Kilenc évvel ezelőtt szinte az egész világot izgalomban tartotta a hír, hogy óriási mennyiségű, addig lappangó, kiemelkedő értékű műtárgyat találtak egy müncheni lakásban. Mi történt velük azóta? Miként azonosították őket és hogyan tárult fel a múltjuk?  Most egy berni kiállítás dolgozza fel az azóta eltelt évek történéseit.

A történet nem 2013-ban, hanem valójában 2010-ben, a München és Zürich között közlekedő vonaton kezdődött, amikor a vámosok a megengedettnél több pénzt találtak az akkor 78 éves, müncheni illetőségű Cornelius Gurlittnál. Adócsalás miatt indult ellene eljárás, ami 2012 elején eljutott a házkutatásig: az egyedülálló idős ember lakásából a nyomozók legnagyobb meglepetésére közel másfél ezer műtárgy került elő, amelyeket az államügyészég lefoglalt. A műtárgyak száma végül, Gurlitt egy másik ingatlanjában felfedezettekkel együtt elérte az 1600-at.

Minderről a közvélemény egészen 2013 novemberéig semmit sem tudott, ekkor viszont a Focus című hetilap terjedelmes cikket közölt a megtalálásának helye után schwabingi leletként emlegetett műtárgyegyüttes sorsáról. A hivatalos magyarázat szerint az ügyet korábban a nyomozás érdekeire tekintettel nem hozták nyilvánosságra – kérdés, meddig vártak volna még, ha nem jelennek meg a színen a tekintélyes német hetilap jó szimatú újságírói.

Több mint másfél ezer műtárgy hirtelen felbukkanása kétségtelenül szenzáció, de az akkori sajtó néhány információmorzsából kiindulva alaposan fel is fújta az ügyet. Az egyik első kiszivárgott – és valósnak bizonyult – információ szerint a műtárgyegyüttesben olyan neves mesterek alkotásai is szerepeltek, mint Dürer, Monet, Matisse, Picasso és a német expresszionizmus szinte valamennyi vezető művésze. Ahhoz pedig kiszivárogtatás sem kellett, hogy összeálljon a kép: a művek tulajdonosa nem más, mint a hitleri korszak egyik legellentmondásosabb vezető műkereskedőjének, Hildebrand Gurlittnak a fia.

Hitler és Göring műkereskedője, Hildebrand Gurlitt

Az idősebb Gurlitt kezdetben maga is inkább a náci rezsim áldozatának tűnt; a később elfajzottként megbélyegzett művészek melletti kiállása miatt elvesztette zwickaui múzeumigazgatói állását és nem maradhatott a hamburgi Kunstverein elnöke sem. További nyomás alá került, miután ismertté vált a tény, hogy zsidó felmenői is vannak.

A múzeumi szférából átnyergelt a műkereskedelembe és csakhamar már azok között bukkant fel, akik Hitler tervezett „Führermuseum”-a számára kerestek műtárgyakat, miközben igyekezett értékesíteni a múzeumok falairól leparancsolt „elfajzott” műveket is. Utóbbi munkáját később, nem minden alapot nélkülözve, értékmentésként állította be, e művekre ugyanis, vevő híján, többnyire a megsemmisítés várt volna. A megszellőztetett nevekből, illetve az idősebb Gurlitt pályájából a sajtó, némiképp elhamarkodottan, azt a következtetést vonta le, hogy Cornelius Gurlitt rendkívüli értékű, jelentős részben zsidó tulajdonosaiktól erőszakkal elvett, illetve múzeumokból származó, a hitleri érában kegyvesztetté vált műveket őriz szerény lakásában; s a művek feltételezett összesített értékéről szóló becslések csakhamar már egymilliárd eurónál kezdődtek.

