A Budapest Galériában február 12-ig látható Testünk melege című kiállítás művészével, Máté Dániellel és kurátorával, Kollár Dalma Eszterrel beszélgettünk a tárlat által felvetett társadalmi és egyéni problémákról, az emberi energiaszükségletről, a kalóriamérésről és annak irrelevanciájáról. De szóba került a hétköznapokban fellelhető esztétikum és a semmibe rohanó tiszalöki Vilt Tibor szobor is.

Kovács Kristóf (Sajnos Gergely helyszínelő): Beszélnél egy kicsit, már amennyire a kiállítás kontextusa megengedi, az étkezési zavarodról?

Máté Dániel: Nem akartunk erre nagy hangsúlyt fekteteni, de azért szükségszerű aspektusa a projektnek. Körülbelül 2019–20 körül alakult ki nálam egy anorexia-szerű probléma: elkezdtem erősen lefogyni, és az étkezést egyre jobban kontrollálni. Ez volt a kiindulási alap a kiállításhoz. Valahogy megnézni azt, hogy az élelmiszeriparnak milyen kontrolláló funkciója van. Emiatt kezdtem el a kalóriával mint mértékegységgel és mint témával foglalkozni.

A kutatásod közben vetted észre, hogy a kalóriát mint mértékegységet a ma már hétköznapinak számító felhasználásától eltérően másfajta méréseknél is használták?

M.D.: Igen is, meg nem is. Amikor elkezdtem ezzel foglalkozni, tudtam róla, hogy a kalóriát eredetileg nem az étkezés mérésére találták ki, hanem a hőenergia mértékegysége volt: 1 gramm víz egy fokkal való felmelegítéséhez használt energia az 1 kalória. Ezt elsősorban a hadsereg meg az állatállomány ellátása szempontjából végzett méréseknél használták fel, később átszivárgott a táplálkozástudományba. Onnan pedig a hétköznapokba.

A doktori kutatásomban azzal foglalkoztam, hogy a lakhatás és a belső tér mennyire lehet ideologikus, és ez hogyan határoz meg bennünket. Továbbá, hogy milyen hatásokat lehet tulajdonítani a tárgyaknak. Az antropológiában illetve az archeológiában van ennek egy szűkített tudományága, a „material culture studies”. Ennek a művészeti hatásait vizsgálom. Próbálkoztunk azzal, hogy jobban megmutassuk a kutatást a kiállítótérben is, de aztán úgy adódott, hogy inkább személyesebb lett. Nem akartam, hogy magyarázó legyen, végülis a kiállítással kapcsolódik össze a személyes megközelítés és a kutatás elméleti háttere. Fontos aspektusa a lakhatásnak, hogy milyen energiahasználatod van. Mivel fűtesz.

Kollár Dalma Eszter: A Dani személyes érintettségéhez egy megjegyzés. Igazából a kiállításon és a művekben is körülbelül ugyanolyan arányban jelenik meg a személyes indíttatás, mint a szövegben. Leheletnyi finoman. Az ujjas kép (Belső hő, 2022, giclée print dibondon) voltaképp az egyetlen konkrét személyes kézjegye a kiállításon. Azok a munkák, amelyek a kalóriamérésre utalnak, ugyanannyira értelmezhetők a mérés, a kontroll, a tudományosság oldala felől, mint az étkezési zavar irányából. Tehát, hogy mennyire kontrollálja saját magát, vagy mondjuk ő miként tekint az étkezésre, hány kalóriát és mennyit vihet be belőlük.

Mennyiben gondoljátok ezt a projektet tudományosnak, szociológiai vagy antropológiai szemléletűnek?

M.D.: Én abszolút képzőművészetinek értelmezem. Az elméleti hátterét a társ-szakterületek adják, de képzőművészeti fókuszú. Nálam alapvetés, hogy a valós életről, társadalomról szóljanak a projekteim, ilyen szempontból tudományosan is elmezhető jelenségekre reagál, de az eszközök, és a felépítés módszere a képzőművészet.

K.D.E.: Végül a művészeti rész került előtérbe. Magát a kutatási anyagot megpróbáltuk – már amennyire lehet – a szövegben használni, illetve lesz egy kapcsolódó programunk, majd február 4-én: Kiss Nóra néprajzkutató előadása, aki a földgáz magyarországi bevezetésének történetével foglalkozik.

Mennyiben érzitek a kiállítást modernitás-kritikának?

