Az 1993-ban Kijevben született Lisa Bukreyeva 2019 óta fényképez és szerepel nemzetközi kiállításokon dokumentum- és street fotó műfajban készült képeivel; a 2021-es Italian Street Photography fesztiválon döntőbe jutott. Február vége óta különösen kísértetiesen hatnak korábbi hitvallásának mondatai.

„Az utcai fotózásban az inspirál, hogy sosem tudhatod, mire számíthatsz. Milyen emberekkel találkozol, és hol leszel estére. Fontosnak tartom, hogy kapcsolatot teremtsünk az emberek és a környezet között, mely körülvesz bennünket. És ha egy ilyen fotó a végén tükrözi az időt, amelyben élünk, akkor különösen értékes számomra.” (streetphotographersfoundation.com)

Fotóin a környezet által delegált megváltoztathatatlant dokumentálja,  ahol a boldogság és a kétségbeesés, szorongás egyszerre vannak jelen a mindennapi életben. 

A kezdetekről így mesélt az Eyeshot Magazine-nak 2021-ben: „Két éve kezdtem el tudatosan fotózni, bár gyerekkorom óta arról álmodoztam, hogy fotós leszek. Úgy képzeltem, hogy lesz egy fényképezőgép a szememben, és pislogva fogok fotózni. Több ezer ilyen kép él még a fejemben.” 

Az akkor még békés ukrán fővárosról így nyilatkozott: „Nagyon szeretem Kijevet, olyan, mint egy patchwork paplan, mely sokféle darabból van összevarrva. Érdekelnek a mindennapok, a közösségek és a helyi kulturális jelenségek – a múlt és a jelen egyaránt.”

Egy kijevi bolhapiac életét követte a Petrivka, a Csodák mezeje sorozat, mely a használtcikkeken és árusaikon keresztül a megállt időt igyekezett kimerevíteni. Bukreyevát, aki több mint egy évig járta a piacot kamerájával, a személyes tárgyaikat néha aprópénzért kipakoló emberek sorsa érintette meg, például azoké a nyugdíjasoké, akik ifjúságuk könyveit és ruháit igyekeztek nyugdíjkiegészítésre váltani. A túlélés ösztöne és a piaci közösség szövete egyaránt megjelennek a fotókon.

„Soha nem rejtem el a kamerát az emberek elől, számomra fontos, hogy látható legyen, különben kényelmetlenül érezném magam. Az emberek választhatnak, hogy rákerülnek-e a fotóra vagy sem. Ugyanakkor ritkán kommunikálok a szereplőkkel, mert amikor az emberek pózolnak, megpróbálnak egy kicsit jobban kinézni. Ez nem baj, de akkor az ember lesz a főszereplő a képen, én pedig szeretném kiegyenlíteni a teret és a karaktereket, egyensúlyba hozni a fontosságukat. De ha a fotózásnak hasznára válik, akkor váltok közben néhány szót velük” – mondta munkamódszeréről.

„Nem áll szándékomban provokatív vagy túl személyes fotókat készíteni, vagy éppen ellenkezőleg, steril dokumentumokat sem, amelyeket aztán nehéz megkülönböztetni egymástól. Valahol a kettő között egyensúlyozom. A képeim összes szereplője iránt empátiát érzek. Ha műfajilag kategorizálnom kellene, amit az utcán látok, akkor az nem más, mint tragikomédia.”

Egy másik projektje a Holt víz, amely a tipikus ukrán vízközeli rekreációs helyekről és a természettel való kapcsolódás szezonális igényéről szól. A néphitben a holt víz begyógyítja a sebeket, de a lelket nem, és nem hoz vissza az életbe sem.

Bertien van Manen, Harry Gruyaert, Stephen Shore, Jason Eskenazi és Anders Petersen fotósok valamint a mozgókép terén Alejandro G. Iñárritu, Almodóvar,  Robert Zemeckis, Lars von Trier és Gus van Sant voltak rá nagy hatással.

Legújabb, sajnos immár többnyire az utcaszint alatti óvóhelyen készült szívszorítóan érzékeny fekete-fehér fotóiból mutatunk be néhányat.