Az viszonylag gyorsan kiderült, hogy a kollekció elkobzásának nem volt jogi alapja, de visszaszolgáltatását Gurlitt már nem élte meg; az idős, szívbeteg ember, akinek egészsége, nyilván nem függetlenül az átélt izgalmaktól, rohamosan romlott, 2014 májusában elhunyt. Néhány héttel halála előtt azonban még megállapodást kötött a tulajdonjogát ekkor már elismerő bajor állammal, amiben beleegyezett abba, hogy a sebtében létrehozott Schwabingi lelet Task Force megvizsgálja a kollekciót, és visszaszolgáltassa eredeti tulajdonosaiknak, illetve azok örököseinek azokat a műtárgyakat – ha vannak ilyenek –, amelyeket erőszakkal vettek el tőlük.

A német hatóságokat – és a sajtót – akkor érte a következő meglepetés, amikor felbontották Gurlitt végrendeletét, mely a teljes hagyaték kizárólagos örököseként a berni Kunstmuseumot jelölte meg. Gurlittnak ez a döntése kezdetben mindenki számára érthetetlennek tűnt, később azonban kétféle lehetséges magyarázat is született rá. Az egyik szerint Gurlitt nem tudta megbocsájtani hazájának, hogy gyűjteményét, ha csak átmenetileg is, de elvették tőle; a másik szerint viszont a svájci műkereskedők doyenjével, Eberhard W. Kornfelddel ápolt kapcsolata lehetett az ügy kulcseleme.

Gurlitt rejtőzködő életet élt, semmilyen jövedelme nem volt, az általa birtokolt művekből adott el időnként egyet-egyet, hogy megélhetését biztosítani tudja. A vevő, illetve a műveket árverésre átvevő műkereskedő pedig Kornfeld volt, akivel az üzleti kapcsolat legalább két évtizedig fennállt.

Gurlitt szerint sokkal tovább is, mert amikor azon a bizonyos vonaton megtalálták nála a közel 10 ezer eurót, azt mondta, hogy az egy Kornfelddel kötött friss üzletből származik; a jövőre 100 éves Kornfeld azonban következetesen tagadta ezt. Az mindenesetre valószínű, hogy Gurlitt a szigorúan titokban tartani kívánt üzleteihez azért választott berni partnert, mert bízott a „svájci diszkrécióban”. Nem is ok nélkül: Kornfeldtől az ügy kapcsán azóta sem sikerült senkinek többet megtudnia, ami persze nyilván nem a véletlen műve. Gurlitt mindenesetre ekkor kedvelte meg Svájcot, s az sem kizárt, hogy a berni Kunstmuseum, mint a végrendelet kedvezményezettjének ötlete is Kornfeldtől jött.

Nem várt ajándék

Nem várt, hatalmas ajándék hullott tehát a berni múzeum ölébe, a megajándékozott öröme azonban több okból sem lehetett teljesen felhőtlen. Egyrészt azért, mert nem tudhatták pontosan, mit is kaptak – ilyen mennyiségű műtárgy felmérése hosszabb időt vesz igénybe –, viszont nagy bizonyossággal abból kellett kiindulniuk, hogy a tárgyak között jónéhány olyan lehet, amelyekre most, hogy végre felbukkantak, restitúciós igényt fognak bejelenteni. Felmérték, hogy annak elkerülése érdekében, hogy az egész kollekcióra a gyanú árnyéka vetüljön, számtalan tételt alapos proveniencia-kutatásnak kell alávetniük, ami időben, pénzben, humán erőforrásban is rendkívüli kapacitásokat vesz igénybe. Az ehhez képest már csak a hab volt a tortán, hogy Gurlitt rokonai megtámadták a végrendeletet. Perük évekig húzódott és igényüket csak 2016 végén utasították jogerősen is el.

A múzeumot fenntartó alapítvány végül – fél évig tartó vizsgálat után – 2014 novemberében a hagyaték elfogadása mellett döntött, de véglegesen az csak a végrendelet érvényességének bírósági elismerése után, azaz 2016 végén került birtokukba. Nina Zimmer, az intézményt 2016 óta vezető német művészettörténész a hagyaték kezeléséről beszélve mindenekelőtt a múzeum rendkívüli felelősségét emelte ki. „Megközelítésünk központi elemei: a történelmi kontextusra is tekintettel lévő alapos, független kutatómunka, az eredmények átfogó értékelése, a komplett átláthatóság és a készség a további vizsgálatokra, a korábbi megállapítások újraértékelésére új információk felbukkanása esetén, továbbá az eltökéltség fair és igazságos megoldások megtalálására az egykori, potenciálisan jogszerű tulajdonosokkal együtt, még abban az esetben is, ha az információk jelen állás szerint nem teljeskörűek” – hangsúlyozta.

