Milyen társadalmi nyomás nehezedik a nőkre az orosz megszállás alatt álló Ukrajnában? Fontos-e a nemi különbség a háborúban? Mit tehet egy művész a háborúban, ha nő?

Van-e létjogosultsága a művészetnek krízishelyzetben? Mire képes a kreatív ellenállás és a civil szolidaritás? A szimbolikus akcióknak vagy az aktív segítségnyújtásnak van most nagyobb társadalmi értéke? Kérdések, amelyek sokunkat foglalkoztatnak – alkotóként, művészként, civilként, anyaként – amióta Putyin megtámadta a szomszédos Ukrajnát. Erdei Krisztina és Popovics Viktória szubjektív beszámolója.

Aki nemrégiben utazott autópályán a keleti határtól Budapest felé haladva, számtalan autót előzhetett meg útközben, amelyekben nők szorították a kormányt az útra koncentrálva, plüss állatokkal elbarikádozva. Vonaton is ezrek költöznek nyugatra beláthatatlan időre. Kétszer jártam meg a Nagyvárad-Budapest útvonalat márciusban, mindannyiszor tömött kupékban aludtak a családok egymás hegyén-hátán és a csomagokon. Tinédzser lány takargatta fázós nagymamáját, anyuka ölelte értelmi fogyatékos fiát, gyerekek játszottak telefonokon arra a néhány konnektorra csatlakozva, amelyek működtek a vonatkocsiban. Szívszorító jelenetek, amelyek láttán mindenki türelmesebben tűri, hogy a vonat két-három óra késéssel induljon tovább a határról. Ahogy besüt a felkelő nap, az ablakon az arcom a szemközt ülő, velem egyidős anyuka arcán tükröződik. Két vállán a fia és a lánya alszik. Ők Zürichbe tartanak, van hova menniük.

A borscs leves elkészítése nehezebb, mint egy fegyvert elsütni

A nemi különbségek tagadhatatlanul lényegesek, hiszen a fegyveres harc, úgy tűnik, továbbra is inkább a férfiak dolga. Mi sem erősíti ezt meg jobban, minthogy Ukrajnát nem hagyhatják el a 18 és 60 év közötti  férfiak, elsősorban az ő feladatuk a haza védelme. A nők dolga továbbra is inkább az ápolás, orvosi ellátás biztosítása és a gyerekek gondozása, mentése, a család fenntartása. Tanya Kobzar, aki egy kiképzés teljesítése után Lvivben a tábori kórházak kialakítását oktatja a katonai akadémián, nagymamája bátorságából merített erőt. Ő a második világháborúban tábori orvosként dolgozott. Tánya egy interjúban a fegyver elsütését a borscs – ukrán/orosz nemzeti étel – főzéséhez hasonlítja. Az utóbbi tűnik nehezebbnek számára.

A művészet, mint fegyver?
A közösségi média, mint az ellenállás szimbolikus tere

Ukrajnáért több fronton és számos eszközzel folyik a harc, az ország határain belül és azon kívül is. A közösségi médiában zajló hadviselésbe írók, művészek, ismert személyiségek és civilek is bekapcsolódtak a világ számos pontján. A  #standwithukraine gyűjtőfogalom alá sorolt képek minősége ugyanakkor széles skálán mozog a manipulálttól a hatásvadászon át a “háborús valóság” poétkus / művészi ábrázolásáig. Az álhírek, a dezinformáció, a propaganda korszakában mindennél fontosabbak a “hiteles”, valós idejű beszámolók, a hétköznapi, öntudatlan történetek. Ilyen “forrás” többek között Yevgenia Belorusets mai napig Kijevben tartózkodó írónő szubjektív háborús naplója az isolarii – Kyiv online felületén. A kortárs ukrán képzőművészet egyéni hangú képviselője, Alevtina Khakidze szintén az ostrom alatt álló Kijevhez közeli otthonában maradt, hogy megértse és gyors reagálású rajzain keresztül rögzítse a napi eseményeket. “I’m Staying in Ukraine to Understand What is Happening” – Interview with Artist Alevtina Kakhidze – TRAFO – Blog for Transregional Research (hypotheses.org)

A Kijevben született, 1991 óta Izraelben élő Zoya Cherkassky-Nnadi, Before and after című sorozatának darabjait az elmúlt időszakban több ezren osztották meg a közösségi médiában.

Az itt látható képek a március 16-ai, Csernihivben történt támadást elevenítik fel, mikor tíz, kenyérért sorban álló civilt gyilkoltak meg az orosz katonák. Egy másik képpáron a nagymama szokásos látogatásának körülményei ütköznek a jelenlegi helyzettel. Hol csak pillanatok, hol egész hetek választják el egymástól a jeleneteket, így lesz Cherkassky-Nnadi sorozatának témája az idő kiszámíthatatlan dinamikája, a gondoskodás körülményeinek újraírása.

