Hirdetés
Hirdetés
— 2022. április 13.

Tévés sci-fi, NSZK, Munkácsy-díj – KES a K.A.S.-ban. Beszélgetés Kecskeméti Sándorral

Nonfiguratív, organikus-geometrikus alkotásaival a szocreál korában indult, sőt lett nagyon sikeres. A rendszerváltás előtt is rendszeresen mozgott Nyugat-Európában: ‘82-ben már a genfi székhelyű Nemzetközi Kerámia Akadémia tagja. Több mint 40 alkotása szerepel köztereken, plasztikái köz-és magángyűjteményeket gazdagítanak. A 75 éves fazekas-keramikus-díszlettervező-szobrász szakmai életutat bejárt, munkáit „KES”-ként szignózó Kecskeméti Sándorral beszélgettünk a K.A.S. Galériában megnyílt tárlata kapcsán.

Munkáid talán akkor kapták először a legnagyobb nyilvánosságot, amikor a Magyar Televízióban dolgoztál a nyolcvanas évek első felében, és a hidegháború egyik sajátos műfajának, a tévés scifiknek – pl. a Ladik Katalin főszereplésével Rajnai András rendezésében készült Atlantisz c. filmnek – a díszleteit készítetted.

Kecskeméti Sándor: Szobrok, 1970-1980. Az Initio Arts & Design jóvoltából
Kecskeméti Sándor: Szobrok, 1970-1980. Fotó: Bíró Dávid. Az Initio Arts & Design jóvoltából

Igen, az egy gyönyörű időszak volt, de már korábban is sokan láthatták a munkáimat, ugyanis volt nekem egy úgynevezett kiállításom a Kossuth Lajos utcában, az Iparművészeti Vállalatnál, ahol akkoriban „vitrin” vagy „kirakat galériát” működtetek, amit az akkori viszonyokhoz képest naponta többszáz, ezer ember láthatott. Plusz abban az időben szerencsére kétszer is volt kiállításom a Budapest Galériában, ami szintén azt eredményezte, hogy sokan tudhattak a munkáimról, és talán ennek köszönhetően keresett meg Rajnai András, aki kísérleti stúdiót vezetett a televízióban.

Sci-fi szerű filmeket akart készíteni, amelyek mind blue box technikával készültek, és az én tárgyaim lettek óriásira felnagyítva díszletnek. Izgalmas élmény volt nagyban látni a kis dolgaimat. Több filmet is készítettünk együtt, de ennek az egésznek a megkoronázása az volt, amikor a nyolcvanas évek vége felé Szinetár Miklós felkért, hogy az Operaházban csináljam meg a Tannhäuser díszletét, ami harminc évig színpadon volt.

Kecskeméti Sándor: Család (1986), bronz, Balatonboglár. Az Initio Arts & Design jóvoltából.

Ha „nézettségi sorrend”-et akarnánk felállítani, ezután jönnének a köztéri szobrok, amelyeket a díszletként felnagyított munkáid látványa/élménye is ihlethetett. Budapesten és vidéken egyaránt sok alkotásod szerepel, rengetegen láthatták pl. a balatonboglári vízparti munkáidat, és nagyon sokszor fotózottak – ma már azt mondhatnánk, kedvelt Insta-helyszín – a Bécsi úti gömbölyded formák is. 

Karády Gáborral, aki egy nagyon jó tájépítész, többször is dolgoztunk együtt, és ő kapta meg ezt az óbudai részt, a Kolosy tér és az Amfiteátrum közötti promenádot. Négy szobrot is terveztem oda, végül ezt az egyet engedték meg, pedig a Puskás emlékműre is készítettem egy vázlatot, de aztán Pauer Gyuláé lett a befutó. Tehát erre a területre, amelynek egy részére anno gondoltak egy vigalmi negyed-szerűséget, oda terveztem ezeket a – ma szőlőszem szökőkutaknak is akarják hívni, de – ciciket. Vigalmi negyed, hát mire gondoljak másra? Végül Pécsett készültek el ezek a gránitgömbök.

Kecskeméti Sándor: Szobor (1987) bazalt. Gazdagrét. Fotó: Kecskméti Sándor (1990).
Az Initio Arts & Design jóvoltából.


Világszerte is sok szobrod látható köztereken. Sőt, egyből Hegyeshalomnál, a határátkelőnél is ott van egy dinamikus munka – igaz, az pont beltéri. 

Barátommal, a már sajnos eltávozott Kovács Gyulával készítettük még 1982-ben a határátkelő fogadó-terének fali kerámia-domborművét, ami egy tizenegy méter hosszú csík. Az egyik, az osztrák oldalra került egy omlásmotívum, tehát ott potyognak le a téglák, a másik oldal pedig egy vízszintes sor, geometrikusan egy horizontális zárás. Mondták, hogy gyerekek, kicsit talán vigyázzatok, majd mit fognak erről gondolni, hogy ott omlasztjátok, itt meg zárjátok a keleti részt… Szerencsére a zsűrinek tetszett, dupla díjazást kaptunk érte.

