Ahogy a címből is sejthető, a NER emlékműállítási stratégiáját kevésbé megszokott szempontok szerint közelítem meg: egyes köztéri művek részletes tárgyalása helyett, az emlékművek mennyiségét állítom középpontba, majd ennek kontextusában értelmezem a minőség kérdését. – Benedek Kata a Trash of Köztér szerzője.

A téma még alaposabb bemutatása – már csak a mennyiség miatt is – további nagyívű kutatást igényelne, jelen cikk célja a rendelkezésre álló adatok alapján egy új hipotézis felállítása a kormány emlékezetpolitikájának értelmezéséhez.

Az elmúlt tizenkét évben hatalompolitikai indíttatású, új történelmi kánon született Magyarországon. Az egymást követő Fidesz-kormányok szisztematikusan átírták a nemzeti történelmet, kizárólag egyetlen tényezőre fókuszálva és a banalitásig egyszerűsítve a históriai magyarázatokat: traumák akkor következnek be, amikor a nemzet elveszíti szuverenitását az idegen elnyomás miatt. A történettudomány ezeket a megközelítéseket a történelem defenzív reprezentációjának, nem-emlékezésnek vagy értékvezérelt revíziónak nevezi. Ezt a narratívát arra használják, hogy kirekesztő nemzeti(es) identitáson alapuló, kétpólusú politikai környezetet építsenek, ami lehetővé teszi az állandósított Kulturkampfot azok ellen, akiket a kormány (kulturális) fenyegetésnek bélyegez. Ez egyrészt elősegíti a választói bázisuk mozgósítását, másrészt így a kormány – vagy inkább annak feje, Orbán Viktor miniszterelnök – azoknak a nemzeti hősöknek a politikai leszármazottjaként tetszeleghet, akik szembeszálltak az elnyomókkal, a nemzeti szuverenitás érdekében.

Mindez a szimbolikus térben is alátámasztja és legitimálja a kormányzat bel- és külpolitikai magatartását: magukat a múltbeli harcok örököseinek és jelenbeli folytatóinak állíthatják be, akik az aktuális elnyomók vagy ügynökeik ellen küzdenek. Ez az ellenség a kormányzat agresszív kommunikációjában, a hatalom pillanatnyi érdekének megfelelően, különféle alakot ölt és különböző szinteken jelenik meg: lehet Brüsszel, az Európai Unió, lehetnek a menekültek, az NGO-k, lehet a „gender-lobbi”, lehet Soros György, de lehetnek a nem szülő nők, a szegények, az SZFE hallgatói és tanárai is, lehet általában véve a „balliberális kulturális hegemónia” vagy akár még tágabban fogalmazva a „nyugati ideológia” is. A populista propaganda működését, céljait és hatását sokszor leírták és elemezték már. De miként lehet ezzel párhuzamosan, az emlékezetpolitika segítségével új nemzeti történelmet építeni? Hogyan működik ez a gyakorlatban?

View this post on Instagram

A post shared by trash of köztér (@trashofkozter)

Hirdetés

Hirdetés

Emlékezetpolitikája alátámasztására kezdetben a Fidesz-kormányzat nagyszabású, álszakmai tudományos bázist alapított. Megszüntettek szakmailag integráns kutatóintézeteket, és új (vagy régi, jelentéktelenből újjá varázsolt), ideológiailag indoktrinált szervezetekkel helyettesítették őket, amelyek aztán a kormányzati történelem-narratíva „tudományos” legitimációját megteremtve „kutatnak”. Másodszor, különböző platformokon megkezdték a formára szabott, leegyszerűsített, új narratíva mainstreamizálását, fogyaszthatóvá tételét. Ennek hatékony eszközei lettek a történelmi események jubileumaira központilag szervezett, bőséges költségvetésű országos emlékévek.

2014	Holokauszt Emlékév	9 milliárd HUF
2014-19	Első Világháború centenáriumi ünnepségsorozat	na. (nincs adat, ill. részösszegek vannak)
2015	Gulág-Gupvi Emlékév	na.
2016	1956-os Emlékév	14,5 milliárd HUF
2019	Rendszerváltás Emlékév	13,5 milliárd HUF
2020	Trianon Emlékév	10,34 milliárd HUF
2022-23	Petőfi Sándor Emlékév	9 milliárd HUF

Ezekkel párhuzamosan egy sor lokális emlékév is lezajlott, tizenkettőt számoltam össze, amelyeket szintén a Fideszhez köthető intézmények bonyolítottak. Történelmi eseményekre, a kereszténység szentjeire, de sportolókra is emlékeztek így (pl. Aranycsapat emlékév, 4 milliárd forint, Aranybulla Emlékév, 1.7 milliárd forint, Szent Márton Emlékév, 995 millió forint).

