevők, jelenlevők közül.

Miként látod tíz év távlatából 2013-at, illetve hogyan látod az eltelt időt a hazai művészet, a művészeti szabadság helyzete szempontjából? Mi a te szubjektív megélésed erről a tíz évről?

Az én helyzetem bizonyos tekintetben speciális, ugyanis én gyakorlatilag ebben az időszakban kezdtem a karrieremet: 2012 nyarán voltam a Ludwig Múzeum Kiállítási Osztályának gyakornoka Simon Kati és Erőss Nikolett mellett, így értelemszerűen érzelmi szálak is kötnek az intézményhez. Bár már ekkoriban is gyülekeztek fellegek a kortárs művészeti intézményrendszer fölött, számomra elképesztően inspiráló volt a közeg, ekkor döntöttem el, hogy a jövőben a művészeti színtéren szeretnék dolgozni.

A 2013-ban indult és a tranzit.hu által szervezett, kultúrpolitikai témákat megvitató akciónapokra abszolút zöldfülű egyetemi hallgatóként csatlakoztam be, gyakorlatilag ezeken az alkalmakon keresztül ismerkedtem meg a hazai kortárs művészeti közeg szereplőivel. Mivel azonban a Hallgatói Hálózat tagjaként részt vettem a budapesti egyetemfoglalásban, egyértelmű volt számomra, hogy a Ludwig Lépcsőként elhíresült tiltakozó akcióból is kivegyem a részem.

Nekem tehát alapvetően nincsenek saját emlékeim arról a – mostanra idillinek tűnő – időszakról, amikor viszonylag stabil finanszírozási háttérrel, szabadon lehetett működni a hazai intézményrendszerben.

Az én szocializációmnak már részét képezte az a tudat, hogy bár az állandóságot hivatottak képviselni, az intézmények lába alól bármikor kicsúszhat a talaj.

Részben erre adott reakcióként jött létre az állandó helyszín (és persze mindenféle költségvetés) nélkül működő, nomád kurátorkollektíva, a Teleport Galéria is, amelyhez 2016-ban csatlakoztam, és amelynek keretében a legtöbb tapasztalatot szereztem a kortárs művészeti színtéren. Ugyanezen évtől lettem az évek során egyre inkább kivéreztetett FKSE tagja is. Az én generációm számára már (ismét?) a sufni-megoldások keresése az alapvetés, a képzelet nemhogy nem szabadul fel, hanem az alkotói/kutatói munkát egyre inkább felülírja a leginkább költséghatékony, szívességeken alapuló működési modellek fenntartása. Érdekes megfigyelni, hogy az elmúlt tíz évben (rég nem látott gazdasági fellendülés idején) szakmai konszenzus alakult ki arról, hogy sosincs semmire elég pénz – aztán persze a tényleges gazdasági válság képes volt ezt a tendenciát is még tovább mozgatni lefelé.

Az elmúlt tíz évet számomra egy érdekes ciklikusság jellemezte: a lelkes (és persze önkizsákmányoló) időszakot mindig követi a letargikus, kiégett állapot, amelyből az ember soha nem gyógyul ki igazán, inkább csak időlegesen, bizonyos ösztöndíjak, külföldi rezidenciaprogramok, elismerések vagy izgalmas új projektek átmenetileg kimozgatják, továbblendítik.

Friss levegőt leginkább külföldi művészeti eseményeken lehet szívni, ahol rá lehet csodálkozni, mire képes a művészet, ha ne adj isten az akarathoz büdzsé is társul.

Az ember persze megedződik az efféle körülmények között (a Teleport Galériával az utolsó közös eseményünk egy pozsonyi „életműkiállítás” volt, amelynek a Teher alatt nő a pálma címet adtuk), ugyanakkor persze nehéz előre megállapítani, hogy meddig edződik az a törzs, és hol roppan meg végleg.

Én jelen pillanatban szerencsésnek vallhatom magam: az időm felében a doktori kutatásomat végzem az ELTE BTK-n, a másikban pedig a non-profit 1111 galéria kurátoraként dolgozom, ahol szabad kezet kapok a program kialakításában. Emiatt persze muszáj optimistán, vagy legalább reménykedve tekintenem a jövőbe, de naivitás lenne azt állítani, hogy nem bizonytalansággal van kikövezve az út minden egyes lépésnél, mind az akadémiai, mind a művészeti pályámon.

Borítókép: Ludwig Lépcső, 2013, május. Fotó: Összefogás a Kortárs Művészetért