Számos országban vita tárgya, indokolt-e fenntartani a közgyűjteményi tárgyak értékesítésének általános tilalmát. Lehet, hogy Nagy-Britannia belátható időn belül lép ebben a számára az Elgin-márványok és a benini bronzok miatt különösen kényes kérdésben.

A kérdés szabályozása országonként meglehetősen eltérő képet mutat, de valami módon szinte mindenütt védi a közjavaknak minősülő gyűjteményeket. Van, ahol az elidegenítési tilalom teljes – hazánkban például a közgyűjteményi tárgyak eleve védettséget élveznek, de a védettség a jogszabályokban rögzített esetekben feloldható, másutt konkrétan szabályozzák, hogy például csak helyrehozhatatlanul megrongálódott tárgyakat és/vagy duplikát példányokat értékesíthetnek a múzeumok, ismét másutt azt szabályozzák, mire fordítható és mire nem, az eladásból származó bevétel. Ez utóbbi esetben rendszerint csak az állománygyarapítás megengedett, s a folyó kiadások nem finanszírozhatók ebből a forrásból.

Az elmúlt években a pandémia miatti lezárások a múzeumokat szinte mindenütt nagyon nehéz helyzetbe hozták, s ez a tény felerősítette az elidegenítésről folyó vitát, ami néhány országban a korlátozások – többnyire átmeneti időtartamra szóló – enyhítéséhez vezetett. Az USÁ-ban például ehhez nem is volt szükség jogszabály-módosításra, csak a múzeumokat összefogó szakmai szervezet, az Association of Art Museum Directors (AAMD) – időközben már hatályát vesztett – ajánlására, ami átmenetileg az eladásból származó bevételek nem akvizíciós célú felhasználását is lehetővé tette. Korábban ugyanezért felfüggesztették a múzeum tagságát, ami kizárta az intézményt például a közpénzből való támogatásra jogosultak köréből.

Most Nagy-Britanniában mozdult meg valami ebben az ügyben, vélhetően a korábbi szigor utóbbi időben tapasztalt enyhüléséből kiindulva. A témáról egy olyan múzeumi vezető nyilatkozott, konzultációkat javasolva ebben a kérdésben, aki a politika köreiben is otthonosan mozog, Tristram Hunt, a Victoria & Albert Museum 2017-ben kinevezett, most is csak 47 éves igazgatója ugyanis 2010-2017 között parlamenti képviselő volt a Labour Party színeiben, 2013-2015 között pedig a Labour árnyékkormányának oktatási államtitkári funkcióját is betöltötte.

Nem véletlen, hogy ez a kezdeményezés azonnal komoly nemzetközi visszhangot kapott, hiszen mindenki rögtön arra gondolt, hogy hátterében az Elgin-márványok ügyében az utóbbi években Nagy-Britannia és Görögország között újult erővel kirobbant vita állhat. A brit kormány korábban mindig azzal hárította el a görög megkereséseket, hogy nem illetékes az ügyben; az a márványokat őrző British Múzeum hatáskörébe tartozik. (Az ügy fejleményeiről itt és itt számoltunk be. A The Observer pedig épp a napokban írta meg, hogy diákvezető korában Boris Johnson jelenlegi miniszterelnök is a márványok visszaszolgáltatásának lelkes híve volt.) Ez egy udvarias formába csomagolt elutasítást jelentett, hiszen a múzeum, ha akarta volna, sem tudta volna visszaszolgáltatni a szobrokat, hiszen a vonatkozó törvény megkötötte a kezét.) Valójában azonban korántsem biztos, hogy Hunt fejében az Elgin márványok jártak, amikor megtette javaslatát, bár azzal nyilvánvalóan számolnia kellett, hogy javaslatának elfogadása előmozdíthatja azok Görögországnak történő visszaszolgáltatását is. Valószínűbb, hogy kezdeményezése inkább az ún. benini bronzok ügyében való állásfoglalásnak tekinthető. E szobrok restitúciója több érintett országban küszöbön áll vagy már meg is kezdődött. E felbecsülhetetlen értékű művek világviszonylatban is legnagyobb állományával a British Museum rendelkezik, de más brit múzeumok, így a Victoria & Albert Museum is magáénak tudhat még értékes példányokat. A konkrét apropo a bejelentéshez azonban nem a benini bronzok ügye volt, hanem egy Erosz-márványszobor feje, amely az azt 90 éve birtokló Victoria & Albert Museum vizsgálatai szerint is vitatható úton került tulajdonukba, ezért annak tulajdonjogát megosztották Törökországgal és már vissza is küldték az isztambuli Archeológiai Múzeumba.

Javaslatában Hunt csak általánosságban utal a brit múzeumokban őrzött művekkel szembeni restitúciós igényekre, de konkrétan nem nevezi meg őket. A kérdéses törvény, ami jelenleg lényegében gátja a művek elidegenítésének, az 1983-ban elfogadott Nemzeti Örökségi Törvény (National Heritage Act). Ez a törvény csak másodpéldányok és helyrehozhatatlan állapotban lévő műtárgyak esetében engedélyezi a múzeumokból való kikerülésüket. A múzeumigazgató a restitúciós igények mellett egy másik okot is megnevez kezdeményezésének mozgatórugójaként, nevezetesen azt, hogy a múzeumok egy része már kezelhetetlenül nagy állománnyal rendelkezik, ami szinte agyonnyomja őket. Hunt óvatosan egyelőre nem törvénymódosítást kezdeményez – noha egyértelművé teszi, hogy ő ezt szükségesnek tartja – hanem egy érdemi vitát a témában, amit szerinte egy korábbi konzervatív párti kulturális miniszter, Ed Vaizey koordinálhatna. S hogy ő személyesen a törvény jelentős enyhítését tartja indokoltnak, azzal is nyomatékosította, hogy „jó pillanatnak” nevezte annak a döntésnek a megszületését, melynek értelmében Németország átadja a német közgyűjteményekben lévő 1.100 benini bronz tulajdonjogát Nigériának.  

Fontos megjegyezni, hogy ha a vita végén meg is szűnik a múzeumi tárgyak elidegenítésének tilalma, ez nem jelentené automatikusan sem az Elgin-márványok, sem a benini bronzok tulajdonjogának átadását és még kevésbé repatriálásukat, hiszen az általános tilalom eltörlését elvben felválthatja például egy olyan szabályozás, amely  fenntartja a tilalom hatályát a különleges jelentőségű, kiemelt értéket képviselő tárgyakra.

Borítókép: Gyermekfej, márvány, III. század, © Victoria & Albert Museum, London