“A queer elméletek valamiféle eszközrendszert adnak nekem a megküzdéshez, hogy valahogy mégiscsak feloldjam ezeket a bináris rendszereket, amik nem hoznak létre számomra alkalmas életteret” – mondja Horváth Gideon a munkái elméleti és személyes hátteréről. Méhviasz, emberi szervek, identitásképződés, művészet. Horváth Gideonnal az április 14-ig látható új kiállításán beszélgettünk.

Érzéki, szinte ragyogóan sárga szobraival, objektjeivel egyre több helyen lehetett találkozni az utóbbi években. Unikális módon méhviaszt használ a műtárgyai létrehozásakor, a görög-római mitológiához pedig referenciaponként és talán, inspirációs forrásként is nyúl. Látszott, hogy konzekvens építkezés zajlik itt, egy formanyelv keresése, majd megtalálása, amelyhez az alkotót nagyon mély, személyes érintettség fűzi. Horváth Gideon most látható kiállítása fontos állomásnak tűnik a pályáján. A Glassyard Gallery – azaz egy galériává alakított polgári lakás – egymásba nyíló tereibe tervezett, zavarbaejtő tárgyairól, sajátos anyaghasználatáról és a queer szemlélet mibenlétéről kérdeztük. 

A kiállítás címe Myths of Vulnerability – A sebezhetőség mítoszai. Mit ad neked a görög-római mitológia, ami miatt újra meg újra visszatérsz hozzá, és kiindulópontként használod?

A görög mitológia nagyon gazdag és nagyon queer, furcsa és vad. És pont ez tetszik benne: a nyugati kultúra alapját képező római és görög mitológia tele van “queer” elemekkel! Sokszor nem vesszük észre, hogy ez mind ott van az alapozásban, és hajlamosak vagyunk újdonságként csodálkozni rá. De amikor alkotok, nincs a fejemben egy rendszerezett narratíva a különböző mitológiai szereplők történeteivel, csupán használom a közös kulturális alap fragmentumait. A mitológia, a méhviasz és a queer-elmélet a Faun-anyagomban keveredett először. Ennek egyik előzménye az volt, amikor egy költözés alatt kezembe akadt pár képeslap, amiken Picasso faunt ábrázoló rajzai voltak. Hirtelen beugrott, hogy mennyire jó queer alak, ráadásul van ökológiai vonatkozása is, szóval egy olyan perszónát testesít meg, akivel jól el tudok indulni ebben az elméleti körben. Később pedig jött a hermafrodita és több olyan alak is, akik valamilyen szinten mind a queer-elméletekhez kapcsolódnak.

A queer fogalma, elmélete mostanában kurrens és vitatott téma, művészeten belül és azon kívül is; számos területet érint: szociológia, emberi jogok, kultúra…de maradjunk a művészi vetületnél. Mitől lesz queer egy művész? 

Hát, attól, hogy azt mondja magáról. Én alkotóként nem használom magamra az identitás jelzőjeként, nem akarom magamat egy ilyen skatulyába belehelyezni. Olyan képzőművész vagyok, aki a magánéletében meleg – lehetnék éppen queer is, de nem szoktam ezt a címkét magamra ragasztani. A queer elmélet, vagy inkább elméletek viszont nagyon is részei a munkáim koncepcióinak, és hát a munkáim is queerek.

Miről is van szó tulajdonképpen? Képbe helyeznél?  

Ez a fogalom nagyon sokféle területen alkalmazható. Van egy aktivista vonala az LMBTQ aktivizmussal, mint a Pride esetében, van egy szexuális és gender-identitás fogalmi felhasználási módja, és van egy elméleti terület is, az úgynevezett queer elmélet, ami tudományágakon átívelő módon működik. Szubverzív elméleti rendszer, ami többek között a posztstrukturalizmusból nőtt ki, és nagyon leegyszerűsítve a bináris nézetű, normatív rendszereket akarja megkérdőjelezni.

Miért foglalkoztat képzőművészként ez az elmélet? 

Ugyan nem vagyok “queer művész”, de mégiscsak egy heteronormatív, patriarchális, elnyomó rezsimben nőttem fel, abban is élek, és ez nyilván hatással van a személyes fejlődésemre. A queer elméletek – amelyek szinte kizárólag angolszász területről érkeznek – valamiféle eszközrendszert adnak nekem a megküzdéshez, hogy valahogy mégiscsak feloldjam ezeket a bináris rendszereket, amik nem hoznak létre számomra alkalmas életteret.

Van olyan alkotó, aki ebben a téma-, illetve problémakörben alkot; és akire illetve a munkáira kiemelten figyelsz?