A központi emlékévek mindegyikét a kormány által kinevezett bizottságok felügyelték, tagjaik a fent említett intézményekből és a párt politikusai közül kerültek ki. A bizottságok visszatérő tagja például a Terror Háza Múzeum főigazgatója és a Sorsok Háza projekt felelőse Schmidt Mária és a Veritas Történetkutató Intézet főigazgatója, illetve újabban a Nemzeti Emlékhely és Kegyeleti Bizottság elnökhelyettese, Szakály Sándor, illetve olyan befolyásos politikusok, mint Lázár János, Fürjes Balázs, Kásler Miklós. Az emlékév-bizottságok osztották el az összegeket az általános kommunikáció, a kutatási alapok, a kiállítások, a kiadványok, a konferenciák, illetve a köztéri emlékmű-állítás és -felújítás céljai között. A cikk második felében az emlékművekre és emlékhelyekre fogok koncentrálni.

A szoborláz kezdetei

A köztéri emlékmű-, illetve szoborállítás optimalizálása már jóval az emlékévek előtt elkezdődött. A kormány 2012-ben megszüntette a Képző- és Iparművészeti Lektorátus önálló munkáját. Az 1963-ban alapított Lektorátus a rendszerváltás óta az új köztéri műalkotások és emlékművek terveit szakvéleményezte (Budapest kivételével, ahol ezt a feladatot a Budapest Galéria végezte), egy bizonyos minőségi szint biztosításának érdekében. A Lektorátus felszámolásakor a terület szakértői figyelmeztettek mind az ideológiai befolyás felerősödésének, mind a minőség csökkenésének veszélyeire, évekkel később az új emlékművek szimbolikus politikai üzeneteit és művészi értékét elemző számos publikáció igazolta is mindezeket.

A legnagyobb botrány A német megszállás áldozatainak központi emlékművét övezte. Széles körben bírálták elsősorban szimbolikus üzenete miatt: az emlékmű lényegében felmenti Magyarországot, a magyar államot a II. Világháborúban játszott szerepéért  és annak rettenetes következményeiért viselt bármiféle felelősség alól azáltal, hogy a holokauszt áldozatai mellé helyezve, az országot és a társadalmat egyszerűen a német megszállás általános áldozataként azonosítja. Másodsorban, de az előbbiektől nem függetlenül, a szobor sokat kapott esztétikája miatt is. Ne feledjük, hogy felállították ugyan, de sosem adták át, mert a téren megkezdődött a NER időszakának eddigi leghosszabb civil ellenállási akciója, az Eleven Emlékmű, amely éveken át napról-napra tematizálta a szobor által megtestesített emlékezetpolitika súlyos problémáit. De amíg az értelmiségi kritika jobbára megtorpant Budapest szimbolikus tereinél, addig az emlékbizottságok az egész országot elárasztották emlékművekkel és szobrokkal.

Az emlékév-bizottságok többszáz millió forintos pályázati keretről döntöttek, amelynek rendszerint része volt a helyi közösségek számára emlékművek felállítására vagy felújítására elkölthető összeg is. Míg a Holokauszt Emlékévnek nem volt külön szobrászati kerete, megközelítőleg 45 szobor állítását finanszírozta a bizottság, ebből egy volt a Szabadság téri objektum. Az I. Világháborús Emlékév során 69 új szobrot emeltek, 762-t pedig felújítottak. (Később megmagyarázom, hogy a felújításokat miért számítom ide.) A Gulág Emlékév során 269 szobrot emeltek, az 1956-os forradalom emlékév során 473-at. A Trianon, a Petőfi és a Rendszerváltás Emlékéveket nem kísérte hivatalos szoborhullám, ugyanakkor a Köztérkép adatbázisát tanulmányozva arra következtethetünk, hogy e kisebb hatósugarú emlékévek során az adott témáknak megfelelő további körülbelül 500 szobrot állítottak országszerte. Ez így több mint 2000, csak az emlékévekkel összefüggésbe hozható alkotást jelent.

