Megyesi Balázs 12 évesen kezdte gyűjteni a régiségeket és a műtárgyakat, egyetemista korában pedig már kereskedett velük. Emellett „műkincsvadász” is, aki megbízásokat kap eltűnt tárgyak felkutatására. 2020-ban az ő közreműködésével készült el a Trust me I’m a Dealer magyar verziója, az Antikhősök című televíziós műsor, amelyben hírességek ajánlottak fel számukra fontos tárgyakat jótékonysági célokra, melyeket igyekeztek azután a legmagasabb áron értékesíteni. Megyesi emellett a Kepes György Nemzetközi Művészeti Központ művészettörténész munkatársa, és hamarosan galériát nyit Budapesten, ahol képzések szervezését is tervezi.

Hogy kezdtél el gyűjteni?

Nagyon szerettem kiskoromban a kosztümös filmeket. Az Édes Anna volt a kedvencem, amit fekete-fehérben láttam, és a mai napig emlékszem a benne lévő szőnyegekre és enteriőrökre a bútorokkal. Kamaszként az érmektől a bélyegeken át a szenes vasalóig mindent gyűjtöttem, ami százévesnél régebbi volt. Egy katolikus gimnáziumba jártam, ahol mindenki hozzám hozta a régi tárgyait. 

14-16 évesen már a régiségpiacokra jártam, és rézkarcokat gyűjtöttem. Akkor még papírgyűjtéskor az iskolákban rengeteg Rékasi Csaba rézkarcot lehetett találni. Sőt már volt egy Aba-Novák rézkarcom is, amit 1200 Ft-ért vettem az egyik piacon. Persze sok rézkarcom be volt ázva, mert csak azokat tudtam megvenni. A szüleim kevésbé támogattak ebben, de engem teljesen magába szippantott a régiségek és műtárgyak világa. Elkezdtem felkutatni a családom bútorait, amit a kommunista zabráláskor vettek el tőlünk. 

Én egy nagyon szögletes katolikus családba születtem, ahol orvosnak, jogásznak, vegyésznek kellett volna lennem, de egyik terület sem vonzott, mert inkább festő vagy restaurátor szerettem volna lenni. Elkezdtem művészettörténetet tanulni és elmozdultam a régiségek felől a műtárgyak irányába. A felvételinél végül az első helyre az ELTE-t jelöltem be a művészettörténet szakkal.

Mi volt az első igazi műtárgyad? Hogyan jutottál tárgyakhoz?

Emlékszem, egy Krisztus kép volt. 2000-ben indult el a vatera.hu, amire az elsők között regisztráltam. A könyvtárban volt két számítógép, amiken régiséget kerestem és magán eladóktól felkerült műtárgyakat vettem, amiket azután jóval többért tudtam eladni. Volt olyan, hogy vettem egy faliórát, ami rommá tört a postán a szállításakor. 18 évesen már volt egy nagyon ritka Gorka Géza tárgyam is, amit egy nyíregyházi piacon a romok között találtam. Hajnalonként az Ecseri piacon kezdtem, sokszor zseblámpával válogattam ki a lomok közül az értékes holmit. Később összeismerkedtem néhány restaurátorral, akik felújították a tárgyakat, majd továbbadtam őket a kereskedőknek.

A művészettörténet szakon is hozzám hozták a tárgyakat, hogy becsüljem meg az értéküket. Az egyetem alatt abból tartottam el magamat, hogy a Ráday utcai régiségboltok hálózatában ide-oda vittem a műtárgyakat. Bizományos kereskedést folytattam, amit a 2008-as válság közepén senki sem csinált. Emlékszem egyszer egy nagy Cs. Németh Miklós képet vittem a Bécsi utcába, a BÁV-ba eladásra. Alig bírtam tartani, mert nagyon nagy szél volt: a Vigadónál a képet kivágta a keretből és levitte a rakpartra. Lemásztam érte, összetekertem és elvittem a BÁV-hoz, ahol eladtam. Felkerültem Budapestre Nyíregyházáról kölyökként, még autóm se volt, de már voltak hagyatékaim. 

