Berlin képzőművészei régóta szeretnének egy új, a német fővároshoz méltó kortárs kiállítóhelyet – de közel sem olyat, mint amilyen nemrég megnyitotta kapuit. Elmondjuk, miért.

A 81 éves, főként monumentális fémplasztikáiról ismert francia konceptuális művész, Bernar Venet kiállításával megnyitotta kapuit a Kunsthalle Berlin, azaz a Berlini Műcsarnok. A helyszín szokatlan: a 2008-ban bezárt legendás berlini repülőtér, a Flughafen Tempelhof két, nem különösebben jó állapotban lévő hangárja. A jelenleg teljes egészében a város tulajdonát képező egykori repülőtér hasznosítására nem született még átfogó, széles körű konszenzust élvező koncepció; a terminálépületekben, a hangárokban és a kifutópályákon rendeztek már sport- és kulturális eseményeket, vásárokat, de az épületek egy része például menekültek átmeneti elszállásolására is szolgált már. Tavaly év végén megállapodás született a létesítményt üzemeltető Tempelhof Projekt GmbH és a bonni Stiftung für Kunst und Kultur e.V. magánalapítvány között arról, hogy utóbbi – egyelőre két esztendeig – két terminálépületet Kunsthalle Berlin névvel időszaki kiállítóhelyként működtet.

Azt nem írhatjuk, hogy bérbe veszi, merthogy bérleti díjat nem kell fizetnie, de ez önmagában talán még nem verte volna ki a biztosítékot a berlini kortárs szcénában – a COVID okozta veszteségek részleges kompenzálására a berlini szenátus több más esetben is lemondott a bérleti díjról. Az már sokkal inkább váltott ki értetlenséget, hogy – miként azt a Monopol Magazinnak sikerült kiderítenie, a szenátus ugyanis nem verte nagydobra – a város átvállalta a havi 100 ezer euróra becsült üzemeltetési költségek felét is, azaz a két év alatt 1,2 millió eurót – miközben például a berlini modern és kortárs művészet városi fenntartású nemzetközi rangú múzeuma és kiállítóhelye, a Berlinische Galerie komoly anyagi gondokkal küzd.

Az összeg nagyságát jól érzékelteti, hogy az jelentősen meghaladja a Nationalgalerie, azaz a Nemzeti Galéria akvizíciós büdzséjét. De van tovább is: borzolja a berlini szcénában a kedélyeket az új kiállítóhely neve, a Kunsthalle Berlin is. Jogilag ugyan nem támadható a név, mégis unfair-nek tartják, mert megegyezik annak a kezdeményezésnek a nevével, amelyik az ezredforduló után pontosan egy olyan kiállítóhely létrehozását tűzte ki célul – végül is sikertelenül – ami a berlini kortárs színtér szereplőinek biztosít rendszeres bemutatkozási lehetőséget. A név mostani, a bonni alapítvány általi használata azt a látszatot kelti, mintha ez a korábbi kezdeményezés kelne új életre – miközben itt egészen másról van szó.

De ki az a Smerling?

Hogy pontosan miről, az akkor válik nyilvánvalóvá, ha megismerkedünk a bonni alapítvánnyal, pontosabban annak létrehozójával és mindmáig elnökével, a 64 éves kulturális menedzser Walter Smerlinggel. Ismert, de nem túlságosan népszerű szereplője ő a németországi kortárs szcénának, aki kedveli a látványos projekteket és szereti azokat erős politikai hátszéllel és akár olyan cégek és mecénások támogatásával megvalósítani, amelyeknek, illetve akiknek a tevékenysége nem egyszer az „artwashing”, a „toxikus filantrópia” kategóriájába sorolható. Projektjeit végignézve nehéz nem észrevenni, hogy azok az önzetlen művészetpártolás helyett inkább bizonyos gyűjtők pozícióinak erősítésére, bizonyos gyűjtemények piaci értékének magasabbra srófolására irányulnak. Erre könnyű példákat találni. 2012-ben például, amikor a bonni Bundeskunsthalle 20. születésnapja alkalmából egy Anselm Kiefer-kiállítás kurátorának kérték fel, a képeket egyetlen magángyűjteményből állította össze, nevezetesen az ugyancsak nem makulátlan hírű Hans Grothe vállalkozó kollekciójából. A 2019-ben elhunyt Grothe többek között arra hivatkozva jutott komoly árengedményekkel jelentős kortárs művészek munkáihoz, hogy azok később múzeumba kerülnek. 45 művet valóban letétbe helyezett a bonni Kunstmuseumban, később azonban jelentős haszonnal értékesítette azokat. A vevő a Ströher család volt, mely továbbra is múzeumban akarta látni a munkákat – de már nem az állami Kunstmuseumban, hanem abban a magánmúzeumban, a duisburgi Museum Küppersmühle für moderne Kunst-ban, amelyet a Walter Smerling-féle alapítvány hozott létre és amelynek igazgatója mindmáig – innen már nem nehéz kitalálni – Walter Smerling.