Ilyen például Robert Gabris, Bécsben élő képzőművész, akivel közösen állítottunk ki itt a Glassyardban tavaly tavasszal. Ő egyrészt queer elméletekkel, másrészt a roma identitásával dolgozik. Számos olyan queer művészeti és esztétikai technikát alkalmaz, amely hatással volt rám. 

Létezik olyan, hogy queer technika?

Olyasmire gondolok mint a queering the body – tudom, elég borzasztó ez magyarul, de mondjuk így: a test “queerelése”. Ez Gabrisnál központi téma; folyamatosan azzal dolgozik, hogy hogyan ismerje meg és térképezze fel a testét újra, nem-heteronormativ testként. Ez meglehetősen széles elméleti mező egyébként.

Mi az előnye és mi a hátránya annak, ha egy művész egy ennyire szubverzívnek, felforgatónak de legalábbis megosztónak számító témakörrel foglalkozik? Te például érzed-e ennek a hátrányát – vagy esetleg az előnyét?

Amikor egy fogalom ilyen szinten át van politizálva, az nehéz. Nyilván nem aktuálpolitikai szempontból kellene a munkáimat megközelíteni, mégis, a kritika megfogalmazásaiba sokszor az identitáspolitika fogalmát hozzák be. Ezért is gondolom, hogy valamilyen szinten felelősségem tisztázni fogalmakat, és ezt igyekszem is megtenni a tárlatvezetések, beszélgetések alkalmával. Ugyanakkor ennél az anyagnál kifejezetten figyeltem arra, hogy a kiállítás címében is szereplő vulnerability – amit szintén nem könnyű pontosan lefordítani magyarra –, nagyobb ernyőt nyisson, mint a queer. Egyébként izgalmas úgy beszélni queer tapasztalatokról és a queerelmélet szempontrendszereiről, hogy akár ki sem ejtjük azt a szót, hogy queer; ehelyett beszélhetünk a sebezhetőség fogalmáról. 

Ami a vulnerability-t – azaz a törékenységet, sebezhetőséget, kitettséget – illeti, a virágnak és termésnek, mint vizuális metaforáknak az alkalmazása egyfelől kézenfekvő, másfelől gazdag és sok jelentésű. A kiállítás első termében két magas, karcsú, növényre emlékeztető, fémből formált tárgyat látunk. Virágok vagy termések és a védjegyeddé vált, ezúttal színezett méhviaszból lettek megformálva, és mintha le akarnának pottyanni a vékony szárakról.

Távolabb akartam lépni a queer fogalmától, és elérni azt, hogy a tárgyak ne illusztratív munkák legyenek, hanem nyitottan értelmezhető alkotások. Ezért nem akartam azt se, hogy Páldi Lívia szövegén kívül olyan leírások szerepeljenek a terekben, amik konkrét olvasatokat adnának. Érzéki munkákat akartam csinálni, ahogy korábban is, de az érzékiségnek egy ambivalensebb, kontrasztosabb megoldására törekedtem. Fontos még, hogy minden itteni tárgyam sokkal nagyobb méretű, mint a korábbiak. És az is új, hogy elkezdtem fémmel is dolgozni: egyrészt megtanultam hegeszteni, másrészt együttműködtem több fémműhellyel, fémnyomóval, lakatos műhellyel és bronzöntővel. Kezdetben félve mentem oda, mert ugye ezek hagyományosan maszkulin, macsó terek, ahol az ember a kioktatástól és érzéketlenségtől tarthat, de kivétel nélkül mindegyik műhelyben nagyon-nagyon előzékenyek és érzékenyek voltak, így igazán empirikus módon tudtam lebontani ezt a személyes toposzt a fémműhelyekről.

A virágnak, illetve gyümölcsnek gazdag jelentésköre van…

Nyilván van itt egy ökológiai irány, de tág az értelmezési mező, például akár egy spirituálisabb irány is lehetne, bibliai referenciával: a bűn, a tabu, a tiltott gyümölcs. Szeretem ezt a nyitott szimbólumot. Ezeknek a műveknek egyébként van előzményük, az Érés című munkám, ami tavaly nyár óta a Kiscelli Múzeum kertjében látogatható szabadtéri tárlat része. Azon a szobron a viasz a gyümölcsökön csak kívül van, belül fém mag található; a környezeti hatások miatt a viasz idővel el fog tűnni, és csak a belső bronz mag marad majd a szobron. 