Ebben a cikkben nincs mód kitérni annak minden részletére, hogy a jogszabályi környezet a mindenkori kormányok számára hogyan biztosít általános monopóliumot a közterületek felett, de teszek egy rövid kitérőt. Az egymást követő negyedik ciklusát élő rezsim alatt felhúzott köztéri műalkotások és emlékművek mennyiségét kibővített idősíkon érdemes vizsgálnunk. A Köztérkép adatbázis statisztikáiból az látszik, hogy a rendszerváltás óta a kormányzati ciklusokban, az első kettőt leszámítva nem sok különbséget mutat az újonnan létesült szobrok, emléktáblák, emlékhelyek száma. Ami az elmúlt 12 évben merőben új, az a hatalom központjából érkező indoktrinált kezdeményezés és finanszírozás. Ehhez 1989-et követően egy korábbi példa hasonlít: az első Fidesz-kormány alatt, az államalapítás millenniuma alkalmából felállított több száz Szent István szobor.

A német megszállási emlékmű üzenetének logikáját alapul véve azt várnánk, hogy az emlékévek központi bizottságai hasonló, jelentéssel terhelt emlékműveket szorgalmaznak vagy támogatnak. A megvalósult műveket tekintve azonban nincs nyoma ilyesfajta célnak, inkább az ellenkezőjét látni. A pályázati kiírások erősen meghatározták az eredményt. A témán kívül nem szabtak egyéb, például formai vagy szakmai követelményeket. Ugyanakkor a rendkívül rövid pályázati határidők nem tették lehetővé sem az alapos koncepcióalkotást, sem a diszkurzív mérlegelést – akár helyi szinten, például a lakosággal való fórumozás útján –, ahogyan arról sem tudni, hogy a pénzosztók nyújtottak volna bármilyen szakmai támogatást a tervezés szakaszában. Az előkészítő munkához sem biztosítottak külön keretet. A 2000 emlékmű kapcsán nem kell hatalmas összegekre gondolni, egy-egy felújítás, vagy tervezés-kivitelezés párszázezer forinttól pármillióig terjedt és ebbe nem ritkán még némi közterületrendezés költségeit is beleszámolták. Mindezek után nem meglepő, hogy az emlékművek jobbára a már kialakult, releváns nemzeti szimbólumok sematikus variációiként, vagy leegyszerűsítő, figurális giccsként, vagy karakter nélküli portrék formájában valósultak meg.

Bár a Fidesztől nem idegen a nemzeti történelemmel kapcsolatos új vizuális szimbólumok bevezetése, az új köztéri emlékművek esetében a várható szimbolikus uniformizmus helyett a közös nevezőt az amatőrizmusban, az esztétikai, művészi és koncepcionális minőség hiányában találjuk meg. Úgy tűnik, hogy a kormányzat többre tartja az emlékművek létét a megjelenésüknél és formájuknál, mivel azok nem a koncepciójukból vagy szimbolikájukból nyerik jelentésüket, hanem a szimbolikus politikai mezőben elfoglalt helyüknél fogva. A kormány nem meghatározott szimbolikus jelölőkre támasztva érvényesíti kulturális és emlékezetpolitikai programját, itt a szobrok puszta létrehozása, létezése maga a program. Ebben az értelemben nincs különbség az új emlékművek létesítése vagy a már létezők kisajátítása között, hiszen ugyanabba a narratív kontextusba integrálják őket.

A közmédia és helyi média felületein terített országos kommunikáción és a pénzügyi hozzájáruláson túl az avatóünnepségek is nagy jelentőséget kaptak az emlékművek élesítésében. Egyes pályázati kiírásokban az átadóünnepségről szóló kitétel hosszabb, mint annak leírása, hogy milyen szobor kell. Nem állt módomban mind a 2000 egyedi esetet ellenőrizni, véletlenszerű minta alapján azt tapasztaltam, hogy a Fidesz regionális képviselői, parlamenti képviselők vagy akár miniszterek is rendre megjelentek és felszólaltak az átadóeseményeken. Egy alkalommal egy 300 fős települést ért az a megtiszteltetés, hogy Szijjártó Péter külügyminiszter vett részt a szoboravatáson. Egy másik esetben, az 1956-os forradalom emlékév keretén belül egy fideszes megyei képviselő egyetlen nap alatt öt szoboravatási ünnepségen jelent meg. A kormány kiemelt jelentőséget tulajdonított a személyes képviseletnek, az események pedig performatív megnyilvánulásként szolgálhattak az újonnan formált kollektív emlékezet és a nemzeti / kulturális identitáshoz kapcsolódó közfelfogás további erősítésében. Ha figyelembe vesszük, hogy Magyarországon 3155 település van, a 2000 ünnepség komoly lehetőséget adott a kormányzó párt számára, hogy a nemzeti értékek, a történelmi emlékezet, a kultúra és az identitás pártfogójaként fellépve, országszerte, a kampányidőszakon kívül is erősítse jelenlétét konkrét, személyes megjelenésekkel. Természetesen közpénzen. És itt érünk vissza a címhez: a közterek emlékezetpolitikai átalakítását szolgáló emlékmű-állításban a minőség helyett egyértelműen a mennyiség lett a Fidesz-kormányok stratégiai eszköze.

