Kelet-Közép-Európa utóbbi három évtizedének története jól példázható a térség cukorgyárainak történetével is. De a cukor nemcsak ennek metaforája Németh Ilona kiállításán, a Trafó Galériában.

Németh Ilona Eastern Sugar projektje a 2018-as pozsonyi premierje óta komoly evolúción ment keresztül (Kunsthalle Bratislava, 2018. április 13-tól július 15-ig). Az első kiállítás felvonultatta mindazokat az elemeket (a helyszínekről készült fotók, videók, interjúk, a cukorhoz materiális értelemben kapcsolódó installáció, művészi kutatás, kurátori munka), amelyek az azóta is zajló kutatás alapjait és irányait képezik.

Ebből a szerteágazó és egyre bővülő anyagból a Trafóban most a videókat állította ki a művész, kiegészítve egy látványos és egyben taktilis elemmel, egy valódi cukorheggyel. Ez a kiállítás a kutatás eddigi szakaszának lezárását is jelenti, az eddig összegyűjtött anyag egyfajta helyspecifikus válogatását abban a reményben, hogy a kutatás folytatható lesz az eddig feltáruló, nemzetközi és globális irányokba.

A most látható videók két csoportba oszthatók: a hat vetítésen egy-egy szlovákiai, illetve magyar cukorgyár épületét mutatja be Németh. A drónnal készült hang nélküli felvételek látványosan érzékeltetik az egykori épületek méreteit, tömegét és a lepusztultságuk állapotát, az ipari táj és épített környezet paradox esztétikáját. A videók másik csoportjába az az öt interjú tartozik, amelyeket a művész egyrészt a szlovák és a magyar cukoripar jelentős képviselőivel, másrészt az Eastern Sugar cég egyik vezetőjével, illetve a kabai polgármesterrel készített az elmúlt évek kutatásai során.

A hatalmas, cukorból készült installáció helyspecifikus elemként is felfogható, amennyiben maga a Trafó Galéria speciális pincéje inspirálta az elrendezést. Ez az elem a tér azon adottságait használja ki, amelyek máskor akár zavaróak lehetnek: a magasan lévő bukóablakok egyikét a művész ledobó ablakká alakította át, ahol még a fémből készült csúszdát is meghagyta, amin keresztül a cukor a térbe érkezett. A félkúp alakú forma elrendezése az anyagából adódóan egyszerre tűnik megtervezettnek és esetlegesnek, hasonlóan más, organikus anyagból készült installációkhoz, amelyeket az elmúlt évtizedek művészetéből jól ismerünk.

A Némethre annyira jellemző stratégiai, illetve ökologikus gondolkodás jegyében ez a három tonna – tulajdonképpen kölcsönzött – cukor a kiállítás bezárását követően visszakerül a gyárba, ahol a szokásoknak megfelelően a többi maradék, kiömlött cukorral újra kristályosítják és így megtisztítva, eladják. A galéria terének másik meghatározó elemét a világoskékes árnyalatúra festett falak jelentik. Természetesen ez a színválasztás sem véletlenszerű, amennyiben a fertőtlenítő tulajdonsággal bíró, rézgálicot tartalmazó festék színét idézi, amelyet a tároló helységek kifestésénél használtak régen. A cukorhegy súlyosságát ellensúlyozzák a felfüggesztett, szinte lebegő vásznakon megjelenő, a pusztuló gyárépületekről készített drónfelvételek.

A szinte szikár vizualitással bíró kiállítás mögött azonban nagyon is komplex és súlyos kérdések húzódnak, amelyek komplexitása a Németh vezette kutatási projekt előrehaladtával egyre bővül. Földrajzi szempontból három fókusz jelenik meg: az egyik a lokális, szlovák és magyar helyzetre való reflexió, a másik Kelet-Európának Nyugat-Európához való gazdasági és politikai viszonya, a harmadik pedig az a globális árukereskedelem és gazdasági összefüggésrendszer, amibe – akár akarjuk, akár nem – a helyi termelési viszonyok is ágyazódnak. Ahogy a művész is hangsúlyozza, a cukor számára egy eszköz, lehetőség, egyfajta „ürügy”, hogy ezen keresztül a régiónkat érintő húsba vágó kérdésekről beszélhessünk. Megkísérelhessük levonni a rendszerváltás idejének tanulságait, illetve olyan stratégiákat megalkotni, melyek segítségével az érdekeinket hatékonyabban tudjuk képviselni.

A cukor esetében a kolonializáció kérdése nemcsak a globális cukorpiac szempontjából merülhet fel, hanem a rendszerváltáséból is.

