Bukta Imre a magyar képzőművészet legeredetibb alkotói közé tartozik, sajátos alkotói életúttal, autonóm művészi szemlélettel, speciális témakörrel. Tíz éve, a 60. születésnapjára, még éppen az MMA hatalomátvétele előtt rendezett kiállítása a Műcsarnokban az intézmény egyik legmagasabb látogatószámát produkálta, mégis keserű ízt hagyott mind a kiállító mind a kurátor szájában – és akkor a magyar művészeti élet egészségesnek semmiképp nem nevezhető közegének véleményét, jó érzéseit és ellenérzéseit még nem is említettük. Most, a 70. születésnapján is a tíz évvel ezelőtti tárlat kurátora dolgozott a friss Bukta-anyaggal, ezúttal egy kereskedelmi galériában, a Godot Kortárs Művészeti Intézet közel 1000 négyzetméterén.

Gulyás Gábor kurátort és a művészt, azaz Bukta Imrét is megkérdeztük a kiállításról.

Ön volt a kurátora a 2008-as MODEM-beli Bukta-kiállításnak, és a 2012-es reprezentatív Műcsarnok-belinek is. Az utóbbi óta egy évtized telt el. Mennyiben más ez a mostani tárlat? 

Gulyás Gábor (GG): Az a kiállítás nem csak szorosan vett művészeti szempontok miatt emlékezetes. A világ más helyeihez hasonlóan Magyarországon is megosztott a közvélemény politikai kérdésekben, és ez a megosztottság néha a kultúra területén is megjelenik. Ez 2012-13-ban nagyon élesen így volt. Jellemző, hogy akkoriban a Műcsarnok oszlopai közé betűnként kirakott névbe (“Bukta”) egyesek belelátták egy időszak lezáródását, bukását, “buktáját” is. Én akkoriban mondtam fel a Műcsarnok igazgatói posztján amiatt, mert – leegyszerűsítve és lerövidítve a történetet –, a Fekete György-vezette Magyar Művészeti Akadémia (MMA) radikálisan bele akart szólni egy későbbi, tervbe vett kiállítás kurátori munkájába annak örvén, hogy ők adták volna rá pénzt.  Ez a vita aztán odáig eszkalálódott, hogy felmerült az egész Műcsarnok átvétele a részükről. Ezt az utóbbit – amivel engem Fekete György fenyegetett meg, utalva arra, hogy mekkora személyes befolyása van Orbánra – eleinte nem is hittem el, hogy tényleg meglépik. Tüntetések voltak a Műcsarnok előtt, többen kiléptek az MMA-ból, satöbbi…Ezalatt az épületben, az intézményben, ugye épp Imre állított ki, akit az  egész történet nagyon megviselt. Úgy érezte, hogy őt mind az MMA-ból való kilépése, mind a későbbi visszalépése miatt is támadják.  

Az ön kapcsolatát Bukta Imrével hogyan befolyásolták ezek  az események, illetve ezek következményei?

GG: A viszonyunk nem romlott meg, sőt. A mostani kiállítás úgy jött létre, hogy ő keresett meg azzal, hogy reflektálni szeretne a tíz évvel ezelőtti tárlatáta. Bennem pedig fel sem merült az, hogy ne vállalnám el a felkérést. 

Mi az, ami leginkább összeköti kettejüket? 

GG: Nehéz ezt megmondani, egy pszichológus lehet, hogy jobban rálátna erre. Nagyon jelentős művésznek gondolom, akinek az identitása abszolút rendben van, egész életében önazonos módon hozott létre mindent. Ahogy sokaknak, neki is számos változáson ment át az élete az évek alatt, magánéleti és anyagi csődök se kerülték el, de a művészetét ez nem befolyásolta, ugyanazt csinálja nagyjából 22 éves kora óta. Illetve van, amit egyre jobban. Autodidakta művész, festeni eleinte nem tudott igazán jól, de idővel annyira megtanult, hogy végül bekerült a Képzőre – nem hallgatóként, hanem oktatóként, festészeti osztályt vitt.  

Valószínűleg vannak szociológiai, esztétikai, kulturális kapcsolódási pontok is a kapcsolatukban.

GG: A témaválasztása is szerepet játszhat ebben. Ugye, ő erősen kötődik Mezőszemeréhez – én pedig ugyanabban a megyében születtem, Mezőszemeréhez közel, Hevesen. 

