Hirdetés
Hirdetés
— 2023. január 23.

Szépségek és szörnyetegek: Nan Goldin küzdelme és művészete

Tavaly Arany Oroszlánt nyert az All the Beauty and the Bloodshed című dokumentumfilm, a fotográfus Nan Goldin életéről és küzdelméről. Az élete nem volt mentes a pokoljárástól, a küzdelme nem nevezhető mennybemenetelnek: egymaga indított harcot az opioid-krízisben meghaltak nevében a kőgazdag Sackler családdal szemben. És úgy tűnik, Goldin és a köré felépült közösség győzelemre áll.

Lucinda Williams Unsuffer Me című száma, amit a végefőcím alatt hallunk, egyszerre szól a szenvedéstől való megszabadulásról és a felismerésről, hogy a teljes szabadságot annak a tudatosítása jelentheti, hogy ez a fájdalom nem spórolható meg. Addigra már közel két órája nézzük Laura Poitras Nan Goldinról és az opioid-krízisért felelős Sackler család tevékenysége elleni küzdelméről szóló dokumentumfilmjét, amely többek között elnyerte a 79. Velencei Nemzetközi Filmfesztivál Arany Oroszlány díját is. Az All the Beauty and the Bloodshed nem pusztán egy dokumentumfilm Nan Goldin fotóművész munkásságáról: sajátos traumafeldolgozás zajlik benne, amely nemcsak a művész személyes küzdelmeit ismerteti nyers őszinteséggel, hanem az amerikai társadalom jelentős részét érintő gyógyszerfüggőség tragédiájáról is beszámol.

Nan Goldin, 1970-ben, az All the beauty and the bloodshed című filmben (2022), forrás: Altitude Film

A film egyik párhuzamosan futó történetszálán Goldin kendőzetlen és őszinte narrációjában ismerhetjük meg gyerek és fiatalkorát, családi hátterét, karrierje kezdetét Bostonban, majd a New York-i alternatív, underground művész-szcénával való találkozását a ’70-es – ’80-as években, és hogy miként vált egyre meghatározóbb fotóssá, miközben folyamatosan különböző függőségi viszonyokkal küzdött. Eközben a művész korai, szinte alig ismert majd a később világhírt meghozó (The Ballad of Sexual Dependency, 1979-86, Sisters, Saints and Sibyls, 2004) fotósorozataiból összeállított slide-showt (diavetítés) láthatunk: ezt a formát Goldin más alkalmakkor is előszeretettel használta, az említett The Ballad of Sexual Dependency például így szerepelt először is a New York-i Tin Pan Alley bárban. A fotók efféle bemutatása sajátos narratívát teremt, egy olyan történetmesélési gyakorlatot láthatunk, ahol a képek sorrendje, a váltások tempója, a zene és Goldin töredékes történetei jól egészítik ki egymást.

Izgalmas részleteit ismerhetjük meg annak a korszaknak, amikor Goldin először elkezdett fotózni és ahogy fokozatosan rátalált arra a nyers, őszinte stílusra, amelyben barátai mindennapjait, kapcsolataikat és közös élményeiket kezdte megörökíteni. Ahogy fotóalanyainak privát és intim tereibe belép, úgy jönnek létre a mindenféle felszínességtől mentes portréi és drámai önarcképei, mint például a saját abuzív kapcsolatát megörökítő Nan One Month After Being Battered, (1984). És noha mindig izgalmas visszatérni egy olyan időszakba, amikor egy ma világhírű művész még nagyon messze volt bármi ilyesmitől, de mégsem érezzük magunkat voyeaur-nek, például amikor szexmunkás múltjáról beszél.

A másik idősík napjaink időszaka, amelyet az opioid-válság és a Sackler családdal szembeni aktivista tevékenység keretez. Goldin sok más amerikaihoz hasonlóan, 2017-ben egy egyszerű műtét után kapta fájdalomcsillapítóként az OxyContin nevű opiáttartalmú gyógyszert, amely igen gyorsan okoz súlyos függőséget. A statisztikák szerint közel félmillió ember halt meg az Egyesült Államokban opiáttartalmú gyógyszerek okozta túladagolásban, Goldin is beszámol arról, hogy gyakorlatilag 48 órán belül szokott rá az OxyContinra és két hét múltán a kezdeti három helyett már tizenöt tablettát vett be. A művész, ahogy az a filmből is kiderül, nem először küzd meg és néz szembe saját függőségével, viszont az elmúlt öt évben komoly és végsősoron sikeres harcot vívott a gyógyszert kibocsátó cég, a Purdue Pharma tulajdonosai, a Sackler család ellen, akik egyben az egyik legnagyobb művészetpártoló mecénások is. Találunk (vagy találtunk) Sackler-szárnyat szinte minden nagy múzeumban: sokáig csak a család filantrópiája élt a köztudatban, az opiátkrízisben játszott szerepük és felelősségük csupán az elmúlt években kapott nagyobb nyilvánosságot.

Harry Cullen, Megan Kapler, Nan Goldin, amerikai fotográfus és Laura Poitras, szintén amerikai rendező szeptember 3-án az
“All The Beauty And The Bloodshed” című filmjük kapcsán pózolnak a79th Venice International Film Festival-on.
Fotó: Tiziana FABI / AFP

A film jelenidőben zajló történetszálának fókuszában tehát Goldin és a hozzá hasonló helyzetben lévő emberekből szervezett aktivista csoport ( PAIN – Prescription Addiction Intervention Now) elmúlt években lezajlott találkozói, projektmegbeszélései, tüntetései állnak, illetve az, ahogy fokozatosan egyre közelebb kerülnek céljukhoz, vagyis ahhoz, hogy a múzeumok és intézmények ne fogadjanak el támogatást a Sackler családtól és távolítsák el, nevezzék át a vonatkozó termeket, szárnyakat, gyűjteményeket.