Az induló rézkarc gyűjteményeddel mi lett?

A pesti karrieremet úgy kezdtem, hogy minden rézkarcomat és régiségemet eladtam. A bejövő nagyobb összegből pedig már csak egy-egy értékesebb műtárgyat vettem. A kerámiák érdekeltek, de igazi gyűjteményem soha nem volt, hiszen abból éltem, hogy vettem és eladtam. 

Az egyetem elvégzése körül lettek először olyan műtárgyaim, amelyeket nem adtam el.

Érdekelt, hogy a ’60-’70-’80-as években a mecénás szerepébe bújt állam miként épített ki egyfajta szociális hálót a korszak képzőművészei számára.

Foglalkoztam a Bizottsággal, érdekelt az Iparterv – a mániám azonban az iparművészet volt, és elkezdtem utánajárni a XIX. századi ötvösségnek. Volt Kozma Lajos és magyar art deco „korszakom”, de szinte minden művészettörténeti időszak foglalkoztatott. Általában egy-két évente mindig valami új iránt lelkesedem be.

Mostani kedvencem a biedermeier bútorművesség vezető egyénisége és innovátora Joseph Danhauser, aki a manufaktúráját tizenöt év alatt lakberendező gyárrá fejlesztette. A polgárság igényeinek kiszolgálása mellett főúri, sőt királyi megrendeléseket is kapott. Nevéhez köthető az ovális íróasztal, melynek alapváltozata Zsófia főhercegnő, Ferenc József császár és király édesanyja számára készült a laxenburgi kastélyba. Nagyon sok a kópia belőlük, bőven több, mint az eredeti, ugyanis a ’90-es években itthon és Romániában is gyártották, mert a németek vették tőlünk.

Tárgyakkal szívesebben foglalkozol, mint festményekkel?

Nem, egyáltalán nem. Épp most nagyon érdekel a közép-kelet európai monokróm festészet; a letisztultsága miatt szerettem bele. Ez az irányzat szakított a tárgyiasítással, a figuralitással és megmutatja, hogyan képesek jelentést képezni a művészek egyetlen színnel. A nemzetközi monokróm festészetben léteznek szakkönyvek, értékeljük, elismerjük, de Magyarországon kevéssé vált népszerűvé, bár vannak, akik foglalkoznak vele. 

De tény, hogy nagyon szeretem a bútorművészetet is. Reneszánsz, jobb biedermeier darabok és a bécsi szecesszió bútorai is azért fel-felbukkanak a magyar piacon. Egy ritka formájú Danhauser-asztal került hozzám a közelmúltban, ami egészen belelkesített. És kifejezetten vonzódom a keleti faragott kövekhez, meg a munkácsi öntött vasakhoz. A klasszikus műtárgykereskedelemben a marginális helyre tolt régiségek, műtárgyak is érdekelnek, amiket szerintem nem értékelünk igazán. Egy barokk vagy reneszánsz korú lakat ugyanúgy magas művészet tud lenni, ezek a maguk mivoltában igazi csodák.

Van olyasmi, amivel nem foglalkozol?

A retró és az újhullám nem tudott elkapni. A kereskedők nem is küldenek hozzám retrót, csak klasszikusokat. Leginkább a XVIII-XIX. századi műtárgyakkal foglalkozom, persze XVI-XVII. századi tárgyak is megtalálnak. A raktáram így klasszikus régiségekkel van tele: biedermeierekkel, copf, barokk és szecessziós műtárgyakkal. A kommerszet nem szeretem, de eladható. 

Sokan az Antikhősök című tévéműsorból ismernek. Hogy talált meg a stáb, és hogyan élted meg a forgatást? Mi a véleményed a „műkereskedelmi reality” műfajról?