Egy másik élesen kirajzolódó motívum a női szolidaritás, amely szimbolikusan (demonstrációk, köztéri akciók, egyéni tiltakozások) és konkrét tettekben (adománygyűjtés, menekültek befogadása, önkénteskedés, tolmácsolás) egyaránt megnyilvánul. A Szolgálólány meséjének 82 éves írónője, a feminista szempontú könyveiről ismert Margaret Atwood Twitter-oldala az orosz invázó elleni állásfoglalás egyik markáns példája, melyen folyamatos kommentálja az eseményeket, nyílt kiállásra és adománygyűjtésre buzdítja követőit.

Ewa Partum, a lengyel neoavantgárd egyik legismertebb nőművésze hetvenes évekbeli akcióköltészeti munkáját gondolta újra, amikor kék-sárga rúzzsal festett ajkait posztolta közösségi oldalán. Szász Lilla Budapesten és Portugáliában élő fotográfus orosz tolmácsként volt jelen a Keleti pályaudvaron, kamerájával pedig az érkező menekültek sokszínű csoportjait, a menekültszállások rétegzett történetét dokumentálja egy hosszútávú projekt első fázisaként. Polina Veller ukrán designer gyorskötőzővel készült maszkja tekinthető a tehetetlenség lenyomatának, a szorongás oldására kifejlesztett pótcselekvésnek is.

Az alkotók azonban sok esetben ismeretlen hősök maradnak, és csak mint “szentpétervári nő a metrón”, “női önkéntesek csoportja” vagy “lengyel anyák” ismerjük őket.

Anyák a háború (erkölcsi/esszenciális?) frontvonalában

A lengyelországi Przemsl városának vasútállomásán hagyott üres babakocsik képe a női szolidaritás szimbólumaként járta be a világot, de tekinthetünk rá úgy is, mint a háború ellen-emlékművére. Nem a háború maszkulin jellegét, a férfiak által fegyverrel vívott harcot helyezi középpontba, hanem épp ellenkezőleg, a gondoskodást, a gyermekek megmentését, a jövő generáció biztonságának megteremtését teszi láthatóvá. Antiemlékmű, hiszen nem reprezentál, funkcionálisan jött létre, azaz menekülő anyáknak és gyermekeiknek segít, és efemer, hiszen a vonatok beérkezése pillanatában használatba veszik ezeket a kocsikat és eltűnnek. Az üres babakocsikat megörökítő ikonikus fotó egy krízishelyzetben létrejött, szociálisan érzékeny civil kezdeményezést dokumentál, amelyre egy új típusú köztéri művészet iskolapéldájaként is tekinthetünk.

Az esszenciálisan nőknek tulajdonított gondoskodói szerepkör a háború kontextusában radikális értelmet nyer, miközben egy nemzeti mítosz megkonstruálódásának lehetünk tanúi. Az ukrán anyák a háború sújtotta ország jövőjének, az új generáció reményének átörökítőivé, hőseivé váltak.  Az “ukrán anya” mítoszának születéséhez egy kijevi óvóhelyen gyermekét szoptató anya képe is hozzájárul, melyet Földes András, a Telex újságírója készített ukrajnai tudósítása során. A fotót a Vatikán Ferenc pápa háborút elítélő beszédének nyitóképeként használta, melyet művészi és amatőr vizuális reflexiók tömege követett.

A gyermekét tápláló és védő nő képe szorosan összefonódik a reménnyel, az ukrán nemzet jövőjével és fennmaradásával, mely a pravoszláv egyház erős Mária-kultuszában és az Istenszülőt ábrázoló ikonok tiszteletében is gyökerezik. Az egész ukrán nemzet szenvedése és ellenállása sűrűsödik ezekben a vizuális reprezentációkban: míg a férfiak a fronton harcolnak, a nők feladata lett az utódok kimenekítése és felnevelése. 

Utcáról címlapra

A közösségi média képdömpingje révén pár hét alatt a kollektív retinánkba égtek emblematikus képek: a kék-sárga szín és a napraforgó az ellenállás és a szolidaritás szimbólumává vált, az ártatlan gyermek képe pedig egyet jelent a háború értelmetlenségével. A nagyméretű portréiról ismert francia street artist JR legújabb köztéri performanszában egy öt éves ukrán kislány, Valeriia képét nagyította fel és vitte ki Lvivben az utcára, hogy Ukrajna mellett demonstráljon.

A portrét, melyen egy gyermek épp átlépi a határt, eredetileg Artem Iurchenko helyi fotós készítette a lengyel határ közelében. Talán a megkönnyebbülésnek köszönhető, Valeriia ragyogó mosolya annak lett szimbóluma, amiért Ukrajna harcol. A 148 méter hosszú képet teherautóval szállították a határig, majd a művész és csapata átsétált Lengyelországból Ukrajnába, ahonnan helyi lakosok segítettek a ponyvára nyomtatott fotót Lvivbe szállítani. Ezután szintén helyiek bevonásával feszítették ki Valeriia portréját a város központjában. A közösségi média segítségével szervezett köztéri munka ezután újra a közösségi oldalakra került vissza, majd a TIME magazin címlapján láthattuk viszont.

