A Just Stop Oil aktivista csoport október 14-én újra lecsapott: Van Gogh Napraforgók című festményét paradicsomlevessel öntötték le, majd a kordonon átlépve a falhoz ragasztották magukat, és ott térdelve beszédet tartottak. A világ felhördülése a Holdon is hallatszott. De mi zajlott valójában?

A rongálás híre azonnal bejárta a nemzetközi sajtót. Ám mindenki, aki akár csak egyetlen szalagcímet ezzel kapcsolatban elolvasott, az már az ő kottájukból játszik. Mindenki, aki a vérüket (na jó, a bebörtönzésüket) akarja, pontosan azokat az indulatokat éli át, amelyeket neki szántak. Jelesül a művészetnek, mint az emberi civilizáció csúcstermékének pusztulása miatti sokkot. A személyiségi jogok, a vonatkozó múzeumi eljárásrend és a meglepetés ereje ráadásul lehetővé tette számukra, hogy a megfelelő intézkedést fontolgató biztonsági őrök jelenlétében szavakkal is kifejtsék üzenetüket: ez még csak a kezdet, a közös vég kezdete. Ez a támadás csak a Maslow-piramis csúcsának jelképes erodálása, sőt, annak is csak az elbábozása ahhoz képest, ami az emberiségre vár. 

Az olasz Ultima Generazione és a brit Extinction Rebellion csoportokkal együttműködő Just Stop Oil egyébként már számos művet bevont ilyen módon a demonstrációkba. Különös figyelemmel választják ki “áldozataikat”, hogy azok erősítsék közlendőjüket. Így már szerveztek akciót a Vatikánban látható Laokoón-csoporthoz (Laokoón kérte a trójaiakat, hogy égessék el a görögöktől ajándékba kapott falovat), a padovai Scrovegni-kápolnába (ahol Giotto a világvége két alternatíváját jelenítette meg), Raffaello Drezdában kiállított Sixtusi Madonnájához (amelyen Mária és a kisded Jézus annak kínhalálát előre látva, borús tekintettel néznek le ránk), és Picassonak az aktuálisan Melbourne-ben bemutatott Koreai mészárlása elé (amely a háborús brutalitásra emlékezteti a mindnekori szemlélőt). 

Az aktivisták megmozdulásai során az alkotások nem sérülnek, ez az érintett intézmények közleményeiből tudható. A rongálás tulajdonképpen színjáték, az ezerfejű médiaszörny elé vetett konc. Mi, médiafogyasztók is mind pavlovi módon reagálunk, tehát rutinosan megbotránkozunk az incidenseken, és magabiztosan nekifogunk kritizálni az akciók intencióját, kivitelezésének módját, de még Phoebe Plummer hajszínét is. Eközben biztosítjuk, hogy klisékké rögzüljenek a környezetvédelmi aktivizmus formalitásai és az arra adott közéleti és egyéni reakciók, ahogy azt Claire Armitstead, a The Guardian szerkesztője is felveti. Ez a fajta hozzáállás a diskurzusba való belépésnek nagyjából olyan hatásfokát teszi lehetővé, mintha még kifényesítenénk az ezüstöt, miközben ég a ház. 

Ehelyett kínálja magát egy experimentálisabb alternatíva: a Just Stop Oil és kollégáik fellépései tekinthetőek in propria persona intervenciónak a socially engaged art égisze alatt. Hiszen a tett ilyetén minőségét ma csupán az aktor öndefiníciója határozza meg. S mit mondanánk akkor, ha holnap meg kiderülne, hogy emögött is Banksy áll? Valószínűleg gondosan konzerválnánk az aktivisták tenyeréről származó, minden csepp pillanatragasztót, és az aukciós házak diszkrét tolongásba fognának értük. A ház meg ugyanúgy ég tovább.