M.D.: Van benne kritikus szál. Ivan Illich antimodernista elméletírónak, az „unlearning” atyjának Tools for Conviviality című műve például támpontként szolgált a munkámban. Arra kérdez rá, hogy a meglévő társadalmi rendszerek mennyire uralkodnak rajtunk, mennyire lettek monopolisztikusak. Ez érintőlegesen része a műveknek. Viszont nekem a modernizmusról alapból pozitív képem van. Lényegében a széles tömegek életkörülményeinek a javítása volt a célja, bár ez most nyilván nagyon leegyszerűsítő jellemzés. A kalóriának is, mint mérőszámnak csomó pozitív hozadéka is volt, de így utólag nézve van negatív oldala is. Van tehát kritikusság. Ugyanakkor történelmietlen lenne azt gondolni, vagy úgy kritizálni, hogy az egész modernitás hibás út lett volna.

K.D.E.: Ez a kritika a kiállításban nem jelenik meg közvetlenül, sokkal inkább a háttérmunkában.

A fotó alapú műveknél inkább alkalmazod a fényképek azon funkcióját, amelyet a fotóművészeti tendenciák hoznak manapság. De van egy misztikum is a képekben, ami alapvetően a komponálásban érhető tetten. Hogyan összegeznéd azt az esztétikumot, amit a fotók visszatükröznek? Mennyire volt ez szándékos vagy ez a mai vizuális kultúra hatása az alkotói munkádra?

M.D.: Ez nem kifejezetten volt szándékos, hanem – ahogy mondod – egyfajta hatás. A fotóalapú munkáim a korábbi kisléptékű, efemer installációimnak az építéséből eredeztethetők. Tehát ezek inkább csak dokumentációk voltak. Onnan indultam el. A hőt rögzíteni (2022, giclée print dibondon) című például teljesen ilyen, nem nagyon használ fotós eszközöket, csak tisztán be van világítva. De az olyan irányba mutató művek, mint az, amelyen egy alma látható (Felosztás, 2022, giclée print dibondon), jobban reagálnak már a fotó műfajára. Ezek tiszta tárgyfotó-szerű képek. De amit mondasz, hogy kicsit rejtélyesek vagy enigmatikusak – ami egyébként szándékos volt – az talán abból adódik, hogy mindegyik hétköznapi tárgynak van valami funkciója és egyéb jelentése is. Ez mindig érdekelt szemiotikai szempontból is, hogy hogyan lehet új jelentéseket adni nekik. Egy cső esetében például a megszokott értelmétől függetlenül, egy egészen kis változtatással is el tudom érni, hogy mást kommunikáljon. Ezért is izgalmas a DIY kultúra, ahol adott dolgokból valami új konstelláció jön létre.

Tehát akkor a fotók sok esetben nem önálló fotó mivoltukban vannak jelen, hanem mondjuk egy kísérletnek a dokumentációjaként? Van különbség? Te tudsz különbséget tenni ebben?

M.D.: Egyre kevésbé. Most már nem gondolom azt, hogy itt a fotó csak egy dokumentáció. Ezeket fotóként is kezeltem, úgy is vannak megkomponálva. Hangsúlyosabbak a rajtuk megjelenő tárgyak, elemek. Majdnem minden kompozíció középre zárt, szóval elég egyszerű eszközökkel kommunikál.

Volt valamilyen előképed a képek a beállításnál?

M.D.: A Kontrollált égés (2022) címűnél a lépő figurában a munkásmozgalmi plakátokon szereplő lépő alak a hivatkozás. Illetve vannak munkák, amelyek erősen használják az akadémiai csendélet kompozícióját, a rajztanulmányokét, ami néhol a címválasztásban is megjelenik. De direkt utalás nincs bennük. A csendélet mint méltánytalanul elhanyagolt műfaj sok szempontból érdekel, bár itt ez nincs kifejezetten hangsúlyozva.

A kutatásodban milyen a kapcsolat a fenntarthatóság és a tudatosság között? Tehát a kalóriaszámlálás felvetése felől, persze nagyon leegyszerűsítve, arra gondolok, hogy megjelenik a hűtőszekrény, aminek a hatására fejlődni kezd a piacgazdaság. Ennek hatására az emberek kevésbé lesznek tudatosak, mint azelőtt, amikor át kellett gondolni, hogy csak azt vegyék meg, amit fel is használnak. Ennek a történetiségében látok egy kisebb ellentétet. Hiába lett az ember tudatos, mert elkezdi számolni a kalóriákat. Onnantól kezdve, hogy elkezdünk energiát pazarolni, kevésbé leszünk tudatosak.

M.D.: Ez releváns kritika. A kalória leegyszerűsítő számérték, amely pont kivonja a tudatosságot, vagy – amit még inkább lehetne rá mondani – kivonja az étkezést a kulturális, szociális körből, és puszta számértékké alakítja. Ilyen szempontból valóban rombolja ezt a fajta tudatosságot.

