Eddig sem volt túl sok akadálya a Fidesz – illetve, ami ugyanaz, a kormány – uralmi törekvéseinek a kultúra területén, most még kevesebb marad. Praktikusan semennyi. Hacsak a kivérzett, kifáradt, agyonhajszolt kulturális munkások, oktatók, tanárok, kutatók nem állnak ellen az eddigieknél jobban, erősebben – csakhogy ezt most még felvetni is tapintatlanság. Mi várható a vasárnapi választási eredmények után a kultúra, a művészet területén?

A diadalmas új korszak hajnalán először is valakinek ki kell fizetni a cechet. Az új, vagyis a régi kormány nyilván elsőként azzal fog foglalkozni, hogy a jobbára saját maga okozta krízis, a költségvetési hiány, az elszabadult infláció, az ártorzítások következményeit valahogy hárítsa. Illetve, inkább áthárítsa, ahogyan szokta, másokra. Az EU-t most nem lehet megpumpolni, bár, az is megtörténhet még, hogy a visszatartott pénzt inkább legyintve átengedik a magyar kormánynak, hadd vigye, oly mindegy. De ha ez nem is menne, akkor kereshetnek olyan kisebb-nagyobb társadalmi csoportokat, amelyekért „nem kár” – lásd például a kis benzinkutak üzemeltetőinek esetét az üzemanyag árstoppal –, vagy olyan nagyobb gazdasági szereplőket, amelyeket még le lehet húzni, multikat, amelyek még elviselik, morogva bár, de alávetik magukat, hiszen korábban éppenséggel kaptak abból a tenyérből, amely most pofonra nyílik. Vagy megvágják azon területek költségvetését, amelyeknek már úgyis csengettek: oktatás, egészségügy, (kritikus) kultúra? Annyi ötletük van még. Szóval, valakivel először is ki kell fizettetni a mulatság számláját, illetve szétteríteni valahogy az egészet, hogy mindenki csak kicsit járjon rosszul, miközben úgy érzi, olcsón megúszta.

Aztán, ha ez megvan, vagy nincs is meg egészen, de zajlott valamilyen felületi kezelés, akkor folytatni lehet minden olyan gyakorlatot, ami korábban is folyt: einstand, leuralás, elnyomás, Gleichschaltung. A kultúrában ment minden szépen, a koncepciónak nagyjából megfelelően, miért ne menjen tehát tovább?

Be lehet fejezni a Várat. Teljesen mindegy, hogy már építészek is tiltakoznak, élőláncoznak (akik pedig, ne vegyék rossz néven, sosem szoktak), a hatalmi centrumot végképp be lehet rendezni, köré telepítve az udvartartást. A magánuradalmak erődítése is folytatódhat: a személyeknek és szervezeteknek kiszervezett kulturális területeket gyarapítani lehet, miért ne nőhetne Demeter Szilárd vagy Schmidt Mária birodalma? Ha már itt tartunk: ha esetleg átalakulna a kormányzati struktúra – bár az EMMI kiválóan bevált, minden rábízott terület romokban – és újra lenne kulturális minisztérium, e helyről javasolnánk az élére Békés Mártont. Ideológiailag kifogástalan személy, emellett a konzervatív forradalom kérlelhetetlen, szinte militáns harcosa.

Az egyetemi privatizációt be lehet végezni, maradt öt egyetem, köztük van a képzőművészettel foglalkozó is, ezeket áttolni egy-egy KEKVÁba gyerekjáték. Annyi rizikó van azért, hogy a legnagyobb körültekintés dacára kipattan még egy SZFE-ügy, sztrájk, épületfoglalás. Kellemetlen az ilyesmi. Persze lehetséges, hogy azok, akik efféle akciókat még képesek volnának kigondolni és megszervezni, vasárnap este óta már inkább a saját emigrációjukat szervezik és az albérletárakat nézik Bécstől Koppenhágáig.   

Az autonóm kultúra még meglevő (és jobbára a fővárosban található) intézményeit tovább lehet marginalizálni, a még gyéren csordogáló forrásokat végleg el lehet zárni. A csavaron mindig lehet fordítani, húzni még egyet, vagy akár ötöt, tizenötöt. A kis műhelyek közpénz alapú támogatásokra, pályázatokra már eddig is alig számíthattak, életben maradásuk eddig is csoda volt. Bár az sem biztos, hogy szükséges bármit is tenni velük, az identitás alapon végzett kulturális munkába ugyanis bele lehet fáradni. A szereplők kiégnek, feladják. Ki bír ki 16 évet ilyen körülmények között?

Ha pedig föl nem is adják, a hazai intézményi struktúra és a kontrollált média gondoskodik arról, hogy munkájuk, produkcióik híre ne jusson túl Budapest határain, hatókörük ne nőhessen. Ha meg a külföld felé építenének kapcsolatokat (mint például az OFF-Biennále Budapest vagy a FreeSZFE is), akkor könnyen elszigetelhetők a hazai közegtől, a civil törvény bármelyik pillanatban előhúzható és durvítható, abban a konstrukcióban is van néhány csavar, amelyen szorítani lehet még. A homofób törvényen is lehet még kalapálni, szigorítható volna itt-ott – a könyvdarálós párt úgyis ott ül majd a parlamentben, biztos örülnének –, a kulturális következményeit komolyabban lehetne venni, hiszen még mindig nem tűnt el a szivárványos propaganda a szemek elől.

