Írásunk első részében a gyarmati kontextusú restitúció korábbi történetét dolgoztuk fel. Ezúttal, a teljesség igénye nélkül, a 2017-es Macron-beszéd elhangzása óta történt konkrét lépéseket, a további teendőket, és a restitúciós folyamatnak a műkereskedelemre gyakorolt hatását mutatjuk be.

Az egyik első intézmény, amelyik nem csak tárgyalni kezdett a restitúcióról, hanem – minden feltétel kikötését mellőzve – 2021 márciusában valóban visszaszolgáltatta Nigériának a tulajdonában lévő egyetlen benini bronzot, az aberdeeni egyetem volt. Egy benini király – úgynevezett oba – portréja aukciós vásárlással került a birtokukba 1957-ben.

A nagyobb műtárgyegyüttesek visszaszolgáltatása ennél hosszabb, rendszerint államközi egyeztetéseket is igénylő folyamat, de a várható restitúciónak már ekkor, azaz 2021 elején olyan fontos előjelei voltak, mint az a tény, hogy a berlini Etnológiai Múzeum bejelentette, új állandó kiállításán a hamarosan megnyíló Humboldt Fórumban  – melynek tényleges átadása aztán egészen az év végéig csúszott – egyetlen benini bronz sem fog szerepelni; egy részüket replikákkal pótolják, míg mások helyét üresen hagyják, így hívva fel a figyelmet a restitúcióra.

Franciaország, mint az egész folyamat kezdeményezője, szeretett volna élen járni a gyakorlati megvalósításban és már 2019-ben bejelentette – első lépésként – 26 benini bronz repatriálását, ám erre csak jóval később került sor, és ezeken kívül eddig mindössze két további tárgy térhetett vissza Afrikába: Szenegál egy XIX. századi szablyát kapott vissza, míg Madagaszkár a XIX. század végén uralkodott Ranavalona III. királynő koronáját, amit korábban a párizsi Katonai Múzeumban őriztek. Utóbbi, komoly értéket képviselő tárgy tulajdonjogáról azonban a francia állam nem mondott le, így a korona csak tartós letétként került vissza származási helyére.

Macron az utóbbi időben nyilvánvalóan kevesebb figyelmet tudott szentelni e kedvenc projektjének, de a lassú haladás okát tévedés lenne csak ebben látni; a francia politikusok egy része és a múzeumok többsége nem igazán azonosul a gyarmati restitúció gondolatával és minden lehetőséget kihasznál a folyamat blokkolására, vagy legalább lassítására. Így végeláthatatlan viták folynak arról, milyen törvényi módosítások szükségesek; egyáltalán, kinek a hatáskörébe tartoznak ezek az ügyek; milyen forrásból kell előteremteni a potenciálisan érintett tárgyak proveniencia-kutatásához szükséges anyagi eszközöket, stb. Mindezek következtében nem alakult ki egy olyan mechanizmus, amely alkalmas lenne a restitúciós ügyek egységes kezelésére; a fentebb ismertetett lépésekre egyedi döntések alapján került sor.

A 26 benini bronz ügye például hosszabb időre elakadt a Nemzetgyűlés, a szenátus és a kormány közötti vitákban. A tartósabb megoldás és az ügyek egységes kezelése érdekében most többen egy nemzeti szakértői bizottság felállítását javasolják azzal, hogy a bizottságnak minden egyes tervezett restitúciós döntést véleményeznie kellene. Aligha fogja gyorsítani az ügyek menetét, hogy Macron néhány hónapja azt a korábbi Louvre-igazgató Jean-Luc Martinezt bízta meg a kulturális örökségi ügyek kezelésének és a további restitúció jogi feltételei kidolgozásának koordinálásával, akit épp az elmúlt hetekben vádoltak meg azzal, hogy korábban szemet hunyt több, a Louvre Abu Dhabi és a Metropolitan Museum által megvásárolt műtárgy bizonytalan eredete fölött. (Erről az ügyről itt írtunk.) Martinez helyett, akit néhány napra őrizetbe is vettek, Macronnak nyilvánvalóan új ember után kell néznie.  

