Az ukrajnai jelen drámai, kiszámíthatatlan és tragikus. Az a városi környezet pedig, amellyel például a lvivi Center for Urban History is foglalkozik, épp most tűnik el.

Az Ukrajnát érő orosz támadások második hetében – a mariupoli gyermekklinika lebombázásával szinte egy időben – a lvivi Center for Urban History nyilvános Zoom eseményt hirdetett meg (Preserving the Now! Mediating memories and archiving experiences in Ukraine), amelyen a várostörténeti kutatóközpont munkatársai ismertették mintegy 100 fős nemzetközi virtuális közönségükkel a krízis szülte új kutatási tevékenységüket – ki-ki a magáét. A következőkben ennek visszaadására teszek kísérletet, az ott elhangzottak egyfajta dupla kódváltáson átment, írott szövegű, magyar nyelvű dokumentációjaként.

A Lviv várostörténetével foglalkozó archivisták, akik békeidőben egyébként tanulmányi sétákat és nyári egyetemeket szerveznek, interdiszciplináris kutatócsoportokat működtetnek, interaktív digitális térképet fejlesztenek, és mindenféle egyéb bölcsész-kutatói tevékenységet folytatnak, most épp a jelen archiválására dolgoznak ki szakmai programokat. Ennek célja kettős: egyfelől így próbálják szétoszlatni az orosz propaganda dezinformációit, másrészt pedig feltett szándékuk decentralizálni a tudás létrehozásának formáit, és a háborús pusztítás hétköznapi hangjait megszólítva anyagot gyűjteni.

A béke és a veszély fogalmai egyébként is átalakultak Ukrajnában a Krím elcsatolása óta: valójában 8 éve háborús fenyegetettség volt már az országban, ami belülről egész másként hatott, mint itt, az Európai Unió határain belül, és a változásoknak például az örökségesítés és az archiválás metódusaira is közvetlen hatása lett.

Mostanra a digitalizáció – illetve a tárolt anyag külföldi szerverekre történő biztonsági mentése, mint a “menekültbefogadás” egy szimbolikus analógiája – már nem egyszerű innováció, nem is pusztán szükséges stratégiai beruházás, hanem a kulturális szféra létfeltétele.

Hirdetés

Hirdetés

Látható, hogy újabban egészen más tétje van ennek a folyamatnak, mint a Covid első hullámaival párhuzamos digitalizációs hullámoknak, hiszen a járvány alatt a kutató még hozzáfért archívuma békés magányához, a veszély akkor a tömegben bújt meg – most az Urban History Center neobarokk épületének tereiben a Lvivbe érkező dombaszi és kijevi menekültek alszanak hálózsákokban, és – ahogy a központ egyik munkatársa kiemelte – február 24. óta sehol nem tartják számon a napi Covid fertőzési és halálozási statisztikákat, a járványgörbe helyett háborús halálgörbe van.

A jelen jövőbeli mikrohistóriái

A kutatóközpont egyik legfontosabb tevékenysége a városi privát emlékezet archiválása – ez egyébként szintén olyasmi, amivel már a pandémiás időszakban is kísérleteztek, most azonban a putyini támadás hatására átalakult mindennapok dokumentálása a fő irány. Ennek egyik része egy nagyszabású képgyűjtés, amely a sajtófotók archiválásán túl, magánfelvételek gyűjteményezéséből is áll – ehhez nyílt felhívást tettek közzé. Oleksandr Makhanets, a projekt felelőse ennek kapcsán rámutatott, milyen nehéz a “békésnek és biztonságosnak mondható” Lviv-ből közzétenni efféle open call-okat: valójában folyamatosan küzdenek azzal, hogy ne váljanak tolakodóvá, hiszen a képernyők egyébként is információkkal túlterheltek. Makhanets az alábbi kérdéseket fogalmazta meg: hogyan lehet eldönteni, mit szeretnének archiválni? Mi lesz a szerzői jogokkal? Hogyan lehet majd a jövőben a begyűjtött képanyagot a 2022.02.24-én elkezdett orosz invázió tudományos feldolgozásában hasznosítani? Mit raktározhat el magának az aktuális eseményekből a kultúrakutatás? Elképzelhető-e, hogy az olyan határterületi tudományos narratív struktúrák, mint a storytelling, alkalmasak lehetnek ezeknek az eseményeknek a keretezésére?