A nagy múzeumok átállítása a hatalom üzeneteinek, az aktuális narratíváknak az alátámasztására – lásd Királyok, szentek –, zavartalanul folyhat tovább. A kulturális szakmák negligálása, a függelmi rendszerek további megerősítése, a tudományos kutatások felülírása ugyan miféle akadályokba is ütközne, ha nincs már olyan országos intézményvezető, aki tenne valamit ez ellen.

A Liget beruházásait végig lehet vinni – teljesen mindegy, meddig tart, meddig állnak még félbehagyott, feldúlt parkrészek. A Városliget már most is ex-lex terület, kiemelve mindenfajta kontroll alól, sem város, sem városlakó, sem adófizető polgár nem tudhatja, mi zajlik azon a vidéken. Budapest még ellenállhat ennek a folyamatnak egy darabig, de egy várost ki is lehet éheztetni – amint ezt jól látjuk már most is –, elképzelhető olyan kényszer és mellé egy olyan ajánlat, amely leszereli ezt az ellenállást is. A Zene Háza pedig szép lett, nem? Rangos programoknak ad otthont. Akkor mi a gond?

Adódhatnak persze finanszírozási problémák. Elfogyhat a pénz, máris fogyóban. Rossz nyelvek szerint e pillanatban az MMA-ösztöndíjak fizetése nem egészen zökkenőmentes. De intézmények megszüntetésével, beolvasztásával, összevonásával, forrásaik elvételével még be lehet foltozni a lyukakat, az NKA bedarálása egyszer már úgyis napirendre került. Idő pedig van, sietni nem kell. Előállhat némi káderhiány. Részben eddig is volt. De hát kulturális intézményt tulajdonképpen bárki vezethet, nem igaz? A lojalitáson kívül nem támasztanak vele szemben semmilyen egyéb feltételt.

Bizonyulhat még fenntarthatatlannak és meginoghat a rendszer. A szomszédban zajló háborúnak lehetnek még olyan drámai gazdasági hatásai, amelyek minden korábbi tervet átsatíroznak. Túl azon, hogy ilyesmit elgondolni, pláne kívánni senki nem szeretne, hol látható az az ellenzék, amely képes volna az adódó helyzetet felismerni, megjelenni a vákuumban, megfogalmazni bármiféle alternatívát a társadalom számára, azt képviselni és érvényre juttatni? Ilyen jelenleg nem létezik, és még csak nem is látszik, mikorra jöhetne létre. A kulturális politika terén pedig – ha az érdekel egyáltalán bárkit is egy nagyobb gazdasági sokk idején – a vasárnap padlóra került ellenzéki koalíció eddig sem mondott vagy mutatott túl sokat. Nem látszottak nagyszerű és okos tervek; valamiféle helyreállítás igénye látszott, megvalósítási koncepciók, módszerek és perspektíva már nemigen.

Budapest persze ismét csak más színű a térképen, mint az ország nagy része. Mondjuk úgy, bármennyire is fájdalmas is ezt kimondani, ez a város egy másik ország. Most volna tehát igazi jelentősége annak, hogy ebben a városban milyen közpolitikai és működési modellek valósulnak meg. Itt volna újra jelentősége annak, hogy mihez kezd a főváros a saját kultúrájával, a saját intézményeivel, és persze, hogy mihez kezd a kulturális, művészeti műhelyeivel az a néhány további város, Pécstől Dunaújvárosig és (igen…) Debrecenig, ahol még egyáltalán léteznek ilyenek. Hogy kis modellekből extrapolálni lehessen és felvázolni valami nagyobbat.

Honfitársaink egy igen jelentős részét évtizede már konkrétan nem létező dolgokkal, képzelt rémekkel, a Soros-tervvel, az óvodásokra hajtó LMBTQI-lobbival tartják rettegéssel és gyűlölettel vegyes kiszolgáltatottságban. Milliók nem képesek ma már tényt és fikciót, tapasztalati valóságot és annak interpretációját alapszinten sem megkülönböztetni egymástól. A kulturális gyakorlatok, a művészet, a közművelődés és a pedagógia még alkalmasak lehetnek arra, hogy lassanként helyreállítsák az országban azt a mentális és pszichikai kondíciót, amely sokakat segíthetne hozzá ahhoz, hogy felismerjék, a nemzetközi térben magára maradt, az önnön hatalmába beleszerelmesedett, nárcisztikus és bántalmazó vezető (érdemes emlékezni erre a dermesztő mondatára a fehérvári kampányzárón: “A világnak elment az esze”) fogságából ki kellene szabadulni.

Hogy legalább elképzelni lehessen azt, hogy létezhet másfajta minőség, másfajta élet, mint a NER-minőség, a NER-élet. Amely a horizontot vasárnap este óta tökéletesen kitakarja. Még mindig és már megint.

Illusztrációk és borítókép: Erdei Krisztina