Ugyanakkor a tömeges emlékműállítások értelmezésekor a minőség szempontja is kulcsfontosságú. A köztéri emlékművek az emlékezet ellenőrzése, a közös identitás építése és a párt helyi jelenlétének erősítése mellett valamiképp az adott társadalom általános ízlését is demonstrálják.  A sematizmus pedig nem pusztán a közterek gyors elfoglalásának és ideológiai átprogramozásának mellékhatása, hanem a Fidesz-kormány tudatos választása.

Az új, nyilvános emlékhelyek esetében követendő, konszenzusos szakmai, etikai folyamatok közé tartozik a szakértői bizottságok felállítása, a társadalmi vitafórumok megnyitása, valamint olyan zárt vagy nyílt pályázatok kiírása, amelyekben különböző alkotók nyújthatják be elképzelésüket arról, miként lehet az emlékezeti tartalmat és a vizuális megjelenítést sikeresen egyesíteni. Mindig, minden egyes köztéri szobor, illetve emlékmű esetében. A ma preferált egyszerű narratíva azonban nem igényel diskurzusalapú, komplex, individuális művészi megközelítéseket, sokkal inkább mindezek ellentétét. A kormányzat siettetett folyamatokban, az esetleges, egyéni ízlésítéletekre, dilettáns értelmezésekre alapozza a döntéseket, miközben a közterületen történő emlékműállítás demokratizálásának illúzióját kelti. A helyiekre, vagy a helyi közösségek képviselőire, tulajdonképpen a helyi habitusra bízzák az ízlésüknek megfelelő emlékművek tervezését és kivitelezését. A progresszív, kortárs, ámbár meglehet kockázatot rejtő, hiszen sokak számára nehezen érthető, elvontabb megoldások gondos elkerülése pedig jól illeszkedik a Fidesz-kormány vezette Kulturkampf egy másik, értelmiségellenes frontjához is.

Ettől függetlenül persze az emlékműhullámnak vannak helyi szintű pozitív hozadékai is. Főleg kistelepüléseken, az emlékműállítások parkendezéssel jártak együtt, és újabb közösségi közterületi helyszíneket hoztak létre, amelyek akár fontos helyekké is válhatnak a közösség számára. A közös emlékezés, a település fejlődése, a nemzeti történelmi emlékezetbe való bevonódás különösen fontos a rendszerváltás óta kulturálisan sokszor magára hagyott vidéken. Minőségi változás a már felállított művek esetében nyilvánvalóan nem lehetséges, ugyanakkor mivel formailag nem feltétlenül illeszkednek a központi narratívához, egy jövőbeni kormányváltást követő emlékezetpolitikai paradigmaváltással akár új tartalommal is feltölthetők.

A központi szoborállítási hullám másik eredménye, hogy az előkészítő munkák, kutatások, valamint a kvalitás szempontjainak teljes mellőzésével a polgármesterek rájöhettek, hogy a szoborállítás valójában olcsó, gyorsan megtérülő befektetés a számukra is. Sok esetben teljesen másodlagossá vált, hogy mi az a konkrét mű, amelyet felavatnak, a lényeg az, hogy ki intézte, és ki adja át. Ennek eredményeképpen ezres nagyságrendben kerültek ki silány művek a magyar közterekre, kis túlzással: az elmúlt évek szinte bármely napjára jutott egy rossz szobor Magyarországon.

A nyitókép az “1956-os emlékmű” c. alkotás részlete Visonta településről. Forrás: Kozterkep/mapublic/Gyurkóné Edit