A 2019-ben született konkrét repatriálási lépések közül a legtöbb művet a hollandiai Nemzeti Kultúrák Világmúzeumának döntése érintette; ez a múzeum 2014-ben három korábbi, hasonló profilú intézmény egyesítésével jött létre, és összesen 139 benini bronz volt a birtokukban. A hollandiai döntés érdekessége, hogy nem felső, azaz kormánynyomásra született, hanem a múzeumok kezdeményezték azt, ráadásul nem támasztottak hozzá semmilyen – pl. a művek további sorsára vonatkozó – feltételt. A kormány persze itt sem volt megkerülhető; a múzeum döntését az ország kulturális miniszterének is jóvá kellett hagynia.

Németországban a restitúció irányába mutató fontos gyakorlati lépés volt egy magas rangú kormánytisztviselő látogatása Nigéria Edo államában, az egykori Benini Királyság területén. A látogatásról kiadott közlemény szerint megállapodás jött létre Edo állam kormányzójával arról, hogy Németország „részt vesz a régióban zajló ásatásokban, továbbképzést szervez a nigériai múzeumi dolgozók számára, közreműködik Benin City új múzeumának építésében és visszaszolgáltatja a német múzeumi gyűjteményekben fellelhető elrabolt szobrokat és reliefeket”. Mindeközben intézkedések történtek a proveniencia-kutató kapacitások bővítésére; a múzeumi szakmai szervezetek egységes ajánlásokat dolgoztak ki a restitúciós ügyek kezelésére; egyeztettek az ügyben a tartományi kulturális miniszterek (a kultúrpolitika Németországban tartományi hatáskör) és – ugyancsak tartományi szinten – megkezdődött és van, ahol már be is fejeződött a jogszabályoknak a restitúciót lehetővé tevő módosítása. Elvi jelentőségű fejlemény, hogy Németország közben ki is bővítette azon tárgyak körét, amelyeknek restituálása szóba jöhet. Hermann Parzinger, a Berlini Állami Múzeumok és más kulturális intézmények ernyőszervezeteként működő Porosz Kulturális Örökségi Alapítvány (SPK) elnöke már azt hangsúlyozza, hogy itt

többről van szó, mint egy jogellenes állapot megszüntetéséről. Egyes tárgyak speciális – elsősorban spirituális – jelentősége egy adott ország vagy nép számára akkor is igazolhatóvá teszi visszaszolgáltatásukat, ha nem tartoznak az elrabolt tárgyak közé.

Itt egyébként nemcsak műtárgyakról, használati tárgyakról, hanem emberi maradványokról, például koponyákról is szó van. A visszaszolgáltatás kritériumául ilyen esetekben az szolgálhat, ha az adott tárgyhoz hasonlóak nem maradtak az érintett országban és azok nélkülözhetetlenek ezen ország történelmének rekonstruálásában, az ott élők identitástudatának alakításában.

Persze a németek sem szeretnék teljesen kiüríteni múzeumaik egyes termeit. A tárgyalásokon rendszerint igyekeznek olyan megállapodásokat elérni, amelyek keretében az érintett afrikai államok a tárgyak egy részénél megelégszenek a tulajdonjog visszakapásával, de ezeket a tárgyakat „kultúrájuk nagyköveteiként” azokban a német múzeumokban hagyják tartós letétként, melyekben jelenleg is vannak. Nigéria mellett több más országgal is folynak a tárgyalások; Namíbiával már meg is állapodtak az Etnológiai Múzeumban őrzött 23 tárgy átadásáról, míg Kamerunnak egy olyan, az ország számára kivételes fontosságú szobrot adtak vissza, mely nem tartozik az elrabolt, fosztogatással szerzett művek közé. Jelenleg többek között Tanzániával folynak még tárgyalások ebben a témában. 

Amerikában is több múzeum tett már gyakorlati lépéseket. A Metropolitan Museum inkább szimbolikusnak tekinthető aktusként egyelőre két benini bronz végleges visszaadásáról döntött és egy harmadikat jelenleg vizsgál, a többiről viszont egyelőre nem nyilatkozik. Ennél radikálisabb lépésről döntött a 19 állami múzeum ernyőszervezeteként működő Smithsonian Institute, mely külön etikai szabályzatot dolgozott ki a restitúciós ügyek kezelésére.