A Gurlitt-hagyaték 2014 óta folyamatosan beható vizsgálatok tárgyát képezi, melyek a benne szereplő tételek értékének megállapítása mellett elsősorban provenienciájuk tisztázását szolgálják. Ami a hagyaték értékének megállapítását illeti, ez volt az egyszerűbb feladat és eredménye nem teljesen igazolta az alaposan felfokozott előzetes várakozásokat. Ez a hagyaték végül is nem egy elit gyűjtemény volt, hanem lényegében egy műkereskedő raktárkészlete, ami minőségét tekintve, már csak nagyságrendjéből adódóan is, vegyes volt.

Az 1600 mű közel 20 százaléka például a Gurlitt-család művész tagjainak, így a XIX. századi tájképfestő Heinrich Louis Theodor Gurlittnak és a XX. század elején működött, rövid életű expresszionista festőnőnek, Cornelia Gurlittnak az alkotása. Ők időközben a feledés homályába merültek, de ugyanígy nem különösebben ismert és keresett napjainkban a hagyatékban szereplő számos más mű alkotója sem. Találtak a szakemberek ebben az „árukészletben” hamisítványokat és replikákat is – az már vélhetően örökre rejtély marad, tudatában volt-e ennek a néhai műkereskedő is.

Komoly értéket képviselnek ugyanakkor a modern német művészek, köztük az expresszionisták papíralapú munkái, a XIX. századi francia festmények és szobrok, a kelet-ázsiai régészeti leletek és iparművészeti alkotások. Több más ok mellett ez a vegyes összetétel is magyarázza, hogy a hagyatéknak szentelt, 2017 óta rendezett kiállítások a valóban muzeális értékű alkotásokra fókuszálva csak válogatásokat mutatnak be.  

Raubkunst vagy sem?

Ami a proveniencia-kutatást illeti, ez már egy lényegesen keményebb dió volt; nem csoda, hogy számos szervezet bevonását igényelte és annak ellenére is hosszú évekig tartott, hogy viszonylag gyorsan kiderült: a művek között az előzetes gyanúval ellentétben elenyésző számban vannak olyanok, amelyeket a német terminológia a „Raubkunst” kategóriájába sorol; azaz olyan munkák, melyeket a náci érában zsidó tulajdonosaiktól erőszakkal elvettek, vagy nyomott áron történő értékesítésükre kényszerítették őket. (A restitúció nem vonatkozik a német múzeumok falairól a náci rezsim által leparancsolt „elfajzott” művekre, tekintve, hogy a német állam ezzel a lépésével maga fosztotta ki a saját múzeumait.)

A munka mára ugyan nagyrészt befejeződött, de a vizsgálatot végzők maguk sem zárják ki, hogy egy-egy műtárgyhoz – például újabb restitúciós igények esetleges felmerülése esetén – még vissza kell térniük.

A vizsgálatokat kezdetben, 2013-15 között Németországban, a már említett Schwabingi lelet Task Force keretében végezték, de a hagyaték átvétele után természetesen bekapcsolódott a berni Kunstmuseum is.

Az intézmény azonnal jelezte, hogy minden olyan műtárgyat visszaszolgáltat, melyekről minden kétséget kizáróan vagy nagy valószínűséggel bebizonyosodik az eredeti tulajdonosaiktól való jogellenes elvételük. A gyorsabb haladás érdekében a Kunstmuseum, a svájci múzeumok közül elsőként, és nemzetközi viszonylatban is párját ritkító módon külön proveniencia-kutató osztályt is létrehozott; munkájának eredményeit pedig kiállításokon és konferenciákon mutatta be.