Szakmán belül ajánlottak, és volt egy casting, ahol végül én lettem a befutó. Minden egyes eszközt, amivel széles közönség előtt tudjuk népszerűsíteni a műtárgyakat  meg kell ragadnunk, mert fel kell nevelnünk egy olyan generációt, amely értékeli az antik tárgyakat. Ez minden műkereskedőnek és műkedvelőnek is társadalmi szerepvállalása kell, hogy legyen. A stábbal és Szabó Kimmel Tamással nagyon jó volt együtt dolgozni. Az érdekes volt, hogy egy olyan környezetbe csöppentem bele, amiről nem igazán tudtam semmit, nem volt tapasztalatom, de sokat segítettek a forgatásokon. Olyan lehettem, mint amikor egy laikust kivisznek az Ecserire. 

A stáb meg közben egy nagyon intenzív műtárgy kurzuson vett részt, mert bárhová mentünk rengeteg kérdésük volt. Az alapvető nyitottságuk megvolt, mert tárgyakkal kapcsolatos története mindenkinek van, és emiatt mindenkiben előjönnek a kérdések: hogy lehet, hogy az a tárgy, ami nekem otthon van, az talán nagyon értékes. Aki elkezd ebbe a szakmába kicsit is elmélyedni, vagy gyűjteni kezd, az kincsvadásszá is válik, ami nagyon gyermeki ösztönöket hoz elő számos rácsodálkozással, tanulási vággyal kortól és nemtől függetlenül.

Hogy áll a műtárgypiac jelenleg? A Covid és a háború hatást gyakorolt rá? 

2008-ban kezdtem el a válság alatt kereskedni, ami nem volt egyszerű. A sokat emlegetett nagy aranykorszakot nem éltem meg.  

A Covid alatt tapasztaltam meg viszont azt, hogy az emberek minőséget akarnak vásárolni. Mivel mindenki be volt zárva az otthonába, elkezdett jobban foglalkozni a lakberendezéssel. Egy lapszabászatban ma egy bútorlap ára meglepően magas.  Viszont, ha valaki átjön hozzám, akkor kap egy biedermeier felújítatlan komódot ugyanannyiért, ami cseresznyefából van. Az antik vissza fog jönni, mert mind minőségben, kézimunkában, anyagban megfizethető. Szerintem hamarosan lesz egy felívelése. Azt veszem észre még, hogy az emberek környezettudatosabbak is, nem akarnak mindenből újat venni.

Van kutatási területed?

A II. Világháború után elveszett magyar arisztokrata műtárgyakra specializálódtam. Ha hoztak hozzám egy olyan képet vagy tárgyat, amit nem tudtam megfejteni, az mindig beindította a kíváncsiságomat. Egyszer vettem egy ládányi összetört cserepet nagyon olcsón. Restauráltattam, és kinyomoztam, hogy mi lehet, amivel aztán egy nagyobb összeget kerestem. Volt még pár hasonló élményem, ahol a kutatás komoly értéknövekedést hozott magával. Elkezdtem olyan tárgyakat keresni, melyeket eltűntnek nyilvánítottak – főleg a II. világháború után, és ebből alakult ki az a gyakorlat, hogy sokszor keresnek fel régi, például családi fotókkal, hogy próbáljam megkeresni az ott látható tárgyat.

Hogyan zajlik egy ilyen „nyomozás”? Mondanál példát különleges módon előkerült műtárgyra?

Amikor egy eltűnt tárgy után nyomozok, akkor tulajdonképpen összerakom a mozaikokat. A megbízás mentén kutatok levéltárban, igyekszem felkutatni azt a személyt, akinek még utolsóként lehet információja a tárgyról. Fontosak a legendák, elejtett félmondatok, néha – ha sejtem, hogy merre lehet a tárgy –  beépülök a helyi közösségbe, mert előbb-utóbb valaki elfecsegi az információt.

Az egyik legkülönösebb esetem egy tiszamenti kis településhez kötődik. Egy pap ismerősöm hívott fel, hogy egy érdekes képre bukkant egy konyhában, és meg kellene néznem. A házban élő idős asszony nem kedvelte, tele is ragasztotta színes naptárlapokkal, de megengedte, hogy megnézzem. Kiderült, hogy egy közeli templom régóta keresett oltárképe lapul a naptárlapok alatt, egy Piétát ábrázoló XIX. századi festmény, ráadásul egy jegyzett festőtől.

