Hirdetés
Hirdetés
— 2022. február 22.

Provincializálható-e Európa?


Megjelent a Műértő 2021. február-márciusi számában

A kulturális transzferek vizsgálata a kortárs történettudományok egyik legtermékenyebb területe. A fogalom számos jelenséget foglal magába. Vonatkoztatható a kultúrák közötti párbeszédek, illetve e párbeszédek aktorainak elemzésére, az átvétel, a le-, illetve félrefordítás, az adaptálás, az átalakítás, a kulturális beillesztés és beilleszkedés jelenségeire, a keveredés mechanizmusaira, a centrum és a periféria közötti dinamika bemutatására, a határzónák feltárására, a tárgyak, a fogalmak és az emberek migrációjának hatásait, a kolonializáció és a dekolonializáció következményeit vizsgáló esettanulmányokra.

Michel Espagne, a kulturálistranszfer-kutatások egyik úttörője úgy fogalmazott, hogy „a kulturális transzfer kifejezés több különböző nemzeti tér, illetve közös összetevőik egyszerre történő elemzésének szándékát jelöli. (…) A kifejezés továbbá a keveredési formák létezésének és fontosságának hangsúlyozását szolgálja (…). A kulturális transzfer ellentétes a homogén formák feltárásának szentelt, egységekre összpontosító társadalomtudományokkal.” A transfers culturels kifejezést eredetileg a német–francia kapcsolatok elemzése során alkalmazta az 1980-as évek közepén (olyan szerzőkkel együtt, mint Michael Werner). A fogalom eleinte gazdasági mechanizmusok elemzését segítette, de később számtalan más területen ugyancsak fontossá vált: alkalmazható demográfiai, szociológiai, lingvisztikai, pszichológiai, kultúr- és művészettörténeti jelenségek leírásához is. A hangsúly a kulturális transzferek elemzése során átkerül az egyirányú (hegemón) hatásokról a felek közötti dialógusok, összefonódások, keveredések, a kulturális párbeszédek (cultural exchange), az egymást keresztező történetek és történelmek (histoire croisée) vizsgálatára.

Global Conceptualism kiállítás-enteriőr Szentjóby Tamás Háromszemélyes hordozható lövészárok (1969) című alkotásával, Queens Museum, New York, 1999

A kulturális transzfer fogalma elválaszthatatlan olyan jelenségektől, mint a kulturális hibriditás (Homi K. Bhabha), a kreolizáció és a métissage (Édouard Glissant), a cirkuláció, a fordítás, a kisajátítás, a kannibalizáció, a transz-, az inter-, a multi- és a hiperkulturalitás, illetve a transznacionalitás. A kulturális transzferek kutatása szempontjából alapvető jelentőséggel bír Edward Said sokat idézett megállapítása, miszerint „minden kultúra története kulturális kölcsönvételek története”, vagyis a kultúra nem monolitikus fogalom, hanem folyamatosan változik, mozgásban van, a kulturális transzfer pedig a kultúrák közötti határok képlékenységét és a kultúrák összefonódásának – Gilles Deleuze-i értelemben vett – rizómaszerű rendszerét írja le. A kutatások irányát jelentősen befolyásolják az utóbbi évtizedek példátlan globalizációjának hatásai: a kultúra átértelmeződése hiperlinkek sűrű hálózatává, a digitalizáció, a párbeszédek felgyorsulása, a térbeli távolságok eliminálódása. A kulturális transzfer kutatói azonban elsősorban nem a globalizáció homogenizáló tendenciáit – vagyis a Coca-kolonializációt – vizsgálják, hanem a keveredés folyamatát és dinamikáját, illetve a látszólagos homogenizálódás mögött húzódó heterogenitást. A kulturális transzfer és a hibridizáció jelenségeinek szimbolikus erejű példái nem a Coca Cola vagy a McDonald’s világot beborító, standardizált árucikkei, hanem inkább a fúziós konyha térhódítása, amelyben dinamikus egységgé olvad a kulturális diverzitás.

A kulturális transzfer nemcsak kortárs és közelmúltbeli társadalmi és kulturális jelenségek leírására alkalmas. A brit történész Peter Burke – aki több alapvető kötetet publikált a témáról, és a fúziós konyha példája is tőle származik – például elsősorban a reneszánszkutatás területén alkalmazza a kulturális transzfer fogalmát olyan kulturális olvasztótégelyek történeti vizsgálata során, mint a XV–XVI. századi Velence, de kitér arra is, hogy a fogalom termékenyen alkalmazható a hellenizáció, vagy akár a reformáció kutatása során.