A berni múzeum a művek státuszának jelzésére egy ún. „jelzőlámparendszert” dolgozott ki, mely nevét onnan kapta, hogy a közlekedési jelzőlámpák színeivel, a pirossal, a sárgával és a zölddel operál. Az átvizsgált, provenienciájuk szempontjából kényesnek tartott munkák a vizsgálatok eredményeit tükröző színt kaptak és ezzel szerepelnek az esetleges kiállításokon is.

Svájci alaposság: piros-sárga-zöld

A problémamentes munkák színe a zöld; a sárga-zöld kategóriába pedig azok tartoznak, melyeknek provenienciáját nem sikerült ugyan teljesen egyértelműen dokumentálni, de nem került elő semmilyen olyan dokumentum, információ sem, ami jogszerűtlen előzményekre utalna. Az egyértelműen a Raubkunst kategóriába tartozó munkák piros színt kaptak és a múzeum mindent elkövet azért, hogy ezek visszakerülhessenek eredeti, jogos tulajdonosaikhoz, illetve azok örököseihez. Izgalmas kategória a sárga-piros is; ebbe eddig összesen 28 munkát soroltak be.

Ezeknek a Raubkunst kategóriába való tartozására ugyan semmilyen bizonyíték nincsen, vannak azonban olyan feltűnő jelek, információk, amelyek arra utalnak, hogy e munkák „előéletével” még sincs minden rendben. Ezek közül ötnek a tulajdonjogáról a múzeum le is mondott és visszaküldte őket Németországba. A többi 23 munka esetében a kutatást továbbra is a berni múzeum végzi.

Időközben az említett németországi Task Force befejezte a tevékenységét, helyébe ott 2016-2019 között a kulturális javakat ért veszteségeket kutató központ, a Deutsches Zentrum Kulturgutverluste projektjei léptek, míg az esetleges újabb restitúciós megkeresések kezeléséért 2020 óta a német állam közvetlen tulajdonában lévő kulturális javakat felügyelő intézmény, a Kunstverwaltung des Bundes felelős. Ez a szervezet viseli gondját az egykori Német Birodalom, továbbá az ugyancsak egykori Német Demokratikus Köztársaság kulturális javainak, illetve azoknak a műtárgyaknak, melyeket a Német Szövetségi Köztársaság vásárolt és ez vizsgálja most a Gurlitt hagyatékból a berni múzeum által visszaküldött, fentebb említett öt művet is.

A proveniencia-kutatás megkezdése óta eddig kilenc munka restituálására került sor azok egyértelműen jogellenes eltulajdonítása miatt, két Otto Dix munkát pedig egy „igazságos és fair megoldás” keretében juttattak vissza egykori tulajdonosaik örököseihez a náci Raubkunst kezelésére vonatkozó 1998-as washingtoni irányelvek szellemében. A hagyatékból az első darab, Adolph von Menzel Gótikus templombelső című grafikája 2017 februárjában került vissza eredeti tulajdonosa, az 1947-ben elhunyt Elsa Helene Cohen örököseihez. Ezt három hónappal később egy Camille Pissarro festmény, A Louvre reggel követte, amit Max Heilbronn örököseinek szolgáltattak vissza. 2018 júliusában a hagyaték egyik legértékesebb darabja, Paul Cezanne La montagne Sainte-Victorie című festménye ügyében jött létre egyezség a neves mester örököseiből álló csoporttal.

Ez a festmény „sárga-zöld” státuszú; a megállapodás részeként az örökösök elismerték a múzeum tulajdonjogát, cserébe a múzeum, az örökösök kívánságát teljesítve beleegyezett abba, hogy a művet rendszeresen kölcsönadja az Aix-en-Provence-i Musée Granet-nek. 2019-ben Thomas Couture és Paul Signac festményeit, 2020-ban Jean-Lousi Forain egy-egy akvarelljét, illetve olajképét, 2021-ben Carl Spitzweg ceruzarajzát, ugyanezen év novemberében pedig Otto Dix két, már említett akvarelljét kapták vissza eredeti tulajdonosaik örökösei.   