…ahonnan elkerülve több, különböző irányba tett kör után érkezett meg a képzőművészethez.

GG: Igen, bár egy ideig úgy tűnt, hogy sehova sem fogok megérkezni, mert egy KISZ-titkári javaslatra nem vettek fel az egyetemre, és részben emiatt majdnem színházi ember lettem, de aztán a rendszerváltás hajnalán, amikor változni kezdett a helyzet, kikötöttem a debreceni egyetem magyar-történelem-filozófia szakán. A kortárs képzőművészet világába a „Debrecen Európa Kulturális Fővárosa”, 2004-es (sikertelen) pályázatomból kiágazó MODEM megalapítása, illetve az intézmény koncepciójának kidolgozása után kerültem be végképp.

Visszatérve a mostani kiállításra: milyennek látja? Miben különbözik ez az anyag a korábbi nagy Bukta-tárlatoktól? 

GG: A 2012-es kiállítás sokkal inkább társadalomkritikai hangoltságú volt. Akkoriban egyébként a magyar képzőművészet általában lényegesen erősebben fókuszált társadalmi, társadalom-politikai kérdésekre, mint ma. Hogyha arra gondolok, hogy milyen tárlatok vannak Romániában, vagy Csehországban…. ott egyértelműen erősebb ez a vonal, mint nálunk. Bukta Imrénél áttételesebben jelennek meg ilyen kérdések ma, mint régebben, de megjelennek. Például a mostani anyagban hangsúlyos a jegenyefa motívuma. Ez a fafajta  ma már szinte kiveszőben van, és ennek az az oka, hogy az EU-ban nem lehet belőlük raklapot építeni, szóval az utóbbi időkben inkább más fajtákat ültetünk helyettük. Persze, ez nem feltétlenül a művészeten belüli diskurzus tárgya kell hogy legyen, de ez is olyan dolog, amit észre se vesz az ember, ha nem él abban a világban. 

Lehet, hogy a jegenyék megritkulásának ez az oka, az azonban egész biztos, hogy az az idei kormányrendelet, ami enyhített egy jókorát a fakivágás rendjén a tüzifa-felhalmozás növelése érdelében, számos más fafajtának, sőt erdőnek tehet be…

GG: Nyilvánvalóan egy kurátornak is van abban felelőssége és szerepe, hogy egy anyag milyen irányba megy el, de nem dolga, hogy bármilyen ideológia vagy gondolkodásmód felé terelje azt. Hetven évesen általában nincs olyan éles társadalom-kritikusi hangoltság az emberben, mint fiatalon, és egy művész habitusa változhat is az idő múlásával. Ami a politikumot illeti, Bukta Imre sok csalódáson ment át az elmúlt ötven évben – bár erről persze neki kéne beszélnie inkább –, és egy ideje úgy döntött, hogy kizárja az életéből a politikát, nem foglalkozik vele. 

Erre utal a kiállítás címe – Műveljük kertjeinket! –, Voltaire Candide-jának utolsó mondatát idézve? 

Szerintem ez a cím, mint minden jó cím, többértelmű. Bukta Imre mezőgazdasági kötődése miatt benne van egy konkrét jelentés is, meg az is, hogy az alkotómunkának mindig van értelme, még akkor is, ha előfordul, hogy az ember kiborul, és sok mindent értelmetlennek lát. A kiállításban megvalósult tematikai egységeket – amelyek között megtalálhatók a fák, a szakralitás, az öregség és a nyugdíjas lét vagy az otthon témaköre – végül is nem Candide útja rajzolta ki, hanem Bukta Imre munkái. De az anyag alakulásába helyenként belejátszottak a külvilág történései is, sőt, olykor átírtak, átértelmeztek műveket. Például az egyik installáció, a búzaszemekből kiemelkedő, majd besüllyedő  “JAJ ISTENEM” felirat, illetve az eközben hallható, fegyverropogásra emlékeztető hang nyilvánvaló reakció az időközben kitört háborúra.

Az összes kiállított munka az elmúlt két-három évből való. Először a festmények lettek készen – ezek  jó részét Imre már el is adta, még a műterméből –, majd az itteni tér ismeretében az installációk helyben nyerték el a végleges formát. Az utóbbiak nagyon sok kísérletezést igényeltek, mire pont úgy kezdtek működni, ahogyan azt Imre elképzelte. A Műcsarnok-beli kiállításra leginkább talán a Godot legfelsőbb szintjén látható “kifordított ház” reflektál. A Műcsarnokban annak idején felépített négy különböző falú falusi ház most a Godot-ban négy különböző enteriőrt mutat a látogatónak.