A kulturális transzfer fogalma flexibilis: egyaránt vonatkozhat kontinensek (Európa–Ázsia, Európa–Amerika), nemzetek és országok, régiók, városok, kulturális jelenségek, nyelvek és társadalmi csoportok dinamikus kapcsolataira. A kulturális transzfer nemcsak a dolgok utazását írja körül, hanem maga is vándorló koncepció (travelling concept) – abban az értelemben, ahogy a kifejezést Mieke Bal használta: vándorol kontextusok, diszciplínák, történeti korok, különböző kulturális beágyazottságú kutatók és kutatói közösségek között, és ezzel párhuzamosan folyamatosan formálódik, alakul, átértelmeződik.

A kulturális transzfer számtalan szaktudomány külön kutatási területévé nőtte ki magát az utóbbi évtizedekben. Ezúttal kifejezetten a művészettörténeti kutatások, illetve a múzeumi és a kurátori gyakorlat szemszögéből írok róla. A kulturális kapcsolatok elemzése a művészettörténet-tudományban korántsem új jelenség: Aby Warburg már egy 1905-ös tanulmányában az északi és a déli művészi kultúrák közötti párbeszédről írt. Espagne komplex áttekintést publikált a fogalom előzményeiről a művészettörténet tudománytörténetében. Tanulmánya végén arra a következtetésre jut, hogy a művészettörténetnek mint eredendően német nyelvterületről származó tudománynak nem pusztán tárgya a kulturális transzfer, hanem alakulásának története egyúttal példázza is a kulturális transzferek dinamikáját. Jelentős kérdés azonban, hogy mennyiben és miképpen tágíthatók ki a művészettörténet-írás – saját történetéből és kulturális beágyazottságából származó – geográfiai határai. Lehetséges-e megírni azoknak a területeknek a művészettörténetét, amelyek kulturálisan kívül esnek azon az euroatlanti szellemi világon, amelynek maga a művészettörténet-tudomány is a termékei közé tartozik? Ezt a kérdést James Elkins vetette fel a Circulations in the Global History of Art című 2015-ös tanulmánykötet utószavában, amely a transzferjelenségekre fókuszáló művészettörténeti kutatások eddigi legfontosabb kiadványa. Kérdése arra vonatkozik, hogy szolgálhatja-e a centrum és a periféria (a Nyugat és a nem-Nyugat) közötti hierarchikus viszony lebontását, egy polifonikusabb, kölcsönösségre és párbeszédekre épülő elbeszélési séma kialakítását az „észak-atlanti művészettörténet” és az ennek elvárásrendszeréhez idomuló globális szakmai nyilvánosság. Elkins első számú példája a kínai kultúra, amelynek több évezredes múltra visszatekintő saját elbeszélési sémái léteznek a művészet területén, ám ezek nem (feltétlenül) kompatibilisek az európai eredetű művészettörténet-írással. A kötet szerzői valóban a világ művészettörténetét írják meg, vagy inkább új területekre terjesztik ki saját művészettörténetüket?

International Pop kiállítás-enteriőr Robert Rauschenberg: Coca-Cola Plan, 1958; Ushio Shinohara: Coca-Cola Plan, 1964 című műveivel, Walker Art Center, Minneapolis, 2015

Ez a dilemma igencsak sokrétű, ha a kelet-közép-európai művészet helyét keressük a kulturálistranszfer-kutatások összefüggésrendszerében. A régió – amint arra Peter Burke is utalt – termékeny tárgya lehet az ilyen történeti elemzéseknek, mivel hosszú ideje különböző világok (birodalmak) határzónájában található. A Nyugat és a nem-Nyugat, a centrum és a periféria distinkciója szempontjából a közép-kelet-európai országok helyzete roppant összetett. A Circulations-kötetben Piotr Piotrowski fontos tanulmányt írt a kérdésről. Kiindulópontja a Jaroslaw Kozlowski és Andrzej Kostolowski által kezdeményezett NET hálózata volt, amelyen keresztül két marginalizált – és önmagában is heterogén – térség, Kelet-Közép-Európa és Latin-Amerika konceptuális művészetének összevetésére tett kísérletet. Ez az összevetés igen gyakori a területek közötti politikai-társadalmi hasonlóságok miatt (például Transmissions: Art in Eastern Europe and Latin America, 1960–1980, MoMA, New York, 2015). A mégoly szembetűnő különbségek ellenére is fontos párhuzam, hogy mindkét régió – Piotrowskit idézve – nem teljesen, ám „valamelyest nyugati”. Mindez Kelet-Közép-Európára különösképpen igaz: kulturálisan (elsősorban) a Nyugathoz tartozik, ám mégis különbözik tőle. A nyugat „közeli másika”-ként marginalizálódik. A kulturálistranszfer-kutatások az efféle sajátosan átmeneti, hibrid helyzetekkel foglalkoznak.

