A 2017-es documenta két helyszínét, Kasselt és Athént szó szerint személyesen kötötte össze Marinka Limat svájci művész. Elgyalogolt az előbbiből az utóbbiba, közben művészeket és művészeti helyszíneket szeretett volna fölkeresni, majdhogynem véletlenszerűen. De nem egészen ez történt. Ennél kevesebb és jóval több. Az útról készített filmjét szerdán Budapesten is levetítette.

A svájci performansz művész, Marinka Limat az előző, azaz a 2017-es, documenta14 idején valósította meg zarándoklat-projekjét, egy nagyjából öt hónapos gyalogutat a németországi Kasselből a görög fővárosba. A documentát akkor – nem mellesleg először a története során – két városban, Kasselben és Athénban valósították meg; Marinka Limat pedig ehhez a koncepcióhoz kapcsolódott. Bár mégsem egészen. Projektjének elsődleges célja ugyanis épp annak a művészeti, intézményi közegnek a kritikai olvasata volt, amely az európai művészetet „csinálja”.

Útja során alig valamit tervezett meg előre, ehelyett minden országban előhúzott a zsebéből egy papírlapot, amire az adott nyelven rá volt írva, ki ő, mit csinál, honna-hová szeretne eljutni, és hogy művészeket, művészeti helyszíneket szeretne fölkeresni útközben. És ezek után arra ment, amerre éppen útbaigazították. Így aztán helyi kisgalériától kezdve, alig ismert szobrász kismesteren át, alter képzőművészeti galériáig eljutott számos helyre és személyhez, szinte random módon, bejárva a jobb híján művészetinek nevezhető mező igen széles spektrumát. Persze, nem bízott mindent kizárólag a véletlenre, beépített az útjába néhány valóban releváns, nemzetközileg értelmezhető helyszínt is.

Éppen ezért furcsa, hogy mindez tulajdonképpen kimaradt abból a félórás filmből, amelyet az útról forgatott, amely A találkozás művészete (Art of the Encounter) címet viseli, és amely valóban csak a véletlen találkozásokra fókuszál. Hiszen a belgrádi U10 galérián kívül nem látunk „rendes” galériás helyszínt. Marina Limat, ahogy bárhol másutt, a szerbiai non profit szféra egyik legfontosabb helyén is felveri a sátrát, de ezen kívül egy fia white cube, annyi sincs a filmben. De haladjunk mi is, akárcsak ő, sorjában!

Saját útját Kunst-Pilger-Reisének hívja, zsebében egy maga készítette útlevél lapul, amelybe pecséteket gyűjt, és az egész kalandot performatív aktusnak fogja föl. Nemcsak magát a gyaloglást, amely igen kemény fizikai igénybevétel volt, hiszen Németországból kiindulva érintette Ausztriát, Szlovákiát, Magyarországot, Szerbiát, Észak-Macedóniát és Görögországot, és amelynek során ott aludt, ahol éppen ráesteledett, és arra ment, amerre a leglogikusabb utat sejtette, hanem a találkozásait is, amelyek az út során zajlottak. Teljesen véletlenszerű ismerkedések ezek, bisztróban, az út mentén, az erdőszélen, a falu girbe-gurba utcáján, a városok sűrűjében. Többnyire kedvesek voltak vele, de akadtak olyan helyzetek is, amelyekből jobbnak látta kihátrálni. Testére szerelt kamerájával mindent rögzített, ez adja a film alapanyagát. Az út a dramaturgiáját, a gyaloglás ritmusa a zenéjét, a találkozások botladozó, esendő és nagyon emberi pillanatai pedig az apró drámáit.

Az öt év után nemrég elkészült filmet most több olyan országban is bemutatja, amelyet végigjárt, így jutott el vele Budapestre is. A Ludwig Múzeumban rendezett vetítés és az azt követő nyilvános beszélgetés után Marinka Limat néhány kérdés erejéig A műnek is nyilatkozott.

Az első dolog, ami eszembe jutott a film nézése közben, az a dolog fizikai része. Maga a gyaloglás. Hogy bírtad?

Ez volt a harmadik hasonló utam, szóval, volt már némi tapasztalatom az ilyesmiben. Az első a lakóhelyemtől, a svájci Fribourgtól Berlinig tartott, ami nagyjából ezer kilométer. A második út Svájcból Velencéig vezetett, a Biennále helyszínéig, keresztül a hegyeken, ami azért összességében elég rendes felkészülés volt, fizikai és pszichológiai értelemben is.

A világunkat egyre inkább veszedelmes helynek gondoljuk el. A te filmedben viszont nincs nyoma veszélynek, csupán egyetlen jelenetben sejtjük, hogy nem voltál biztonságban, de Európa jobbára a barátságos arcát mutatja. Volt-e benned félelem, illetve hogyan kezelted?