Minden kiállítási egységhez tartozik egy  rövid loopolt videó-monológ is, amiben egy-egy felkért, ismert személy – többek között Keserü Katalin, Barabási Albert-László vagy Korniss Péter – az adott témához kapcsolódó gondolatait osztja meg. Bár ettől számomra kicsit didaktikus lesz az élmény, de az egész kiállítás legerősebb, legillúziótlanabb mondatai is ennek köszönhetők: Krasznahorkai László az ő három perces videójában a mindig, minden rendszer által cserbenhagyott vidéki szegényekről beszél. Ha ezzel a megállapítással egyet ért, ön szerint melyik Bukta-kiállítás volt a legerősebb azok közül, amelyekhez köze volt?  

GG: Nem szerencsés sorrendet felállítani szerintem.  A Műcsarnok-belinek voltak olyan elemei, amelyek miatt az sokak számára revelatívabb lehetett, de azt remélem, ennek a mostaninak szintén nagy hatása lesz. A Műcsarnok két és félszer-háromszor nagyobb, mint a Godot, ahol eleve több emeletben kellett gondolkodni. Falakat húztunk, speciális tereket alakítottunk ki. Nem utolsó sorban ez itt magánpénzből jött létre, azaz egészen mások voltak a lehetőségek, mint tíz évvel ezelőtt egy államilag finanszírozott, nagy intézményben. A kiállítótérben számos, még elfogadható kompromisszum megtalálásával, adaptációval és sok munkával igyekeztünk pótolni a hiányzó forrásokat. Ez a Godot részéről egy nagyon tiszteletre méltó teljesítmény, szerintem.

Bukta Imre számára a saját munkája mellé kiálló, azt promótáló alkotó érezhetően nem a legkomfortosabb szerep, de készséggel teszi azt, amit muszáj: elszakad egy délutánra a falutól, benne a kertjétől, a műhelyétől, és a pesti kiállítótérben beszél arról, hogyan gondolkodik, hogyan alkot.

Jól látom, hogy a  kiállításának  címe, illetve a kiállított anyag jelzi azt, hogy merre fordul a figyelme az utóbbi időben? Azért kérdem, mert a Műcsarnok-beli Másik Magyarország vagy akár még az 2019-es Kieselbach Galéria-beli Nálunk, vidéken című tárlat esetében is mintha erőteljesebben reagált volna arra, ami a kerteken túl van. 

Bukta Imre (BI): Azt kell mondjam, hogy leszűrtem tapasztalatokat. Amikor ’98-ban visszakerültem Mezőszemerére Szentendréről, nagyon siralmasnak láttam a falut. Most már nem, mert benne vagyok, benne élek. Megszoktam. Korábban, az évezredforduló környékén sokat vállaltam közéleti szempontból. Azt gondoltam, hogy az ötleteim zseniálisak, hogy megmentem velük a falut. És volt is olyan elképzelésem, ami hogyha megvalósul, akkor a dolgok tényleg megfordulhattak volna jó irányba. 

Például? 

BI: Például elképzeltem egy helyi vadaspark-félét, ahol minden be lett volna mutatva, az összes érdekes jószág, ami a házak körül előrfordulhat – mit tudom én, kakasok, amiknek négy méteres farktolla van…Ma már falun se nagyon tudják a gyerekek, hogyan néz ki egy igazi kendermagos, vagy mondjuk a bosnyák vagy más néven csóré nyakú tyúk…El is indult valami, az önkormányzat helyet vásárolt, makett készült, szakmai támogatást is kaptam tudósoktól. Pályázatot adtunk be – konkrét tervvel, pénzügyi számításokkal. Nem kaptunk támogatást, nem valósult meg. Mindegy, ez csak egy példa. Volt más is, egy olajprés például – abból se lett semmi. Ahhoz, hogy egy falu menjen előre, nem az utak meg a járdák foltozásával kell kezdeni, hanem valami nagyot kell csinálni, egy nagyot álmodni, ami megvalósul, amiből nem útfoltozás lesz, hanem egy egész új út – ez volt az én ideám. Aztán ezeket feladtam, mert arra jöttem rá, hogy teljesen mindegy, hogy megvalósul-e egy ilyen, a faluhoz képest grandiózus program, vagy nem. A falu élete megy a maga folyásán, már többszáz éve. És ebbe olyan nagyon nincs mit beleszólni. 