De hát bejártam az egész világot, nagyon sok helyre hívtak tanítani is a nemzetközi kerámia vonalon: amellett, hogy rengeteget voltam ugye Németországban, Amerikától kezdve Japánig sok helyen megfordultam. Japánban, Shigarakiban van egy kerámia- és szoborpark. Oda készítettem egy három méteres sárga széket agyagból – ugyanis Japánban annyit kellett térdepelni… Muszáj volt kibontani a kemence alját, hogy ki tudják égetni. De akkor volt a jugoszláv háború is, ami annyira megérintett, hogy csináltam ott, Japánban egy háromdimenziós keresztet a békéért. Négy méter magas kerámia, most is ott áll. De vannak köztéri szobraim Franciaországban és Németországban nagyon sok helyen.

Kecskeméti Sándor: Rajz 1980-as évek, 70×50 cm. Fotó: Regős Benedek. Az Initio Arts & Design jóvoltából.


A ‘80-as évek közepétől saját „praxisod” volt az akkori NSZK-ban, hogy kerültél ki a vasfüggönyön túlra?

Az 1977-es, a budapesti Helikon Galériában rendezett tárlatom után lehetőséget kaptam kiállítani először az NDK-ban. Innentől kezdve egyik meghívás követte a másikat. Rengeteg nemzetközi kiállításon vettem részt, többek között Franciaországban, Hollandiában és Skóciában. Azt hiszem ez annak volt köszönhető, hogy habár agyaggal és porcelánnal dolgoztam, nem a megszokott módon nyúltam az anyaghoz. Kifejezetten szobrokat csináltam, és próbáltam eltávolodni a dekorativitástól. Ezt Nyugaton és Keleten is nagyra értékelték.

Aztán 1981-ben volt a Budapest Galériában egy bemutatóm, és egy év múlva lettem a Nemzetközi Kerámia Akadémia (AIC) tagja. 1986-ban nyertem el a Bajor Állami Díjat, ‘89-ben kaptam meg a Munkácsy-díjat. Nagyon jó időszak volt, ekkoriban, illetve ez előtt mentek a Rajnai-filmek is. A rendszerváltáskor volt egy holland ösztöndíjam, és utána mentem ki hosszabb időre Németországba: egy augsburgi építésszel megnyertünk egy pályázatot egy faluközpont építésére, ez több évre szólt. Azt meg a szüleimnek köszönhetem, hogy tizenhárom éves koromtól, cserekgyereknek kiküldtek az NDK-ba, úgyhogy a nyelvvel nem volt problémám. A nyolcvanas évek közepétől nagyjából fele-fele időben voltam itthon és ott, az Augsburg melletti Gundremmingenben. Arról sosem volt szó, hogy én bármikor is véglegesen elmenjek, Magyarországot nem akartam elhagyni sohasem.

Kecskeméti Sándor Kelenhegyi úti műtermében. Fotó: Erdei Kriszta

Akkoriban ez a jövés-menés, az NSZK meg Magyarország közt könnyen ment?

Érdekes módon csak a rendszerváltás után kérdezte meg egy határőr, hogy hogy is van ez most, hogy maga hol van, hát ki engedte ezt meg magának?! Persze az autót korábban rendszeresen szétszedték apró darabokra, mikor hazajöttünk, hogy nem hoztunk-e valamit. Azt is megkérdezték, hogy üzenetet hoztunk-e. Meg be kellett menni az úgynevezett artbüróba: nagyon körültekintőek voltak, hogy kit engednek ki, és volt ott két ávós nő, azoknak le kellett adni az útlevelet meg a kávét, csokoládét, kölnit, amit rendeltek. Mondjuk én ettől rettenetesen undorodtam, bár most már bohózatnak tűnik az egész. 

Viszont Németországban olyan lehetőségek nyíltak, hogy ’90-től – amikor már nem kellet a család és a disszidálás között dönteni – egyre inkább Németországban éltem. Mindig is nagy méretben gondolkodtam, itt pedig megvolt mind az anyagi lehetőség, mind a szellemi nyitottság. 

Munkák a műteremben. 2022. Az Initio Arts & Design jóvoltából.


Nem a Képző szobrász szakán, hanem az Iparon, kerámia szakon végeztél 1972-ben. Miért?

Kaposváron jártam gimnáziumba, és fogalmam nem volt arról, mi az, hogy művészet. De az első rajztanárom, a még hála Istennek ma is élő, békésszentandrási Lóránt János, akivel életre szóló barátságot kötöttem, fölfedezte bennem a hasonlóságot, így elkezdtem járni Kaposváron egy rajzszakkörbe. Ott az Iparművészeti Főiskolán akkor frissen végzett Bors István, kiváló gondolkodású, kiváló szobrász tett rám nagy hatást. Volt egy fazekas szövetkezet, ahol ő is dolgozott, és megengedték, hogy mint gimnazista gyerek bejárhassak esténként korongozni. 