Volt olyan megkeresés, amire nemet mondtál?

Többször kerestek meg olyan „szakértői” felkéréssel, hogy hamisított képre vagy műtárgyra adjak ki eredetiséget igazoló szakvéleményt. Ilyen elég gyakran előfordul, és mindig nagyon határozottan mondok nemet. De volt már olyan hagyatéki felkérésem is, amit azért utasítottam el, mert nagyon rossz volt az örökösök között a kapcsolat. 

Ezen a területen egészen szürreális esetekkel is találkoztam. Volt például egy ritka kerámia könyvtámasz pár, amiről azt olvasta az örökös, hogy, ha egy van belőle, az értékesebb, ezért összetörte a másik darabot. De láttam már nyúlketreccé átalakított tabernákulumot is. Egyszer egy olyan hagyatéki ügyben

közvetítettem két örökös testvér között, ahol úgy kellett elosztani a tárgyakat, hogy a brill fülbevaló egyik darabja ide, a másik oda ment, a nyakláncot pedig középen kellett elvágni. 

Sok hamisítvány van a piacon? Mi az, amit a legtöbbször hamisítanak itthon?

Műtárgyhamisítás az ókori Róma óta biztosan létezik, akkor volt az első per. Vannak nagyon átlátszó és jobb hamisítványok a piacon, de szerencsére jelenleg egy nagyon erős tisztulási folyamat zajlik. Komolyan dolgozunk azon, hogy kiszorítsuk azokat, akik közepesen gyanús vagy hamis tárgyakkal kereskednek.

A hamisítás nem hazai specifikus és mindig öt perccel a trend után van. Ha például hirtelen felfut egy festő, abból a hamisító gárda is megpróbál másolatokat készíteni, mert eladható. Hogy mit hamisítanak a legtöbbet, nem tudom, mert ez mindig ciklikusan változik. Minél egyszerűbb reprodukálni valamit, annál egyszerűbb a hamisító dolga. Egy Hann Sebestyén kehelyből azért nincs hamis, mert azt meg is kellene csinálni, de nem tudják. 

A belefektetett időt, energiát, munkát kell minimalizálni a legnagyobb hozam érdekében. A Gallé-vázák hamisításának is volt például egy korszaka, amikor divat volt és felfutása lett. Ráállt egy gyártósor Romániában, és ha kellett, ha nem, legyártottak belőle több ezer darabot. Azt nem tudom, hogy ma gyártják-e, mert lejárt a trendje. Mindezzel persze sajnos a piacot is lerombolták. 

Egy kereskedő típusú ember, mint én, vagy egy komolyabb gyűjtő, ha vesz is egy tárgyat, amiről kiderül, hogy hamis, akkor elfogadja, hogy így alakult. Egy kicsit laikusabb ember számára azonban, aki műtárgyszeretetből kezd bele ebbe a szakmába, annak ez tragikus tapasztalat. Nem az anyagi kár a legsúlyosabb, hanem, hogy gyűjtőket, vagy gyűjtőcsoportokat vagy társaságokat vesztünk el, mert rossz hírét keltik ezzel a szakmánknak.  Ezért van az, hogy a szakma összezárt és a hamisításokat és az ilyesmivel kereskedőket igyekszünk kiszorítani.

Mennyire nyitott a nemzetközi szcéna? 

Mindenki nyitott arra, hogy eladjon és szakmailag segítsen a másiknak. A legjobb francia és olasz kapcsolataim onnan származnak, hogy küldtek tárgyakat, amelyeken látták, hogy magyar kiviteli pecsét van, és ezeket beazonosítottam nekik. Ha nálam van francia vagy olasz tárgy, akkor meg ők segítenek a beazonosításban. Nagyon sok Horthy-fotóm van például, még olyan is, ahol Göringgel együtt látható. Ezeket úgy vettem, hogy megkeresett egy amerikai papír-régiség kereskedő, hogy felbukkantak nála ilyen képek. Pont most New Yorkból fogok hazahozni a kapcsolatoknak köszönhetően egy magyar festményt.