K.D.E.: Ha jól tudom, az elhízás, mint népbetegség onnantól indult el, hogy megjelent a hűtő és a tartós élelmiszer. Azaz jobban tudunk raktározni. Azt hiszem, körülbelül ugyanettől az időszaktól kezdődött el, hogy egy tartós élelmiszeren, készételen szerepelnie kell a kalóriaszámnak, az adott étel energiatartalmának. Tehát gyakorlatilag pontosan mérni tudnánk, hogy mennyi ételt viszünk be és mennyire van szükségünk, mégsem a szervezetünknek megfelelően étkezünk, mint amikor csak azt ehettük, ami szezonális volt. Nagyon sok hasonló kérdés érintőlegesen megjelenik a kiállításban.

M.D.: Nem annyira kritika, inkább csak egy elmélet bukásának a belátása. Ez a mérőszám, a kalória valamilyen irányt mutatott, eredetileg egy jóindulatú dolog lehetett. Csak jött egy teljesen negatív fordulat. Ez a fajta kettősség végül is ott van.

Mert persze tök jó, hogy bevezetik a gázt, mert sokkal élhetőbbé válik a város. Egyebek mellett nincs annyi légszennyezés, meg jobban elér mindenkihez a fűtés lehetősége. Közben viszont létrehoz egy olyan rendszert, amiből aztán nem tudunk kilépni.

Akkor se, hogy ha akarunk vagy ha szeretnénk – erre világított most rá az energiaválság.

K.D.E.: Ugyanakkor a gáz bevezetése szintén behozta a pazarlást. Feltehetően ez az elején annyira nem volt szabályozható, éppen ezért túl volt fűtve minden. Szóval, amikor bevezetünk egy új dolgot és azt lehetne tudatosan használni, nem biztos, hogy úgy is járunk el. Aki panelházban lakik és ott távfűtés van, az jól tudja, hogy a távfűtés nem gazdaságos, nem éppen annyi, mint amennyire szükség lenne. A kalória fogalma is felülíródott, és megkérdőjeleződött.

A távfűtés markáns esztétikai elemének és a szoboremelés funkcionális elemének, azaz a gázcsövek és az állványcső vázának párhuzamba állítása a galériatérben mennyire volt szándékos?

K.D.E.: Ez szerencsés véletlen. Az anyaghasználat nem volt annyira tudatos eredetileg. A kiállítótérben végigfutó cső biztos pont volt az elejétől fogva, de csak később fogalmazódott meg a váz terve. Gyakorlati kérdés volt, hogy Dani milyen anyagokból tudja megvalósítani az elképzeléseit. Nyilván van összefüggés a cső és a cső, illetve a váz és a csőrendszer között.

M.D.: Igen, inkább azt mondanám, hogy egy valami körül cirkuláltunk, és így az anyagok is hasonlóan tudtak összeérni. Az Erőtlenül (2022) című munkában nem a csőszerűség a fontos. Sokkal inkább annak esztétikuma, tárgyszerűsége.

A szimbolikusság miatt gondoltam a párhuzamot: mind a kettő jelképként jelenik meg a kiállítótérben.

M.D.: Ennél a szoboralapnál másról van szó. Keresni akartunk valami allegorikus figurát, amely az energiát és a testet jelképezi. Véletlenül akadtam rá erre a fotóra, amelyen fel van állványozva Vilt Tibor szobra. Volt benne valami enigmatikus, tetszett a képben rejlő gondolat. A vázszerkezet, ami tartja. Ki akartam emelni magát a szubsztanciát, kivenni belőle az embert. Így kapunk egy rendszert, de maga a karakter, aki megszemélyesíti az energiát, már nincs jelen. Innen jött a csőváz szerkezet. De ahogy Dalma is mondta, előbb született meg a falon végigfuttatott csövek gondolata, mint ez.

K.D.E.: És az is, hogy legyen egy központi, kazánszerű építmény (Kazán, 2022, fűtéscső, horganyzott acél polc, tablet) ebben a kicsi térben. Az első fizikai formát öltő dolog volt, amiről biztosan tudtuk, hogy bekerül a kiállításba. Az anyagszerűsége elég véletlenszerű volt. Nem a csöveken van a hangsúly, hanem a kazánból kiáramló fűtésen. És a váz is egy szükséges része volt annak a szobornak. Valaminek az alapja és a bázisa. Tehát ezek valaminek az alapját, alakját adják meg.

Ez a szobor és a váz a mozgást hivatott ábrázolni? Nekem az szűrődött le, hogy a mozgást, az energiát, az ember nélküli váz teremti meg.

K.D.E.: Én tudok erre mondani valamit, de nagyon romantikus lesz. Ez a szobor alapvetően egy előre szaladó, dinamikus figura. Hogyha berakod egy ilyen vázba, akkor az olyan, mintha megállna, mintha korlátok közé szorult volna.

Ha nagyon emelkedetten gondolunk erre, lehet azt is mondani – mint ahogy azt a kiállítás szövegében szóba is hoztuk –, hogy ez a munka az energiaválságra reflektál. Vagy a fejlődés megtorpanására.