Ebben a gondolatmenetben behelyettesíthető lenne a falu helyébe az ország?  

BI: Nem. Mi most csak a faluról beszélünk. Nem szeretnék ezen túltekinteni, mert én ott élek, nekem az a központ, az a maximum, amire én tudok figyelni. Meg a festészetre, a művészetre.

Többre nem is érdemes? 

BI: Nem azt mondtam, hogy nem érdemes, hanem hogy az én maximalista ötleteim, elképzeléseim nem találnak célba. Egyszerűen azért, mert így működik egy falu. Ez nálam az elfogadás szintjén van, ez nem beletörődés, hanem elfogadás. Ez a helyzet.

Beszéljünk akkor a művekről!  Több mint 50 kép, több összetett installáció. Úgy tűnik, továbbra is nagyon termékeny.

BI: Amit itt látunk, az körülbelül három év munkája. Télen szeretek inkább festeni, akkor van időm, több képen dolgozom egyszerre, hónapokon keresztül. Én is változom, a téma is változik, lesz egy rétegződés a képeken, nem csak gondolati, hanem festészeti értelemben is. Gurul, gördül tovább, van ami lehullik, van ami rajta marad. Nem ragaszkodom makacsul egy modorhoz; abból, amit kitaláltam, nem akarok úgymond megélni a halálomig, hanem bátorkodom változtatni. Elsősorban arra ügyelek, hogy a munkáimnak ne legyen elmondható tartalmuk, hanem vizuális költészet legyen.

Úgy tűnik, mintha ebbe a kiállításba két különböző ember készítette volna a képeket meg az installációkat. A vásznak sokkal visszafogottabbak. Az installációk pedig…Vannak köztük olyanok, amik mintha egy vizuális viccre épülnének – mint például az okoskapáról szóló vagy az Imi 70  nyugdíjasklub –, de a többségében – például az üvegkalitkába zárt és búzaszemek örvénylő héjával övezett Mária-szobor vagy a leromlott fridzsiderből szagló, szalonnából faragott szánkók esetében – nagyon benne van a kraft. 

BI: Én örülök, hogyha azt érzi, hogy van benne erő.  A kezdetektől fogva bütykölök, mindenfélét. Például már ‘78-’79-ben videóztam, ekkora nagy kamerák voltak, és ilyen orsós, magnós, mágnesszalagos videó volt, amit Párizsban nem lehetett levetíteni, mert ott már a VHS-nél tartottak. A technika egy picit gonosz, nem értek hozzá. Ugyanakkor szeretem használni, ezért mindig megkeresem azt az embert, aki tud segíteni ebben. Például ez a Jaj, Istenem! című mű úgy született, hogy én csak elképzeltem a látványt, és a mögötte lévő nagy szakmai támogatást utólag kerestük és találtuk meg hozzá.

Van egy teremnyi képe, amelyekre a csodásan megfestett belvizes tájba, romló házak környékére szanaszét heverő könyveket festett. Miért? 

BI: Egyszer sétáltam a faluban, gyűjtöttem a motívumokat, fényképezgettem, satöbbi. És ahogy ott mentem, kidobott könyveket találtam, rakásba rakva, meg szétszórva is. Elgondolkodtam azon, hogy mi a könyvek sorsa manapság. Ez a téma aztán öngerjesztő módon kihozott belőlem pár képet. 

Nálunk is, a családi házban a mai napig ott van a Világirodalom remekei sorozat. Vászonkötéses, egyforma méretű és vastagságú könyvek ezek, annak idején évente öt-hat-nyolc új kötet jött ki belőle, és csak duzzadt, duzzadt a sorozat. Nekem volt időm fiatalon, főleg az orosz klasszikus irodalmat szerettem, mint amolyan romantizáló fiatal művész, vagyis hát olyan ember, aki művésznek gondolja magát. Az emberek a faluban nem nagyon olvasták ezeket, inkább ilyen díszek voltak. Sok házban – ahogy betévedek mostanában eladó házba, például – látom, hogy ugyanúgy ott vannak mozdulatlanul ezek a könyvek. De Pesten is, ha az ember lomtalanításkor végigsétál, hatalmas halmokban látni ilyeneket kidobva. Érdekes, hogy a guberálók között csak  egy-két alakot látni, aki könyvekre hajt.