Művészetről gyerekeknek és fiataloknak. Nagy könyvszemle
A könyvkiadás iparosodása elhozta a Kánaán délibábját a bibliofilek számára. A könyvesboltok polcai roskadoznak, a friss kiadások lavinaként temetik maguk alá pár hetes elődeiket. A gyermek olvasó is céltábla mint fogyasztó, ám helyette többnyire mi, felnőttek választunk. Íme egy kis segítség, melyik korosztálynak mit érdemes a kezébe adni, ha célunk a művészettel való ismerkedésük. Kétrészes könyvszemlénk első részét olvashatják.
Nagy elődök nyomdokain
A Beke László-féle brilliáns Műalkotások elemzése a gimnáziumok I-III. osztálya számára című kiadvány óta jelentős átalakuláson ment keresztül a hazai tankönyvkiadás. Az ifjú korosztályokat célzó ismeretterjesztő kiadványok széles tematikus spektrumot lefedve már rég elhagyták ezt a terrénumot. A megközelítési módok pedig az évtizedek során egyre differenciáltabbak lettek. Eleinte vagy a művészet történetének emészthető áttekintése vagy egy-egy szűk téma részletes bemutatása tűnt kívánatosnak.
Ez utóbbira gondolva sokan emlékezhetünk Végvári Lajos vagy Schenk Lea kiváló köteteire. Az előbbi típus mindenkori referenciapontja az először 1950-ben, angol nyelven publikált, Gombrich-féle The Story of Art, amely magyarul is számos kiadást megélt. A szerző szándéka a felnőttek és fiatalok bevezetése volt a művészetek történetébe, érthető, szakzsargontól mentes nyelvezettel, kizárólag olyan példákkal, amelyekről reprodukció is szerepel a szöveg mellett. Az említett mű megjelenése óta eltelt több mint 70 évben számosan tettek kísérletet a nyomdokaiba lépni, bár többnyire szerényebb ambíciókkal.
Egy alapmű
Gombrich „realista univerzalizmusát” keresve okkal vehetjük kézbe A képzőművészet nagykönyvét (HVG Könyvek) ami magyarul idén jelent meg. Eredeti nyelven a kissé monumentális The Art Book címet viseli. Felépítésében lexikonokra, kézikönyvekre emlékeztet. Oldalanként három hasábos tördelés, szövegdobozok, tipográfiailag erősen kiemelt részletek, grafikák, szemléltető ábrák, idővonalak és természetesen nagy számú reprodukció lazítja a szöveg dominanciáját, ami végeredményben magazinos látványt nyújt. S ez kevéssé róható fel a szerkesztőknek, hiszen nem feledkezhetünk meg róla, hogy
a nyomtatott könyvek ma már az online tartalmakkal kell, hogy versenyezzenek.
A kézben forgatott lapokat pásztázó tekintet a monitoron böngészéshez hasonlóan gyorsan keres új célpontot, ha nem sikerül megragadni a figyelmet. Kicsit keserű érzés is ennek tudatában forgatni ezt az egyébként tartalmas könyvet: mintha a gigantikus méretben szedett szövegelemek révén „a kevés is több mint a semmi” elvén szeretnének célba juttatni legalább egy fikarcnyi információt.
A kötet nagyban köszönheti használhatóságát a „Lásd még” sávoknak, amely megkönnyíti, hogy egy téma fonalát saját érdeklődésünk mentén gombolyítsuk, valamint a „Kontextus” ablakoknak, amelyek vázlatpontokba szedik egy-egy kiemelt műalkotás előzményeit, jelentőségét, hatását. A bőséges lexikális adatmennyiség és az összefüggések áttekinthető felvázolása révén leckeíráshoz kiválóan helyettesíti a világhálót. Bár a Gombrich-opuszt olyannyira olvasmányossá és szerethetővé tevő, anekdotikus elemeket hiába keresnénk, azért a ragyogó reprók, a tiszta tagolás és a rövid, ám ravaszul kiemelt idézetek felcsigázzák az olvasó kíváncsiságát, és továbblapozásra késztetik.