Eszerint múzeumai „megfelelő körülmények megléte esetén”, etikai megfontolásokból önállóan dönthetnek műtárgyak visszaadásáról, de a „jelentős anyagi értéket és/vagy kutatási vagy történelmi értéket képviselő tárgyak” visszaszolgáltatása előtt, amikor egy ilyen aktus közérdeklődésre tarthat számot, a döntést a Smithsonian elnökségének is jóvá kell hagynia. Ilyen jóváhagyást kapott a Smithsonian intézményeiben őrzött 29 benini bronz visszaszolgáltatása is és ezzel párhuzamosan a washingtoni Nemzeti Galéria is visszaadta a tulajdonában lévő egyetlen benini bronzot.   

Nagy-Britannia természetesen nemcsak a benini bronzok és a maqdalai kincsek ügyében érdekelt; a sok egykori brit gyarmatról igen nagy mennyiségben érkeztek a szigetországba a gyarmati sorba taszított országok kulturális örökségének fontos darabjai, melyeket az érintett országok most sorra visszakövetelnek. A britek óvatosságát nemcsak a szóba jöhető tárgyak rendkívül magas száma indokolja, hanem az is, hogy minden pozitív restitúciós döntés ellenük dolgozik abban a két évszázada tartó vitában, amely az ún. Elgin márványokról szól, és amely vélhetően nagyobb értéket képvisel, mint bármelyik más, jelenleg brit tulajdonban lévő tárgy, melyekre restitúciós igényt jelentettek be. A legfrissebb londoni hír az, hogy Tristram Hunt, a Victoria & Albert Múzeum igazgatója, mint említettük, vitát kezdeményezett a közgyűjteményekre vonatkozó elidegenítési tilalom időszerűségéről. Ez a jelenleg még érvényes jogszabály az egyik, de nem az egyetlen törvényi gátja a restitúciós igények kielégítésének.

Gesztusértékű kisebb lépések, jellemző módon magánintézmények, alapítványok részéről már történtek; így például egy magánalapítvány a maqdalai csatában zsákmányolt műtárgyakat, az aberdeeni és a cambridge-i egyetemek pedig benini bronzokat adtak vissza, de a nagy áttörés még várat magára. A magángyűjteményekben őrzött művek közül megkülönböztetett figyelem kíséri azt az 1650 körülre datált, a benini bronzokhoz sorolt fejet, amely II. Erzsébet királynő kollekciójának része; ennek tervezett sorsáról nem jelentek még meg hitelt érdemlő információk. Ez a szobor is meglehetősen kalandos sorsú, egykor a Beninből elrabolt kincsek közé tartozott, de 1957-ben vásárlás útján visszakerült Nigériába, ahol egy lagosi múzeumban állították ki. 1973 óta azonban ismét Londonban van, Yakubu Gowon akkori nigériai elnök ugyanis londoni látogatása során a brit királynőnek ajándékozta.

Az egykori gyarmatokról származó legtöbb műtárgyat őrző országok tehát mind megmozdultak, még ha eltérő sebességgel is. Példájukat mások is követik; Írország Nemzeti Múzeuma például az összes, birtokában lévő benini műtárgy visszaadásáról döntött, míg mások egyelőre inkább tesztelik, mennyire elszántak és kitartóak a restitúciót követelők. Az olaszországi helyzetről egy múzeum tervezett megnyitása kapcsán egy külön írásban a közelmúltban számoltunk be.