A félelem része az utazásnak, része az élménynek. Egyedül, nőként mész végig fél Európán, ráadásul néha különös helyekre tévedsz. Az első két gyaloglásom során viszont megtapasztaltam, hogy ezt meg lehet csinálni, tulajdonképpen nem történik semmi különös, és többnyire pozitív élmények érnek. Néha az erdőben vagy a mező, a szántóföld szélén vertem föl a sátrat, éjszaka furcsa hangok vettek körül, vagy állatok jelentek meg, de egy idő után kezelni tudtam ezeket a dolgokat. Megtanulod megítélni, hogy ez most kockázatos-e vagy sem. Nap nap után, a gyaloglás, az ismétlődések miatt egyszerűen megszoktam ezt az egészet.  

És tőled tartottak-e mások? Jön egy idegen, kérdez tőlünk valamit, nem értjük, nem világos, hogy kicsoda és mit keres itt…

Érdekes volt, mert kék overallban gyalogoltam, sapkában, a hátamon egy elég nagy hátizsákkal, és messziről úgy néztem ki, mint egy férfi. De nem hiszem, hogy tartottak volna tőlem, és ha volt is némi bizalmatlanság, amikor beszédbe elegyedtünk, inkább ők kérdezgettek, hogy én hogyan csinálom ezt végig, egyedül, nőként. Inkább bíztattak, hogy gyerünk, meg tudod csinálni.

Menet közben kialakul valamiféle zarándok-tudatállapot, amibe behelyezed magad, valamiféle nyugalom?

Igen, van ilyesmi, meg kell szokni a test reakcióit, a lelassult időt. De minthogy tényleg nem tudod, pontosan mi fog veled történni, leginkább bíznod kell magadban, a környezetben és a többiekben. Óvatos is vagy, de bízol is a másikban. Az egész projekt kulcsszava, A találkozás művészete fő motívuma éppen a bizalom. 

Öt évvel ezelőtt Európa más volt, mi ma: jóval a Covid előtt voltunk, és egy háború is elképzelhetetlennek tűnt. Milyenek lennének ma az olyan találkozások, mint amilyeneket a filmben látunk?

Az biztos, hogy a járvány, a háború és a válság megváltoztatta a mindennapokat, beszivárgott mindenki életébe. Éppen ezért gondolom fontosnak, hogy ez a projekt mégiscsak arról beszél, hogy a bizalom lehetséges, és ez az, ami talán nem változott azóta sem.

Meglehetősen szegény vidékeken is jártál, ahol fényévekre vannak az emberek attól, ahogyan Svájcban élnek. Adódik a kérdés: milyennek láttad ezt az életet, ezt a különbséget?

Nagyon fontos számomra, hogy végigjártam ezeket a helyeket, és találkoztam az élettel, az emberekkel. Elég komoly iskola is volt ez számomra. Megtapasztalni, hogy Európán belül mennyire különbözőek ezek az élethelyzetek, mennyire mások a lehetőségek és a szükségletek. Próbáltam pozitív lenni, mindenütt, mindenkivel, nem alkotni ítéletet semmiről. Minden helyzetet úgy venni, ahogy szembe jön.

Azt mondod, a projekted a művészeti intézményrendszer kritikája is. Miben érhető tetten ez a kritika? Illetve: egy kivétellel miért maradtak ki a filmből épp ezek a helyszínek?

Három utat tettem meg, mindegyiknek megvolt a maga koncepciója és mindegyiknek megvolt a maga fő kérdése. Végül is, a találkozás pillanata érdekelt a legjobban. Ez volt a lényeg, függetlenül attól, hogy egy művésszel találkozom, egy kurátorral, egy járókelővel az utcán, vagy a presszóban üldögélő emberekkel. Az egy alapvető kérdés volt, hogy ez 29 perces film mire fókuszáljon, és hosszú folyamat volt, mire ez eldőlt bennem. A belgrádi U10 galéria végül is azért maradt benne a filmben, mert mégiscsak meg akartam teremteni a kapcsolatot a különböző szférák között.

Az az egyetlen pont, ahol reflexió is elhangzik az egészre, az U10 kurátora beszél a projektről.

Így van, ezen a ponton szólal meg Marta Jovanovic kurátor és performer, ezen az egy helyen kapunk egy külső, mondjuk úgy, elméleti reflexiót is. Rengeteg anyagom lett mindenféle művészeti helyszínekről, és azon gondolkodom, hogy valamilyen installatív formában feldolgozom és a film mellé helyezem, kontextust teremtve a filmnek. Szóval, a projekt nem befejezett, a film az egyik állomás. Művészek és galériák széles spektrumával találkoztam. Ha egy faluban valaki szólt, hogy figyelj, van itt nekünk egy művészünk, és az illető, mondjuk tojásfestő volt, én azt mondtam, oké, felkeresem! Ha azt mondjátok, ez művészet, én elfogadom.