Vagy ha nem is a fejlődés, de az energiagazdaság megtorpanására lehet reflexió: egy vázban lévő – energiát megtestesítő – szobor, nem tud előre szaladni.

Különben, amennyire utána lehetett olvasni, érdekes történetek kapcsolódnak ehhez a szoborhoz, amely egyébként még mindig ott áll Tiszalökön, a vízerőműnél. Amikor megnyitották az erőművet, akkor állították ezt a szobrot is, az erőműben termelt villamosenergiát volt hivatott ábrázolni. A szobor az erőmű előtt, egy mesterségesen kialakított folyómeder szélén áll. Gyakorlatilag a szakadék felé fut. Valószínűleg emiatt alakultak ki olyan asszociációk, helyi mende-mondák, hogy az építéskor öngyilkos lett egy ott dolgozó nő, és valójában őt ábrázolja a szobor. Amit amúgy Zsuzsinak hívnak a helyiek. De szerintem csak arról volt szó, hogy nem ért össze a szobrász terve és a szobor elhelyezése.

Hogyan találtatok rá erre a szoborra?

M.D.: Amikor keresgéltem, hogy milyen szobrok vannak ebben a témában, a legjobb forrás nyilván a köztérkép.hu volt. Ott szerepelt ez a fotó. Ezt követően kezdtem jobban utánamenni a szobornak. Kerestünk más, ilyen jellegű vagy hasonló típusú szobrokat, azonban ez valahogy olyan erős volt az egész jelenlétével együtt, hogy végül nem keresgéltem tovább.

K.D.E.: Olyan szobrokat keresett Dani, amelyek a technikai vívmányokat allegorikusan ábrázolják, ez volt a kiindulási pont.

M.D.: Ami még nehézség volt a kép kapcsán, hogy nem volt megjelölve a fotós. Egy Népszavában megjelent cikkből derült ki, hogy a kép készítésének helyszíne a képzőművészeti társulat öntödéje lehetett, ott állították össze és onnan szállították Tiszalökre a szobrot.

K.D.E.: Igaz, hogy a fotós nem volt meg, de a képet megtaláltuk a Szépművészeti Múzeum archívumában is, tőlük kaptuk meg az engedélyt a használatára.

Akkor tehát összegezve mondhatjuk, hogy nem csak a szobor, az egész kiállítás is részben az aktuális globális energiaválságra reflektál?

M.D.: Bennem, bennünk a kiállítás ötlete már jóval ezelőtt megfogalmazódott. Ugyanakkor, ha már ez így alakult, azt gondoltuk, hogy tudatosabban reagálunk rá, ne csak így lebegjen a semmiben. De nem ez volt, ami elindított. Inkább a „szerencsés”, vagy „szerencsétlen” véletlenek találkozása, hogy pont ekkor van a kiállítás. A projekt valahogy megtalálta a saját aktualitását, amire persze mi is reflektáltunk.

K.D.E.: Dani a Balkon Kortárs Művészeti Folyóirat, a BTM – Budapest Galéria és a Fiatal Képzőművészek Stúdiója Egyesület 2021-es Inside Express díját nyerte el, ami eleve egy év késésben volt, a Covid-os lezárások miatt. Tehát legalább másfél év csúszásban volt az egész. Szóval, jóval előbb kezdett el ezen dolgozni, mint hogy az energiaválság a köztudatban megjelent volna. Amikor már látszott, hogy mikor nyílik a kiállítás, lehetett tudni, hogy decemberre biztosan kicsúcsosodik a válság. Úgy voltunk vele, hogy ezt nyilván nem lehet reflektálatlanul hagyni, de azt se szerettük volna, hogy ez egy „válság-kiállítás” legyen. Egyszerűen csak beláttuk, hogy 2022 decemberében egy energiával és fűtéssel is foglalkozó tárlatot nem lehet a téma aktualizálása nélkül megnyitni: meg kell említenünk, hogy ez a helyzet nem egyszerű mindenkinek.

A mozgás, a szabadidő, az innen nyerhető energia szándékosan nincs jelen a kiállításban? Úgy ahogy az ember is távolságtartással van csak jelen?

M.D.: Igen, a cím Testünk melege, de a valós test igazán nem jelenik meg sehol. Mármint allegorikusan megformálódik, meg szimbolikus dologokban jelen van, de az ember teljesen kimaradt belőle. Csak az őt körülvevő elemek láthatók.

K.D.E.: A mozgás már a másik iránya lenne a folyamatnak. Ez a kiállítás, ha úgy vesszük, a testünkbe bevitt energiáról szól, a bevitt értéket, hőt vizsgálja. A mozgás is az élet része, de az már az „extra felhasználása”, ledolgozása a dolgoknak.

M.D.: Igen, a metabolikus minimumra hagyatkoztunk. A létfenntartásra.