Több mint három évtizeddel a vasfüggöny lebomlása óta sose gondoltuk át azt, hogy a gyárak, a helyi ipari termelés szinte egyik napról a másikra történő megszüntetésének milyen regionális és lokális következményei lettek. A cukor ebből a szempontból azért is érdekes példa, mert a gyártáshoz szükséges cukorrépát minden gyárhoz egy kb. 50-80 kilométeres körzetből szállították, ezért sokszor egy egész régió gazdasági motorját is adták ezek a vállalatok (cukorrépa termesztők, szállítók, munkások stb.), nem is beszélve a manapság mindent meghatározó ökológiai kérdésről. Németh kutatása rávilágít arra, hogy a közép-európai cukorgyárak felvásárlása korántsem volt szükségszerű: Lengyelországban például egy gyárat sem adtak le külföldi tulajdonosnak, illetve a 2006-os WTO egyezmény alapján bezárt európai uniós kompenzációt sem a tulajdonosok, hanem a tényleges kárvallottak kapták.

A WTO (World Trade Organization, azaz az 1995-ben létrehozott kormányközi Kereskedelmi Világszervezet) 2005-ös egyezménye bevezetett egy cukor-kvótát annak érdekében, hogy a korábban a cukortermelésben egyeduralkodó, nádcukrot előállító fejlődő országok termelését jobb helyzetbe hozza az elsősorban kelet-európai cukorrépán alapuló termeléssel szemben. A kvóta hatására még több gyárat bezártak, jelenleg Magyarországon például egyetlen működő gyár létezik, a kaposvári, de az sem magyar tulajdonban.

Németh maga is megemlíti az a szerepet, amit a nádcukor Európába történő behozatala játszott a gyarmatosítás során, óriási vagyonok felhalmozását téve lehetővé, lévén a cukor Európában kifejezetten luxuscikknek számított sokáig. Amikor a 19. század elején egy brit blokád ellehetetlenítette a nádcukor Karib-szigetekről Európába történő importját, 1813-ban Napóleon elrendelte a cukorrépa tömeges termesztését. A technológia elterjedésével a 19. század végére a cukor ára drasztikusan esett és a széles tömegek számára is hozzáférhetővé vált. A „fehér por” egy új, legális és könnyen hozzáférhető kábítószerré vált így a tömegek számára.

Ezeknek a globális folyamatoknak az ellentmondásosságát az 2018-as pozsonyi kiállításon Németh Lonnie van Brummelen & Siebren de Haan A cukor emlékműve (Monument of Sugar) című, 2007-ben készült 16 mm-es némafilmjével mutatta be. A film egyszerre állítja elénk egy világgazdasági, illetve egy művészeti kísérlet történetét és tanulságait. A 2005-ös cukor-kvóta egyezmény mellett meg kell említeni az EU-ban érvényben lévő cukorbehozatali vámot, amely elvben arra lenne hivatott, hogy az EU belső termelését és piacát védje az olcsó, afrikai és dél-amerikai nádcukortól. A holland művészek Nigériában vásároltak nagyobb mennyiségű cukrot, amit műtárggyá alakítva szerettek volna vámmentesen behozni az EU-ba. A nagyobb, téglaszerű tömbökké formált cukor azonban rosszul bírta a nedvességet, aminek a hajóút során ki volt téve és a végére szétestek, illetve bepenészedtek a tömbök. A kísérlet relatív kudarca rávilágít a globalizáció mechanizmusára is, a világcégek kereskedelmi és áruszállítási profit maximalizálási machinációira.

A fentiekben már beszéltünk arról, hogy Németh Ilona egyszerre jelenik meg a művész és a kutató pozíciójában a Trafóban látható kiállításon. De legalább ennyire fontos beszélni a kurátori tevékenységéről, amelyet nemcsak az Eastern Sugar pozsonyi bemutatójának esetében gyakorolt, hanem korábbi, részben az Eastern Sugar-hez indirekt módon kapcsolódó projektjei esetében is, ahogy a 2014-15-ben létrejött Privát nacionalizmus kiállítás-sorozatnál is láthattuk. Németh maga is kiemeli az összefüggést a populista nacionalizmus és a dezindusztrializáció között, amelynek szinte állatorvosi lova lehetne – legalábbis Magyarországon – a cukoripar rendszerváltás utáni története. A közösségért érzett felelősség hiánya és a villámgyors meggazdagodás vágya keveredik ebben a történetben a végtelen, már-már naivitásnak látszó jóhiszeműséggel és a kapitalizmus utáni mérhetetlen – és szintén naiv – sóvárgással. Ha nem is abban a komplexitásban és árnyaltságban, ahogy Németh Ilona ezt bemutatja, a történet egyes elemei mindannyiunk számára ismerősek lehetnek.

Eastern Sugar, Trafó Galéria, Budapest, június 19-ig

(Maja and Reuben Fawkes eds.): Ilona Németh: Eastern Sugar, Slovenská národná galérija and Sternberg Press, 2021