Miért nyitsz most galériát? Milyen oktatási tevékenységet tervezel ide?

A raktáramban lévő tárgyakat szeretném bemutatni a galériában, és ezekhez kapcsolódóan tematikus kiállításokat szerveznék. Napjainkban az üzleti versenyképesség alapvető feltétele az online jelenlét, de fontos, hogy legyen egy nem virtuális hely is, ahova betérhetnek a vásárlók, érdeklődők, eladók. 

Emellett fontosnak tartom a tudástranszfert, illetve, hogy a régiségekre, műtárgyakra nyitott emberek ismeretét elmélyítsük, látókörüket kiszélesítsük. Nem szakértő-továbbképzés a cél, hanem a biztos alapok átadása a régiségpiacra, árverésekre járó műkedvelő számára. De emellett egy teljesen új, fiatal generációt is szeretnénk bevonzani a szakmába, akik remélhetőleg értékelni fogják tárgyi örökségünket.

A Kepes György Nemzetközi Művészeti Központban te voltál a kurátora a nemrég megnyílt Csáji Attila életmű-kiállításnak. Az ő alkotásai elég távol esnek pl. a biedermeier komódok világától. Milyen volt vele együtt dolgozni?

Nem igaz, hogy távol van. Egy biedermeier komódban ugyanaz a modernitás és szimpla minőség van meg, mint egy jól hajlított neoncsőben, és ami nagyon fontos, hogy „öt perccel” a koránál hamarabb és máshogy elgondolva készült el. Azt szeretem a műtárgyaimban is, hogy előbb születtek meg, mint, hogy divattá váltak volna. A korábban már említett Danhauserben azt a modernitást szeretem, amit a XIX. századba hozott, és aminek az úttörője volt. Csájiban is a pionír innovátor érdekel, tehát ez egyfajta párhuzam. 

Csáji a nemzetközi kortárs színtéren is jelentős alkotó, az életművében alapvető szerepet játszik a fény fizikai és szellemi dimenziója. A hetvenes évek óta a Központi Fizikai Kutatóintézettel, majd a Massachusetts Institute of Technology-val együttműködve a lézer művészeti szerepét kutatja. Ennek eredményeként egy új képi transzformációs módot fejlesztett ki, a szuperpozíciós módszert és eszközrendszert, mely a lézerfény monokromatikusságára épít.

Nagyon jó személyes kapcsolat alakult ki Attila és köztem. Izgult a kiállítás miatt, de szabad kezet és bizalmat kaptam tőle. A legelső munkáitól kezdve raktam össze az anyagot – több, mint 120 képet gyűjtöttünk. Szerettük volna felújítani a Kepes szellemiségében alkotó művész nálunk lévő állandó kiállítását is. A ’80-as évektől kezdve hologramokat, lézer enviromenteket, lézer animációs filmeket alkot. A rendezéskor a lézer és neon munkái mellett kiemelten fókuszáltunk a Jelrácsok című képsorozatára is. Szerettem volna úgy bemutatni a sorozatot, hogy a fontos árnyékok látszódjanak. Olyan mozgó lézereket, hologramokat, fény mobilokat tettünk bele az állandó kiállításba, amelyeket még nem láthatott a közönség. 

A családodban hogyan állnak hozzá a műtárgykereskedelemhez?

Apukámnak nagyon szép grafikai gyűjteménye van. Sokszor kérek tőle tanácsot és szoktam tőle venni is. A vasárnapi ebédnél átmegyünk simán kereskedőbe, és piaci áron adunk el egymásnak. Köztünk ez egy nagyon kemény üzlet. Gyakran egy tárgy családon belül is körbejár, ha a testvéreim megveszik tőlem vagy tőle.

Számomra a gyűjtő az, aki nagyon koherensen épít valamit, de én nem vagyok ilyen. Ha látok valamit, akkor igaz, hogy kell, hogy az enyém legyen, de utána tovább adom.