Egy galamb kitárta szárnyait. Harc a nemzeti művészet megmentéséért?

Március 6-án a CODEPINK SF szervezésében David Solnit és más béke párti művészek és civilek festették újra az ukrán művész, Maria Prymachenko, A Dove Has Spread Her Wings and Asks for Peace című munkáját, mely az ukrán nemzeti örökség része és egyike azoknak a festményeknek, melyek a Kijevtől északra fekvő Ivankiv városának ostroma folyamán, február 27-én a helyi történeti múzeumban feltehetőleg megsemmisültek. A múzeum, mely Maria Primachenko nemzetközileg ismert (nép)művész gyűjteményének otthona volt, a helyi források szerint porig égett. Anastasia, a képzőművész dédunokája szerint a múzeumban tárolt huszonöt műalkotás bizonyos hányadát egy helyi lakos az utolsó pillanatban kimentette az égő épületből. A megmenekült alkotásokat különböző helyekre szétszórva rejtették el a városban. Ebből is érzékelhető a nemzeti kulturális örökség részeként munkák szimbolikus jelentősége. A békegalambot ábrázoló festmény köztéri újrafestése hatékonyan hívta fel a figyelmet éppen arra az ukrán nemzeti identitásra, amelyet Putyin megkérdőjelez és amelynek hiányával háborúját legitimálni próbálja. 

Bella Logachova ukrán képzőművész és fotográfus az Euromaidan, a 2014-ben indult demonstrációs hullám óta az Ukrajnában történt politikai és társadalmi eseményeket a hagyományos ukrán hímzés (Vyshyvanka) motívumainak felhasználásával dolgozza fel munkáiban. A népi formavilág fontos identitásképző, kulturális örökség, melyet a fiatal művész a  nemzeti aktivizmus eszközeként alkalmaz. Bella Logachova 1973-ban született Mariupolban – itt hetek óta ostromállapot van és az orosz invázió szó szerint megsemmisíti a várost –, 1999-ben diplomázott a Kharkivi Állami Formatervezési és Művészeti Akadémián, ahol jelenleg médiaművészetet tanítana. Figyelemfelkeltő plakátjait több százan osztották meg az elmúlt hetekben.

Olia Fedorova a Kharkivban élő képzőművész a szülővárosában maradt, fényképeken és videókon dokumentálja közvetlen környezetének eseményeit, rendszeresen posztol információkat Facebook oldalán, továbbá nemzetközi eseményeken szólít fel szolidaritásra. Legutóbb a lengyelországi Wrocław pályaudvarán található Lokomotywa galéria, Orosz bombák című online programjában vett részt, ahol az elmúlt hetekben ukrán művészek és kulturális munkások osztották meg egymással és a lengyel közönséggel közelmúltbeli tapasztalataikat. Mint elmondta, az állandó szorongás, a jövővel kapcsolatos bizonytalanság, a fenyegetettség érzése már tavaly november óta jelen volt minden ukrán életében. Ezért kezdett el már a háború előtti feszült hónapokban ugynevezett motivációs képeslapokat írni, melyekkel próbálta felvidítani magát.

Ez a képeslap is köztük volt, mely most harkivi bunkerük falát díszíti: az erőnek ebben az esetben a világ második legnagyobb hadseregével szemben kell kitartania. Legutóbbi posztjában arról számolt be, hogy édesanyjával önkéntesként töltötték a homokzsákokat, hogy segítsenek Tarasz Sevcsenko, ukrán író, költő emlékművének védelmében. Sevcsenko az ukrán nemzeti identitás egyik fontos alakja, annak szimbóluma, hogy az orosz és az ukrán kultúra megkülönböztethető. A szobor megőrzésérére tett erőfeszítések Putyin propagandája elleni küzdelemként értelmeződnek.

A több mint egy hónapja tartó harci cselekményekkel párhuzamosan előre nem jósolható gazdasági, társadalmi, demográfiai és kulturális változások zajlanak Ukrajnában. A képzőművészeti szintér is radikális átalakuláson megy át. A múzeumok és a kiállítóterek pincéit óvóhellyé alakították, a művészek tankelhárító eszközöket építenek, a művek háborús tudósításokként szolgálnak. A háború újra csak átírja mindazt, amit eddig művészetként gondoltunk el, az alkotás és az élet olyannyira közel került egymáshoz, hogy a hétköznapi gesztusok felértékelődtek. Akár egy kék-sárga szettnek a metrón, a vonatállomáson hagyott babakocsiknak vagy néhány ukránra fordított mondatnak társadalmi tétje és művészeti értéke lehet. Ezek a performatív, efemer gyakorlatok a pillanatnyi hasznosság jegyében, az adott helyzetre való reakcióban talán el is vesznének, ha nem kerülnének be a közösségi média körforgásába. Még akkor is fontosak lennének, de így széles nyilvánossághoz jutnak el és néha háttérbe szorulni látszó, emberi értékeket tartanak életben, ilyen értelemben talán válaszolni képesek a fegyverek zajára.