Itt, a galéria zárt terében ennek a páros szobornak a termései valószínűleg nem fognak a Kiscelli kertjében láthatóhoz hasonlóan átalakulni, de azért finoman mozognak a fémnyeleiken. Mintegy kapuként szolgálnak, hogy belépjünk a kiállítás további részeibe, elsőként oda, ahol egy méhviasz színű és erős illatú szobor áll. Egy ló hátsó felét ábrázolja, fél lábbal egy fém gömbszeleten állva.  Statikailag nyilván nem egyszerű a megoldás, és nekem egy borzasztó szobor jutott eszembe róla, egy szikláról elugró szarvas, ami a szabadtéren riogat…

Hát igen, vannak ilyen koincidenciák. Ezt a munkát tavaly ősszel teljesen intuitív módon kezdtem el, és a készítése során találtam ki az interpretációt, de azt is szeretem, hogy mindenki mást lát benne. A címe Anatomy of becoming, a létrejövés anatómiája. Az anatómia amúgy is központi fogalma ennek a kiállításnak. Technikai szempontból életem eddigi legnagyobb munkája. Egy be nem fejezett ló hátsó lábait látjuk, illetve a gerincét szimbolizáló fémívet. A koncepcióját a saját futásélményemhez vezetem vissza, ami alatt

gyakran manifesztálok jövőképeket magamnak, és sokszor azt veszem észre, hogy mire megvalósulnak azok az álmok, amiket mondjuk pár hete, hónapja képzeltem el, akkora már új vágyképeim vannak, azaz sosem érem utol magamat ebben a folyamatban.

Ez az állapot egyszerre csodálatos és kínzó, és itt lép be a tantaloszi kín, mint mitológiai referencia: Tantaloszt ugye Zeusz úgy büntette meg, hogy végtelen éhségre és szomjúságra kárhoztatta: egy tóba állította bele, amiből nem tudott inni, és egy olyan, túlérett gyümölcsökkel teli faágat lógatott a feje fölé, amit nem ért el. Én az identitás fejlődését kötöttem össze ezzel a tantaloszi kínnal. 

A mitológiai referencia a kiállítás záró, negyedik terében is folytatódik, de közben még egy tálban szétloccsant, talán termésnek tűnő tárgy mellett megyünk el. 

Ezt sokan halnak nézik, de az is teljesen rendben van. Alapvetően itt a zsigeriség fogalmával foglalkoztam, ami nagyon megmozgat. A viasz is egy zsigeri anyag, ami a méhek mirigyeiből jön létre, gyakorlatilag testnedv, és ez szerintem csodálatos és gyönyörű. Nagyon érzéki vele a munka. 

Az utolsó szobában egy kicsit esetlen, hússzínű  büszt várja a nézőt, amit posztamensekre kihelyezett, belső szervekre emlékeztető tárgyak vesznek körül. 

Nem gondolom, hogy ez egy tökéletes anatómiai büszt volna, nem is vártam el ezt magamtól. Inkább antrogün alakra törekedtem vele. A sebezhetőség mutatkozik meg ebben is, és benne van az én alkotói sebezhetőségem is, mint autodidakta szobrászé, hiszen nem tanultam soha anatómiai ábrázolásmódokat. Ez tanulási alkalom is volt arra, hogy hogyan kell egy embert ábrázolni. Hát, végtelenül nehéz.

Miről beszél a kiállításnak ez az utolsó tere? 

Ez a tér az én értelmezésemben a nemek binaritásának a teljes megkérdőjelezésében gyökerezik, az adja az elméleti alapját. Elég sokat foglalkoztam az elmúlt időszakban a transzneműséggel, illetve a biológiai nemek és a társadalmi nemek átjárhatóságával és ennek mindenféle vonzatával, valamint az e témát övező vitákkal. És ez a mirigyekből álló installáció a büszt körül – tejmirigyek, férfi herék, vese és mellékvese, és  pajzsmirigy – olyan, mintha a különböző hormontermelő szervek összegyűltek volna ez előtt a befejezetlen, frusztrált emberi test előtt, hogy valamit megvitassanak.

Maga a kiállítás is tekinthető állásfoglalásnak egy vitás kérdésben?

Minden egyes kiállítás helyzetjelentés, az egyik kiállítás a másikból születik, és fejlődik tovább. Az állásfoglalásokat alapvetően veszélyesnek érzem, mert úgy látom, nagyon erős a kényszer a társadalomban arra, hogy minél instantabb módon, minél gyorsabban foglaljunk állást azért, hogy megnyugodjunk, valamiféle biztonságot tudhassunk a magunkénak. Ahelyett, hogy nyitva hagynánk egy diskurzust, és inkább a diskurzus folyamatára koncentrálnánk, ami egyben a szépsége is ezeknek a helyzeteknek. Nem hiszek a polarizáló, bináris világnézetekben, és azt is gondolom, hogy a transzneműeket teljesen integrálni kellene a társadalmi életbe. Ez nyilván rengeteg praktikus kérdést hoz magával, amelyekről viszont beszélgetnünk kellene, társadalmi diskurzusokat folytatni ahelyett, hogy állításokat tennénk megfelelő felkészültség és tapasztalat nélkül.

Horváth Gideon:
Myths of Vulnerability – A sebezhetőség mítoszai
Glassyard Gallery, Budapest
április 14-ig