Hasonló kutatási-módszertani kérdés hatja át a másik fő projektet is, amely személyes beszámolók, oral history-k gyűjtésére specializálódott. Dr. Natalia Otrishchenko szociológusként azon tűnődik, mi lehet fontos számukra közösségként, és ez alapján próbálja megállapítani, mit érdemes archiválni. Jelenleg egy helyi (Lvivbe érkezők) és egy nemzetközi (Lengyelországba, Nyugat-Európa tartók) kettős szálon futó interjús projektet próbál felépíteni, hogy megszólíthassa azokat is, akik az országhatáron belül próbálják átvészelni a háborút, és azokat is, akiknek van valamilyen Nyugatra nyíló vészkijárata. (Hogy miként lehet elkerülni a szekunder traumatizációt egy ilyen interjús helyzetben, egyelőre megoldatlan kérdéseket vet fel.) Ahogy Otrishchenko mondja, az oral history-val foglalkozó társadalomtörténészek tudják: a narratíva mindig nagyon gyorsan változik. Az, hogy miként, milyen retorikával írható le az aktuális jelen (hogy az interjú-alanyok hogyan és mit beszélnek), önmagában információ-értékű és összegyűjtésre méltó lehet. Az ő csapata is megnyitotta a lakossági gyűjtést: az első két hétben kaptak kézzel írott levelet is. Eközben pedig angol nyelven közzétettek egy 12 epizódos podcast sorozatot (The day that we survived) amely Harkivból, Mariupolból, Csernyihivből menekülő civilek hangfelvételeit gyűjti össze.

Telegram

A digitális bölcselet (digital humanities) szakmai felelőse, Taras Nazaruk az Ukrajnában leggyakrabban használt – paradox módon egyébként orosz fejlesztésű – Telegram közösségi médiafelület archiválásába fogott bele. Célja a platformon keresztül megragadni a social felületeken felfoghatatlanul gyorsan továbbrobogó aktualitásokat. A háború óta a Telegram felhasználóinak száma megduplázódott, és míg a Twitter a “kifelé-kommunikálásban” válik kulcsfontosságúvá, addig a Telegramon ömlenek az ukránokat érintő belső információk: egyfajta operatív-koordinációs csatornává vált, amelyen önkéntes csoportok szerveződnek (például épp olyan helyeken, mint Lviv), a menekülés közben elveszett családtagok fényképeit osztják meg, a life hack video-műfaj pedig teljesen új, fájdalmasan igazi kontextust kapott: változatos túlélési praktikákat terjesztenek, a légiriadók szignálja pedig a Telegramon is bekapcsol.

Mindezeken túl, a megszállt régiókban a civil lakosság itt kommunikál az ukrán hadsereggel: segítik a felderítő munkát, megosztják az ellenség pozícióját. Eközben természetesen maga a kiberháború is zajlik a felületen: nem csak az orosz oldalak blokkolása hagy itt nyomot, de zárt hadiipari hacker csoportok tagjai is itt kommunikálnak egymással. Nazaruk rámutat, hogy országszerte – jelentős nemzetközi támogatással – számos internet-archiváló projekt kezdődött el, azonban, míg más szakértők inkább egyes URL-ekre koncentrálnak, addig a Telegramon, a háború mindennapjainak talán leginkább kitett felületen még nemigen próbáltak meg eddig programszerűen fogást találni. Nazarukot jelenleg a gyűjtés kihívásai kötik le, így munkájának későbbi prezentációs lehetőségei, illetve különféle jogi és etikai dilemmák megoldásaira még nincsenek kidolgozott módszerei.

Háborús naplók

Dr. Bohdan Shumylovych a központ oktatási programjaiért felelős, és emellett egyetemi professzor Lvivben. Szerinte ilyenkor képtelenség esztétika kurzust tartani – ami hihető. Egyik programján ezért hallgatóitól háborús naplóvezetést kér, amelyet a következő, előre meghatározott pontok érintése szerint írnak: családon belül változó viszonyok; médiafogyasztási szokások; testi változások; érzelmek; mindennapi praktikák. Személyes találkozók keretében pedig meditálnak, álmokról beszélnek, és a mindennapok reflektív feldolgozásával végül eljutnak az én-től a mi-ig: az egyéntől a közösségig. Az üléseket rögzítik, hiszen ez, ha nem is hagyományos tanóra ugyan, de nem is tisztán terápia, hanem feladat: közösségi archívum-építés.

Míg az oral history módszerénél a narratíva változása válik egyfajta pillanatképszerű lenyomattá, addig itt az identitás változása lesz dokumentálható. Olyan ez, mintha egy mentalitástörténethez történne anyaggyűjtés – egyfajta azonnali, helyszíni mintavétel és elraktározás.

Borítókép: A Center for Urban History, Lviv gyűjteményéből. Residents of Odessa are self-organizing and filling bags of sand from the beach. They are used to protect strategic points, for barricades and on the streets of Odessa. Photo by Vyacheslav Onishchenko