2019 novemberében más úton, nevezetesen eladás útján is kikerült egy festmény a hagyatékból, kihasználva azt, hogy az elidegenítés lehetőségét Gurlitt végrendelete nem zárta ki, indokoltságát pedig a proveniencia-kutatás magas – zömében állami támogatásból és adományokból fedezett – költségei támasztják alá. Manet Viharos tenger című, 1873-as vászna egykor egy japán műgyűjtő, Kôjirô Matsukata tulajdonában volt, s az ő kollekciója képezte a tokiói National Museum of Western Art gyűjteményének alapját. A múzeum most igyekszik megszerezni a gyűjtemény időközben máshová került darabjait is, ezért tettek vételi ajánlatot Manet festményére, amelynek minősítése „zöld” volt, így a 4 millió svájci frankos  üzlet megkötésének nem volt akadálya.

Nyilvánosság és szembenézés

A kutatás rendkívüli jelentőségű állomásához érkezett el 2021 decemberében, amikorra befejeződött a teljes hagyaték digitalizálása és minden érdeklődő számára hozzáférhetővé vált a valamennyi munkát tartalmazó online adatbázis. Minden tétel mellett, a részletes adatokon túl megtalálható az a szín vagy színkombináció is, amely a fentebb leírtaknak megfelelően jelzi az egyes munkák státuszát. 

A proveniencia tisztázását szolgáló vizsgálatokkal párhuzamosan a hagyatékból összeállított válogatásokat Svájcban és külföldön is több kiállításon mutatták be és 2021 szeptemberében konferenciát is szerveztek az elvégzett munka tanulságairól; az ott elhangzott előadásokat egy 2023-ban megjelentetni tervezett kötetben publikálják majd. A kiállítások célja nemcsak a kutatómunka dokumentálása és a hagyaték iránti nagy érdeklődés kielégítése volt; a szervezők bíztak abban is, hogy a tárlatok kapcsán további értékes információkhoz juthatnak egyes munkák „előéletéről”.

Az első tárlatra még 2017-ben került sor, ennek helyszíne a bonni Bundeskunsthalle volt. Az első berni tárlat fél évvel később nyílt meg, a kiállítás címe A Gurlitt-hagyaték. Helyzetfelmérés, a náci Raubkunst és a következmények volt. Még ugyancsak 2018-ban újabb kiállítás következett Németországban is; A Gurlitt-hagyaték felmérése. Egy műkereskedő a nemzeti szocializmus idején című tárlatnak a berlini Gropius Bau adott otthont. Németországon és Svájcon kívül a Gurlitt-hagyaték egy részét eddig Izraelben mutatták be; a Végzetes választások: művészet a Gurlitt-hagyatékból című kiállítás 2019 őszén a jeruzsálemi Izrael Múzeumban volt látható.

A hagyaték mára nagyobbrészt befejezett feldolgozását bemutató, 350 tételt felvonultató összegző kiállítás másfél hónapja nyílt meg és még 2023. január 15-ig látható a berni Kunstmuseumban. A tárlat a Gurlitt. Egy mérleg címet viseli; a határozatlan névelő használata a határozott helyett a címben nagyon is tudatos, hiszen az „a” valóban egyértelmű lezárást jelentene, míg az „egy” még nem zárja ki egy későbbi, módosított mérleg lehetőségét. Nikola Doll, a tárlat kurátora, egyben a múzeum proveniencia-kutató részlegének vezetője a tárlat kapcsán azt hangsúlyozta, hogy az nemcsak a Gurlitt-hagyatékba enged bepillantást, hanem számos dokumentum segítségével bemutatja az elvégzett kutatómunkát, közelebb hozza a nagyközönséghez a proveniencia-kutatásban rejlő lehetőségeket, és érzékelteti azt is, mit jelent a gyakorlatban a kutatási eredmények felelősségteljes felhasználása.

A Gurlitt-hagyaték művészettörténeti értelemben talán nem volt akkora szenzáció, mint amilyennek felfedezésekor gondolták, ám nemzetközi összefogással megvalósult, felelős feldolgozása végül is fontos, példaértékű fejezetévé vált egy vészterhes történelmi korszak örökségével való szembenézésnek.