Az utóbbi években a hegemón múzeumi gyűjtemények (Tate, MoMA, Centre Pompidou, Met) gyökeresen újragondolták korábban erősen Nyugat-központú szerzeményezési és kiállításpolitikájukat. A múzeumok, a gyűjtemények, illetve a(z utazó) kiállítások a kulturális transzfer fontos közegei. Vajon nem az a paradoxon érvényesül mégis, hogy a hegemón nyugati intézmények éppen a művészettörténet decentralizálása által erősítik meg saját centrális pozíciójukat, vagyis a centrum és a periféria közötti hierarchia lebontása helyett valójában tovább erősítik ezt a hierarchiát? Persze az is jelentős kérdés, hogy lehetséges és szükséges-e teljesen felszámolni ezeket a hierarchiákat, Dipesh Chakrabartyt parafrazeálva: „provincializálható”-e Európa és a tágabb értelemben vett Nyugat. Az elmúlt évtizedek globális horizontú kiállításai ezeknek a kérdéseknek az újragondolására sarkalltak. Emlékezzünk csak a Global Conceptualism (Queens Museum, New York, 1999), az International Pop (Walker Art Center, Minneapolis, 2015) és a Postwar (Haus der Kunst, München, 2016) című kiállításra vagy a Museum Global-projektekre (Hamburger Bahnhof, Berlin; K20, Düsseldorf, 2018), amelyek nyugatiként kanonizált művészeti jelenségek földrajzi kiterjesztését kísérelték meg – elsősorban arra az időszakra koncentrálva, amikor rendkívüli mértékben felgyorsult a globális információáramlás, illetve a képek valós és virtuális vándorlása.

A kiállítások sikerességét az dönti el, hogy mennyire képesek érzékeltetni a jelentésváltozások és az átfordítások finom átmeneteit, illetve a kulturális és társadalmi kontextusok közötti markáns különbségeket. Mennyiben képesek felmutatni a látszólagos (stiláris) homogenitás mögötti (kulturális) heterogenitást, és mekkora sikerrel mutatják be a motívumok és eszmék vándorlásának folyamatát és aktorait – a folyóiratok, a kiállítások, az utazások, a migráció, az intézményközi és informális kapcsolatok, illetve az információáramlás más csatornáinak jelentőségét (amint teszi ezt például a kvantitatív adatokat térképeken vizualizáló Artl@s projekt). Mennyiben képesek olyan transznacionális elbeszéléseket megteremteni, amelyekben a globális összkép lokális jelenségek kölcsönhatásainak és hálózatainak történetéből áll? Ez az, ami felértékeli a (fél)perifériák lokális kutatóinak szerepét és jelentőségét. Transznacionális történeteket ugyanis nem lehetséges kizárólag a centrumból írni – az efféle elbeszélések alapjai azok a lokális történetek, amelyek a szélesebb diskurzusok szempontjából is értelmezhetők, „lefordíthatók”. Innen nézve aligha túlhangsúlyozható a kulturális transzfer kutatások jelentősége a kelet-közép-európai művészettörténet-írás szempontjából.

Válogatott irodalom

Mieke Bal: Travelling Concepts in the Humanities, University of Toronto Press, Toronto, 2002.

Homi K. Bhabha: The Location of Culture, Routledge, London–New York, 1994.

Peter Burke: Cultural Hybridity, Polity Press, Cambridge, 2009.

James Elkins: Is Art History Global?, Routledge, London–New York, 2006.

Michel Espagne: A francia–német kulturális transzferek, Aetas, 2004/3, 254–284.

Édouard Glissant: Kultur und Identität. Ansätze zu einer Poetik der Vielheit, Das Wunderhorn, Heidelberg, 2005.

Stephen Greenblatt: Cultural Mobility: A Manifesto, Cambridge UP, 2009.

Thomas DaCosta Kaufmann–Catherine Dossin–Béatrice Joyeux-Prunel, eds.: Circulations in the Global History of Art, Routledge, London–New York, 2015.

Anna Veronika Wendland: Cultural Transfer, in: Birgit Neumann–Ansgar Nünning, eds.: Travelling Concepts for the Study of Culture, De Gruyter, Berlin–Boston, 2012, 45–66.

Michael Werner–Bénédicte Zimmermann: Túl az összehasonlításon: histoire croisée és a reflexivitás kihívása, Korall, 8. évf. 28–29. sz. (2007. szeptember), 5–30.