A PAIN tagjain kívül megismerhetünk további aktivistákat, oknyomozó újságírókat, ügyvédeket, akik Goldin mellé álltak az évek során és azért küzdenek, hogy megtörténjen a felelősök elszámoltatása, hogy több tudásunk legyen a gyógyszercégek működéséről, több ismeretünk a gyógyszerek hatásairól, valamint nem utolsósorban, hogy a függőséggel küzdő emberek megfelelő segítséget kapjanak. Performatív tüntetéssorozatuk (üres gyógyszeresdobozok és receptek szétszórása, tömeges haláljelenet-színlelés stb.), amely 2018-ben kezdődött a MET-ben majd folytatódott tovább olyan intézményekben mint a Guggenheim, a Tate Modern vagy a Louvre, még így, felvételről is különös erővel bír.

Forrás: Imdb

Goldint az egész film során olyan embernek ismerjük meg, aki a kezébe meri venni a sorsát, aki akár elsőre esélytelennek tűnő dolgokra is vállalkozik és teszi mindezt azzal az önazonossággal, amely művészeti munkásságára jellemző. A filmből kiderül, hogy ehhez azonban neki is egészen szélsőséges helyzetekig kellett eljutnia: a fordulópontot saját életében épp az okozta, amikor majdnem túladagolta magát fentanyllal. Ami összeköti az All the Beauty and the Bloodshed két történetszálát, az a művész küzdelme a mindenkori hatalom és elnyomás ellen – és itt érdemes visszatérni Goldin gyerekkorának és családjának filmbeli bemutatására, arra a fehér, középosztálybeli, kertvárosi közegre, ahonnan elmenekült.

Ebben a filmben beszél először nővére, Barbara elvesztéséről: a vele való szoros viszonyról gyerekkorukban, amely a családi fotókon és home-videókon keresztül elevenedik fel, majd ahogy saját szülei nevelőotthonba adták a lányt azért, mert nem tudtak mit kezdeni vele és szégyellték „impulzív és lázadó természetét”. A nevelőotthonokat pszichiátriai intézetek váltották fel, hogy aztán mindez, 1964-ben lassan öngyilkosságba sodorja a 19 éves Barbarát. Sajátos nyomozás történet indul el, ahogy Goldin (aki nővére halálakor mindössze 11 éves volt) megpróbálja összeilleszteni a puzzle darabjait: felidézi a közös emlékeket, beszél a szüleivel, elolvassa az orvosi jelentéseket és mintha a kamera előtt válna számára világossá az, ahogyan saját szülei a testvérét eltávolították és beteggé tették. És az is, hogy ez benne milyen törést okozott. Úgy fogalmaz: van, aki nem való szülőnek és az ő szülei éppen ilyenek voltak – csakhogy abban az időben fel sem merült, hogy valaki ne vállaljon gyereket.

Nan Goldin: Picnic on the Esplanade, 1973

Ennek fényében még érthetőbbé válik – és a film érzékletesen mutatja be –, hogy Goldin miért hagyta el otthonát, hogyan lelt választott családra először Bostonban majd a New York-i queer közösségekben, és hogy talált rá arra a fotografikus nyelvre, amely e közösség tagjainak képes megadni az ábrázolás olyanfajta méltóságát, amit ritkán vagy sose kaptak meg. Majd később, miként próbálta feldolgozni azt, ahogy a közösség az AIDS-krízis következményeként széthullik, feldolgozni barátai elvesztését (például a szintén kiváló fotós David Wojnarowiczét vagy Cookie Muellerét), és az ennek nyomán kialakult magányt. Valamint, hogy megannyi veszteség közepette, hogyan lett művészként egyre elismertebb, szakmailag sikeresebb.

Nan Goldin’s “Self portrait with scratched back after sex, London 1978.”, Nan Goldin / Neon

Ez a pozíció teszi lehetővé, hogy megvívja harcát a Sackler családdal szemben, és Goldin nem él vissza azzal, hogy ismertsége nyomán mennyien állnak mellé: ugyanúgy ő viszi az ügyet, nem adja át a feladatokat asszisztenseknek, nem hátrál ki, ő halad az élen és elmegy egészen a falig. A film egyik legfelkavaróbb jelenete, amikor az online zajló bírósági tárgyaláson az OxyContin túladagolásban meghalt fiatalok szüleit halljuk tanúskodni Theresa és David Sackler vezetőségi tagok előtt. Végül a művészre is sor kerül a sor, aki otthonában, az aktivista csoport tagjai által támogatva, kezüket fogva tesz vallomást.

A film alapvetően optimista hangulatban ér véget: a PAIN és Goldin jelentős sikereket ért el a donációk visszautasításától kezdve az intézményi néveltörlésekig, az ügynek pedig hatalmas nyilvánosságot teremtett. Ugyanakkor világossá válik, hogy a traumák itt párhuzamosan jelentkeznek és egymást tükrözik: a mostani tüntetéshullám egyértelműen az ACT UP-ot idézi fel, a halálesetek drasztikus növekedése az AIDS-krízis tetőpontjára emlékeztet, Goldin mostani OxyContin függősége a keménydrogokkal való harcára a késő ’80-as, korai ’90-es években. A film címe pedig, amely a művész nővérének egy naplóbejegyzéséből származik, éppen ezt hangsúlyozza: arra a sötétségre utal, amely a sikerek és eredmények mellett folyamatosan meghúzódik az életünkben. A művész körül azonban most egy új közösség van, amelyet ő hívott életre: velük együtt könnyebb mindezzel szembenézni.   

All the Beauty and the Bloodshed (2022, r.: Laura Poitras), dokumentumfilm, 113 perc

Humboldt forum