Hazai mesterekről tömören
A fenti mű kiegészítéséül szolgálhat A magyar festészet története fiataloknak (2022, Holnap Kiadó) című, vékony, füzetméretű kiadvány, amely egy fontos célkitűzést szorított a kényszerűség keretei közé. A papírválasztás sajnos rontja a reprodukciók minőségét, ezzel együtt dicséretes, hogy minden oldal színes, és rengeteg képpel szemléltetik a leírtakat.
A címben maghatározott, hatalmas téma erős szelekciót kíván, így a szerző, Horváth Gyöngyvér úgy döntött, hogy húsz alkotót kiemelve mutatja be hazánk festészetének főbb korszakait, irányzatait, azokat történeti-társadalmi kontextusba ágyazva. Ennek a húsz művésznek a kiválasztása sok fejtörtést okozhatott, jó pár, említésre nagyon is méltó pályatársnak kellett a köteten kívül szorulnia. Ilyen válogatás aligha érhet el teljes szakmai egyetértést. Maga a szerző is megfogalmazza például Farkas István fejezetének elején, hogy itthon máig alig ismert alkotóról van szó, akinek munkásságát Csontváryéval és Gulácsyéval rokoníthatjuk. Ők viszont szintén kaptak egy-egy fejezetet a könyvben, s ez a vállalás léptékének viszonylatában redundanciának hat.
Ugyanakkor nem lett-e volna helye legalább egy női művésznek az impozáns válogatásban?
Természetesen az évszázadok során a nők számára nem kínálkozott különösebb lehetőség, hogy tehetségüket egyáltalán felfedezzék saját maguk számára, nem hogy megmutassák a világnak. Így nem csoda, hogy férfi festők példái adják magukat. Épp ezért a nők konstans mellőzöttségének kontrasztjaként talán kívánatos lett volna legalább egyetlen festőnői életút bemutatásával elérni egy differenciáltabb összképet. Vajon olyan festőnőink élete és munkássága, mint Anna Margit, Modok Mária, Ország Lili vagy Szántó Piroska, nem tartogatna a kötet szempontjából hasznos tanulságokat?
Az asszociációs logika diadala
A hagyományos, kezdetektől napjainkig lineárisan vándorló történetmesélés mellett lassanként kibontakozott egy új narráció, amely szintén a művészet történetét akarja felölelni, csak hogy nem kronologikus, hanem különféle, az időben féreglyukakhoz hasonlóan közlekedő logikák mentén. Ezt egyrészt az emberi gondolkodás jellegében az új technológiák befolyása miatt bekövetkezett, visszafordíthatatlan változás implikálja, másrészt a szerzőknek az a belátása, hogy a kreativitás természetétől (már pedig erről kell szólnia a művészettörténetnek) idegen a természettudományos kauzalitás.
Ennek az irányvonalnak feltehetőleg legismertebb képviselője David Hockney és Martin Gayford beszélgetéseinek lejegyzett változata, A képek története gyerekeknek (Pagony, 2020). (Erről már részletesen írtunk a 2021. április-májusi Műértőben). Ez tipikusan az a kiadvány, amely
hivatalosan ugyan az iskolásokat célozza, de a rengeteg humoros illusztráció és mulatságos ötlet miatt akár az óvodás korosztályt is leköti. Nem is beszélve a szülőkről.
Hasonlóan korajánlás nélkül kézbe vehető a Műértő (HVG Könyvek, 2019), ami felépítésében felülmúlja a Hockney-féle diskurzus lazaságát. Az egyes témák (színek, műfajok, korstílusok stb.), amelyek csupán egy-egy oldalpáron bontakoznak ki, szándékos összevisszaságban váltják egymást. Azonban minden témánál találunk útjelzőket, merre olvashatunk tovább. Például a kék színt tárgyaló résztől az alapszínekhez vagy a távolság érzékeltetéséhez lapozhatunk, így egy szimulált nyomozásban találjuk magunkat.