Kecskeméti Sándor keramikus kiállítása (Kernstok Terem, Tatabánya, 1969). Az Initio Arts & Design jóvoltából

Aztán leérettségiztem, de korábban a szüleimnek végig azt állítottam, hogy állatorvos leszek, úgyhogy egy kis csalódást okoztam. Ugyanis Bors Pista azt mondta, „hogyha szabad ember akarsz lenni, akkor az Iparra kell menni, mert a kerámia szakon senkit nem érdekel, hogy azon kívül, hogy csinálsz nekik vázát, amit már amúgy is tudsz, mivel foglalkozol”, ott nem az volt a helyzet, mint ami a Képzőn akkor. Végül harmadik próbálkozásra fölvettek, elvégeztem, és akkor elkezdtem csinálni a dolgaimat. Főleg plasztikai irányba indultam el, közben rengeteget profitáltam a korongozásból, mert abból éltünk. Bejártam Pesten az összes kerámiaműhelyt, ahol lehetett korongozni is, meg hát az egy tanulmányút volt: különböző műhelyeket, különböző technikákat, embereket, művészeket ismertem meg, ez is nagyban alakított.

Ez a nagyon progresszív formavilág, az egyszerre ősi, monolitikus képzettársításokat is megengedő, időnként a ‘60-as évek nyugati modern, de a XX. sz. eleji avantgárd művészetéből is táplálkozó; nonfiguratív, organikus, geometrikus világ hogyan és mikor szivárgott be a művészetedbe?  

A már említett Bors István, és az Iparon Csekovszky Árpád tettek rám komolyabb benyomást, de a nagy áttörés az 1976–77-es években kezdődött. A siklósi kerámia szimpozionon ismerkedtem meg Székely Péter (Pierre Székely) Franciaországban dolgozó szobrásszal, aki nagy hatással volt arra, hogy még inkább a progresszívebb plasztikák felé menjek.

A mestereimen túl hihetetlen kitekintést adott az, hogy rengeteg múzeumot végigjártunk Nyugat-Európában. Amikor először kaptam útlevelet, a sógorommal beültünk a Zsiguliba, és másnap este már La Rochelle-ben voltunk. Ez a legnyugatibb csücske Franciaországnak, onnan kezdve három hétig jártuk a múzeumokat, természetesen Párizsban is, de utána elmentünk Amszterdamba, Németországba, Berlinbe. De konkrét munkalehetőségeket is jelentett a külföld: még Grundremming előtt többször jártam Svájcban egy barátomnál, akinél dolgozni is tudtam.

Aztán a 2000-es évek elején Németországban bejáratos lettem egy nagy kőgyárba, ami csúcstechnológiás, komputervezérelt  kővágó gépekkel volt felszerelve, ez hallatlan lehetőség volt akkoriban  – ráadásul rengeteg hulladékuk volt, amiből mindig félreraktak nekem, főleg a fekete gránitot, azokkal kezdtem el például az egyre keményebb geometrikus szobrokat készíteni. Ekkoriban már főként kővel és bronzzal dolgoztam.

Kiállítási enteriőr, K.A.S. Galéria, Budapest, 2022. Fotó: Az Initio Arts & Design jóvoltából. Fotó: Hegyháti Réka

Most a K.A.S. Galériában a téged Párizsban is képviselő Initio Arts & Design rendezett tárlatot, ahol nem is elsősorban térbeli, hanem – annak aki nem ismeri az életművedben a rajz és a szobrászat összefonódását – elsőre talán meglepő módon inkább falra akasztható, grafikai munkáid szerepelnek, valamint néhány kisplasztika. Miért ezekre esett a választás?

Minden köztéri szoborhoz készültek általában akvarell, grafit, tempera vázlatok. Nem is csak vázlatok ezek, mivel mindig fontosnak tartottam az intermedialitást. Jelentős számú gyűrt, kivágott, szakított papír-relief munkát csináltam az évek során. Például belőlük is válogattak darabokat a Q Contemporary londoni kiállítására 2019-ben, és itt is látható egy, 1986-ból. A most bemutatott grafikai munkáimat még sosem állítottam ki Budapesten, illetve újdonságnak számítanak a sorszámozott bronz kisplasztikák is. Ez egy válogatás az életműből, több példány ment ki nemrégiben Párizsba. Vagyis a kiállítás egyszerre vissza- és előre tekintés. Persze egyszer izgalmas lenne egy nagyobb múzeumi tárlat keretében együtt látni az elmúlt több mint 50 év alkotásait. 

Dunhuang mecset