Mik lehetnek a következő lépések a gyarmati kontextusú restitúció ügyében – túl a már jelenleg zajló tárgyalások eredményes lezárásán? A Savoy-Sarr jelentés a restitúciót – a francia politikai megrendelésnek megfelelően – csak a szubszaharai Afrika vonatkozásában tárgyalja és miközben e régió tekintetében úgy tűnik, a restitúció rálépett egy jelenleg már talán visszafordíthatatlannak tekinthető útra, a folyamat több vonatkozásban is bővítésre szorul még: egyrészt ki kell terjednie azokra a gyarmati kontextusú tárgyakra is, amelyek nem azokban az években kerültek egy gyarmattartó országba, amikor az éppen gyakorolta az uralmat az adott tárgy származási helyét jelentő ország felett – ez néhány országban, így Németországban már követelmény a múzeumokkal szemben, több helyütt azonban még nem; másrészt az eddigieknél sokkal erőteljesebben be kell vonni azokat az országokat – így Afrikából például Marokkót, Algériát vagy Tunéziát –, illetve más kontinensek egykoron gyarmati uralom alatt sínylődő országait, melyek ugyancsak „vastagon” érintettek a témában és egy részük ma már határozottan hangot ad igényeinek. Továbbá, a témának napirendre kell kerülnie azokban az országokban is, melyek nem voltak gyarmattartók, de közvetítőkön keresztül az ő múzeumaikba is eljutottak a gyarmatokról elhurcolt tárgyak. Magyarországon a leginkább – de nem kizárólagosan – érintett intézmény a Néprajzi Múzeum. Arra, hogy miként foglalkoznak – mert valóban foglalkoznak – a hazai intézmények ezzel a témával, egy későbbi írásban visszatérünk.

Továbbmenve, megállapítható az is, hogy a téma megközelítésében még mindig erős a régi megrögződések hatása. Nem véletlenül jegyezte meg a német múzeumok gyarmati restitúciós munkájának koordinálásával megbízott Barbara Plankensteiner professzor, a Benin Dialogue Group vezetője, hogy elszomorító, amikor a benini bronzok kapcsán csak elrabolt tárgyak visszaadásáról beszélnek és szinte senki nem kérdezi meg, mik is ezek a tárgyak, miről szólnak, miben áll a művészettörténeti jelentőségük? A nyugati kultúrkörhöz tartozó műtárgyakhoz nem így közelítünk, még akkor sem, ha történetesen ugyancsak elrabolt művekről van szó. A benini bronzok a globális művészet csúcsteljesítményei közé tartoznak, s ekként is kell kezelni őket – teszi hozzá.

Végezetül,

feltűnő, mennyire korlátozott még az egész restitúciós folyamatban a nemzetközi koordináció és kooperáció.

Időnként zajlanak ugyan nemzetközi egyeztetések, szerveznek nemzetközi konferenciákat, például a hollandiai Leidenben kilenc nagy, a témában érintett európai múzeum részvételével, sőt, elvben már 2010 óta működik a – többek között – német, brit, holland, osztrák, kanadai és svéd múzeumok, valamint Nigéria Edo tagállamának képviselőit tömörítő, fentebb említett Benin Dialogue Group is, egyelőre minden ország saját mércéjével mér és ebből adódóan másként dönthetnek például két olyan tárgyról, amelyeknek korábbi sorsa, egészen a származási helyükről Európába hurcolásukig, azonos volt.

Ha tehát valahol, itt igazán indokolt lenne egy egységes szemléletű megközelítés, aminek formai kereteit egy olyan jellegű nemzetközi megállapodás biztosíthatná, mint amilyen az 1998-as Washingtoni Nyilatkozat volt a náci vészkorszakkal összefüggő restitúciós ügyek kezelésében. E téren már egy európai szintű megállapodás is komoly előrelépés lehetne. Az elképzelés ellenzői a különböző országok eltérő jogrendjére hivatkoznak, illetve arra, hogy egyes helyeken, így például Németországban a kultúrpolitika nem is a kormány, hanem a tartományok hatáskörébe tartozik. Ez kétségtelenül megnehezíti egy közös álláspont kialakítását, de nem teszi azt lehetetlenné – hiszen ilyen alapon a Washingtoni Nyilatkozat sem jöhetett volna létre. Emellett igaz, hogy a koordináció számos országban még nemzeti szinten is hiányzik; az egyes múzeumok külön-külön tárgyalnak Nigéria és Edo tagállama képviselőivel, miközben egy egységes nemzeti álláspont kialakítása és képviselete jelentősen felgyorsíthatná az egész folyamatot.

A nemzetközi együttműködés egyik első fontos lépése a 2020-ban útjára indított Digital Benin projekt, ami a tervek szerint online hozzáférhetővé teszi a világban szétszóródott benini bronzokat és a hozzájuk kapcsolódó, hozzáférhető dokumentumokat, ami, azon túl, hogy segítené a restitúció terén folyó munkát, addig is virtuálisan elérhetővé tenné a volt gyarmatokon élők számára saját kulturális örökségüket. A tervek szerint a szájt érdemi megnyitása ebben az évben várható; jelenleg az anyag gyűjtése és feltöltése zajlik. A projekt kezdeményezője és összefogója a benini bronzok egyik legnagyobb németországi kollekciójával rendelkező hamburgi Museum am Rothenbaum, anyagi támogatója pedig az Ernst von Siemens Művészeti Alapítvány. A projekt összehangolja munkáját a Benin Dialogue Grouppal is.

