Utálom a forró, aszályos nyarakat, a villámárvizeket, a hó nélküli teleket. A klímaváltozás számomra nem csak egy elcsépelt kifejezés. Nem azért ültetünk növényeket, gyűjtünk otthon szelektíven, komposztáljuk a növényi hulladékot, tartunk húsmentes napokat, viszünk magunkkal vászontáskát a bevásárláshoz, járunk biciklivel (stb.), mert trendinek tartjuk, hanem azért, mert hiszünk abban, hogy a kis lépések is fontosak. Az egyénekre és sok esetben művészekre, művészetre terhelt felelősség(tudat) kérdése azonban még úgy is szkepticizmusra adhat okot, hogy közben számos jó gyakorlattal találkozhatunk.

Joseph Beuys épp negyven évvel ezelőtt, a 6. kasseli documentán készítette el nagyszabású köztéri projektjét 7000 tölgy címmel, melynek készítése során 7000 tölgyfát 7000 bazaltsztélével együtt ültetett el a városban. A kövek emléket állítanak, minden fának van egy ellenpólusa: a fa növekszik, a kő ugyanakkora marad, az arányok folyamatosan változnak. Beuys, aki számos fórumon hirdette a „mindenki művész” koncepciót, mélyen hitt a művészet társadalomformáló erejében és a művész felelős szerepvállalásban. Oktatói és művészeti tevékenysége mellett aktív tagja volt a német Zöld Pártnak. Korabeli dokumentumfilmek tanúbizonysága szerint Beuys rendkívül népszerű volt, a mából nézve szinte felfoghatatlan, mekkora közönség előtt tartotta és milyen nagy figyelem övezte performanszait, előadásait, kiállításait. Ezt a népszerűségét használta akkor is, amikor a 7000 tölgy anyagi forrásainak megteremtése érdekében Japánba utazott, kereskedelmi hirdetésekben vállalt szerepelt, és számos előadást tartott, hogy a bevételből finanszírozhassa a projektet.

A város lakosai vegyes érzelmekkel fogadták a művet. Volt, aki a sztélék miatt tette kritika tárgyáva, egyfajta temetőnek titulálva a projektet, sokan voltak azonban, akik ásókkal és öntözőkannákkal felszerelkezve segédkezetek a fák ültetésében és gondozásában – derül ki a kasseli művészeti egyetemisták által pár éve készített emlékdokumentumfilmből. Budapesten 2000-ben ültettek fát a többnapos Nemzetközi Beuys Symposium alkalmával, azonban a fácska kiszáradt és kivágták, ezért két évvel később új fát ültettek helyette. A felállványozott Műcsarnok mellett keresgélve csupán egy tölgyfával találkozhatunk, sem sztélé, sem jelzés nincs a tövében, de Várnagy Tibor segítségével nemcsak megbizonyosodhatunk róla, hanem alaposabban is megismerhetjük a budapesti Beuys-tölgy ültetésének történetét. Beuys konceptuális gondolkodása a mai napig hatással van a művészetre, ahogy szemlélete a jelenleg zajló kasseli documenta projektjeit is megihleti. De nem ő az egyedüli művész, aki nagyszabású faültetésbe kezdett.

Sebastião Salgado fotográfus munkássága során az emberi kegyetlenség és sebezhetőség számos formájával találkozott különböző háborús övezetekben és konfliktuszónákban. Salgado a legpokolibb helyzetekben is, legyen szó éhínségről Etiópiában, népírtásról Ruandában, olajtűzről Kuvaitban, menekültválságról Boszniában, vagy épp az aranybányákban zajló kíméletlen munkáról Brazíliában, esztétikus, szépen komponált képeket készít, eggyel ezek közül – kissé zavarba ejtő módon – a Bosch-kiállítás nézői is találkozhatnak. Elérkezett azonban az a pont az életében, amikor úgy érezte, nem bírja tovább és fel kell hagynia a katasztrófák, válságok, száműzetések és más, az emberi méltóságon csorbát ejtő események fényképezésével. Felesége tanácsára gyermekkora helyszínére, nagyapja földjére költöztek azzal a szándékkal, hogy megpróbálják visszaállítani az akkorra már csak emlékekben élő, eredeti természeti környezetet. A kiessé, aszályossá és terméketlenné vált területen több mint kétmillió, honos facsemetét ültettek el. A lassanként regenerálódó élőhelyen egy évtized múlva már nem csak a növények és az állatok leltek újra otthonra, de enyhet adó források is megjelentek, ahogy ez a Wim Wenders által rendezett A Föld sója című életrajzi filmből is kirajzolódik.

A klímaváltozás ellen tett lépések azonban nemcsak konkrét faültetésekkel, hanem reflektáló, diskurzust generáló művek létrehozásával is lehetségesek. A Q Contemporary aktuális Velünk élő történetek – Válogatás a Somlói-Spengler Gyűjteményből című kiállításon látható Olafur Eliasson Melting ice on Gunnar’s land (Olvadó jég Gunnar földjén) című 2008-as fotósorozata, melyen nagyméretű jégtömbök olvadását kísérhetjük figyelemmel. A klímatudatosságra és környezetvédelemre folyamatosan reagáló művész sorozata a későbbi, jobban ismert Ice Watch című köztéri projekt előképének is tekinthető. Az angol cím szójátéka nehezen fordítható magyarra, hiszen a watch szó egyszerre jelent nézést, órát, egyúttal őrséget és éberséget is. A tizenkét Izlandról származó jégtömbből álló installációt több helyszínen, először 2014-ben Koppenhágában a Városháza téren, 2015-ben az ENSZ klímaváltozási konferenciája (COP 21) idején a párizsi Pantheonon, 2018-ban pedig Londonban a Tate Modern és a Bloomberg európai központja előtti téren állította fel. A köztereken felállított nagyméretű jégtömbök érezhető, tapintható közelségbe kerültek, majd idővel eltűntek a szemek és elolvadtak a kezek elől. „A célom az volt, hogy fizikai formába öntsem azt, amit egyébként tudunk ezekről a változásokról, ilyen formában azonban az emberek megtapasztalhassák és rádöbbenhessenek, hogy ez az a jég, amiről a politikusok és a tudósok a tévében beszélnek, és hogy azok az is láthassák és érezhessék a jeget, akik nincsenek napi kapcsolatban vele” – nyilatkozta Eliasson a projektről a BBC rádió egyik podcastjában.

Mindez persze nem azt jelenti, hogy minden művésznek nagyszabású, klímatudatosságra figyelmet irányító műveket kellene létrehoznia, a felelősségvállalás egyéni attitűd és intenció kérdése. Ahogy Tom Holert Burden of proof  Contemporary Art and Responsibility (Bizonyítási kényszer. Kortárs művészet és felelősség) című, a művészet és felelősség kérdését körüljáró cikkében is felveti azt, hogy nem feltétlenül kell a művésznek és a művészetnek magára vállalnia a társadalom és a politika által elhanyagolt problémák megoldását. A művészek érzékenységük okán igényt érezhetnek a változások és változtatások elindítására, ennek azonban nem szabad(na) kényszer(edett)nek lennie. Ahogy más társadalmi-politikai problémák esetében, úgy a klímaváltozással kapcsolatos kérdésekben is joguk van aktuális, szó szerint égető kérdésekkel foglalkozni, azokat művészeti praxisukba beemelni, vagy épp ellenkezőleg, mindezt nem tenni a művészeti tevékenységük részévé.