A szellős tagolás, amely csupán egy-két mondatos modulokat rendez a káprázatos mennyiségű és minőségű képek közé, segíti a fiatal olvasót abban, hogy inkább a látványra hagyatkozzon, a szöveges kommentár pedig csak rendelkezésre álljon a vizuális emancipálódás fogódzójaként. A címben tett ígéret nem nagyzolás. A kötet valóban hozzásegítheti a gyerekeket, hogy figyelmesen, értőn szemléljenek egy műalkotást.
Nehéz témákról egyszerűen
Amikor viszont nehéz érteni azt a kiállított dolgot, amivel egy múzeumban szembesülnek a kicsik, és kérdésekkel bombázzák a felnőtteket, akkor nagy segítség a Miért van annyi meztelen ember a képeken? (Central Könyvek, 2017). Rengeteg zavarba ejtő témát vet föl: Melyik irányból nézzem? Ez már készen van? Miért kerül olyan sokba egy műalkotás? A tableten lévő mű is műalkotás? És foglalkozik olyan dilemmákkal, amelyek sokunknak eszébe jutnak: ilyet én is tudok, ez csúnya, ez unalmas.
A szerző válaszai mindig tömörek és frappánsak. Külön öröm, hogy Dénes Ágnes Búzaföld című munkájáról is szó esik a tájképek kapcsán, Christo és Jean-Claude művei mellett. Nincs is befogadóbb közönség a gyerekeknél, s mivel a kötet a klasszikusok mellett bővelkedik kortárs művek repróiban, így a fogékony elme egy korszerű művészetfogalmat tud körvonalazni. Egyedül Francis Bacon és Velazquez pápaportréinak egymás mellé helyezése meredek. Mintha Jankovics Marcell Fehérlófia rajzfilmje után Az ördögűzőt vetítenénk a gyerekeknek, hogy érezzék a kontrasztot. Ezen a ponton visszájára sül el a bemutatott alkotások radikális sokféleségére való törekvés, amely egyébként az egyszerű, pontos, lényegre törő nyelvezet mellett a kiadvány nagy erőssége.
Ugyanennek a szerzőnek, Susie Hodge-nak a nevéhez fűződik a magyarul is megjelent Művészet 30 másodpercben (Babilon, 2018), amely apropót kínál
szóvá tenni egy nemkívánatos tendenciát a gyermekkönyv-kiadásban: a kevés ráfordítási idő erényként való pozicionálását.
A könyv médiumának immanens tulajdonsága egy másfajta időmérés, ha tetszik, kilépés az olvasó valóságának idejéből. Nem számon kérhető egy könyvön, hogy minél rövidebb idő alatt juttasson célba egy tartalmat, mert éppen az elmélyedés biztosítja azt. Ez igaz akkor, ha önmagunk számára olvasunk akár szépirodalmat, akár szakirodalmat, akár szórakoztató irodalmat, akár ezek kombinációját, de még inkább igaz arra, amikor egy gyermek számára felolvasunk. Teljesen érthetetlen és elfogadhatatlan az a hozzáállás, amely egy élmény vagy információ értékességét a ráfordítási idővel fordítottan arányossá teszi.
Pláne, hogy ebben a könyvben 3 perces küldetésnek nevezett kreatív feladatok is helyet kaptak, amelyek inkább összecsapottságuk miatt, sem mint a gyors kivitelezhetőség okán nevezhetőek 3 percesnek. Ha csak azért kerül hangsúly a gyorsaságra, hogy ezzel olvasásra, alkotásra csábítsa a gyerekeket, az némileg ugyan magyarázza a bizonyítványt, de ez esetben működésképtelen “a cél szentesíti az eszközt” elve. Az emberi lét értelmét adó dolgokba fektetett idő percekben, másodpercekben mérése előbb vagy utóbb Darwin-díjat fog érni.
(Folytatjuk.)