Ha a gyarmati kontextusú restitúcióról beszélünk,

nem kerülhető meg az a kérdés sem, hogy milyen hatással lesznek a jelenleg zajló, fentebb bemutatott folyamatok a nemzetközi műkereskedelemre.

A piacnak egy viszonylag szűk szeletéről van szó, melynek forgalma éves szinten egy erre szakosodott adatbázis, az Arthkade adatai szerint 80 millió euró körül alakul, aminek felét afrikai eredetű tárgyak teszik ki. Időnként ebben a szektorban is születnek a világsajtót bejáró leütések, mint például az az 1,7 milló eurós ár, amit néhány éve egy párizsi Sotheby’s árverésen fizettek ki egy kongói fafaragásért.

A téma az aukciósházak és a műkereskedők körében egyaránt meglehetősen érzékenynek minősül, az érintettek nem szívesen nyilatkoznak és engednek betekintést saját gyakorlatukba. Ami az aukciósházakat illeti, mind gyakrabban kapunk hírt arról, hogy különböző országoknak az aukciók helyszínein működő nagykövetségei tiltakoznak egyes műtárgyak árverésre bocsájtása ellen, mondván, azok nem legálisan hagyták el hazájukat. (Ez természetesen nem csak gyarmattartó és gyarmat relációjában fordul elő.) Ilyenkor rendszerint a tétel visszavonását kérik, ám ez a kérésük csak az esetek kis részében talál meghallgatásra. Az aukciósházak többnyire saját proveniencia-kutatásukra hivatkozva utasítják el az ilyen megkereséseket – olyan esetekben is, amikor, bár a művet most aukcióra bocsájtó tulajdonos jóhiszeműsége nem kérdőjelezhető meg, az adott tárgy korábbi előéletében nyilvánvalóak a homályos foltok. Az árverőházak, legalábbis nyilatkozataik szintjén, nem tartanak attól, hogy e piaci szektor iránt meginog a gyűjtői bizalom.

A műkereskedők már nyíltabban beszélnek arról, hogy a gyarmati kontextusú restitúció új szemléletű megközelítése nem teszi boldoggá őket. A Savoy-Sarr féle javaslatok szerintük indokolatlanul szigorúak és nehezményezik, hogy a javaslatok kidolgozása során velük alig konzultáltak. Érvelésük lényegében azonos a múzeumok „első körben” elhangzott érveivel; nélkülük ezek a művek eltűntek volna a süllyesztőben, nem tölthetnék be a kultúrák közötti híd szerepét, stb – mondják. Szerintük a gyűjtőket elbizonytalaníthatják e javaslatok, és nemcsak a vásárlástól mehet el a kedvük, hanem attól is, hogy – a lefoglalástól félve – múzeumi kiállításokra kölcsönadják kollekciójuk darabjait. A kereskedők saját reputációjukat is féltik, nem szeretnék, ha az a vélekedés alakulna ki, hogy „vér tapad” azokhoz a tárgyakhoz, melyeket megvételre kínálnak. Különösen érthetetlennek tartják, hogy az erőszakkal elvett, elrabolt és a tudományos expedíciók által begyűjtött tárgyak a javaslatok szerint azonos elbírálás alá esnének. A szigorú szabályozás hívei ugyanakkor azzal érvelnek, hogy a vészkorszakkal összefüggő restitúció sem okozott bizalomvesztést a piacon, és arra hívják fel a figyelmet, hogy számos, immáron tisztázott múltú műtárgy éppen ezen erőfeszítések sikerének következtében jelenhetett meg a piacon.

Borítókép: Részlet a hamburgi Museum für Kunst und Gewerbe (MKG) Elrabolt műtárgyak? A benini bronzok című kiállításáról. Fotó: Michaela Hille, az MKG jóvoltából