De ha már az új kiállítóhely a Kunsthalle Berlin nevet viseli, és ha már a város ilyen jelentős támogatást nyújt a működéséhez, a helyi művészek legalább annyi gesztust elvártak volna, hogy a nyitó kiállításon az ő műveik szerepeljenek. Ehelyett jött a Venet-kiállítás. A veterán francia művész kétségkívül neves alkotó – és a tempelhofi hangárok kiválóan alkalmasak nagy méretű munkáinak befogadására –, de nem kötődik Berlinhez és a neki szentelt nyitó kiállítás semmiképp sem jó üzenet a városi szcénának, amely az előzmények ismeretében eleve bizalmatlanul szemléli Smerling működését. És ennek hangot is ad: számos ismert művész jelezte, hogy bojkottálja a Kunsthallét és Smerling más projektjeit, melyek közül egy jelenleg is fut – erre később visszatérünk.

A Berlinben élő dél-afrikai fotó- és videoművész, a hazáját 2017-ben a Velencei Biennálén is képviselő, a bojkottfelhívás aláírói között is szereplő Candice Breitz kritikáiból Smerling mellett kijut a neves berlini galeristának, Johann Könignek is, aki a tempelhofi kiállítással párhuzamosan saját galériájában árulja Venet műveit. Breitz ezt írja: „Miért kell az adófizetőknek állniuk egy olyan akció költségeit, amelynek elsődleges célja Venet művei árának felsrófolása, amiből három olyan ember profitál anyagilag – Walter Smerling, Johann König és Bernar Venet – akik minden bizonnyal elég gazdagok ahhoz, hogy maguk is ki tudják fizetni a villanyszámlájukat?”, majd hozzáteszi: „a bojkotthoz való csatlakozással világos üzenetet akarunk küldeni; a Kunsthalle nem az, amire a berlini művészeknek szükségük van és nem az, amit a berlini művészek akarnak”.

A város előre menekül

Egyértelműen foglalt állást a berlini művészek szakmai szervezete, a Berufsverband Bildender Künstler/innen – BBK Berlin is: „a bonni Stiftung für Kunst und Kultur – ami nem is alapítvány, hanem a saját érdekei mentén tevékenykedő egyesület – a maga által választott Kunsthalle Berlin névvel azt a látszatot igyekszik kelteni, hogy a történelmi tempelhofi repülőtér hangárjainak használata széles körű legitimációval bír, a helyzet azonban semmi esetre sem ez”. Természetesen Smerling is megszólalt az ügyben. „Az ajtó mindenki előtt nyitva áll. Kész vagyok a tempelhofi repülőtérrel kapcsolatos fejleményekről vitát folytatni és örülnék, ha közösen keresnénk megoldást. A bojkott semmire sem jelent megoldást. Nagyon tiszteletlennek, méltóságon alulinak tartom, amikor művészek más művészeket meg akarnak akadályozni abban, hogy kiállítsák munkáikat” – mondja. Az előzmények és e szavak ismeretében aligha valószínű, hogy a berlini művészek még partnert látnának benne.

A városvezetés ugyanakkor lassan kezdi belátni, hogy olyasmihez asszisztált, amihez nem kellett volna, de egyelőre nem úgy néz ki, hogy ebből le is vonja a következtetéseket. A berlini tartományi kormány kulturális államtitkára, Torsten Wöhlert azt mondja, annyiban megérti a kritikát, hogy az új kiállítóhely neve téves benyomást kelt. Olyan zászló alatt hajóznak itt, mondja, ami egészen másfajta asszociációkat generál. A névválasztást gerilla-marketingnek minősíti. „Aki ilyet tesz, vagy azt a vitát akarta kiprovokálni, amiben most nyakig benne vagyunk, vagy fogalma sincs Berlinről, mint a művészetek városáról”.  De mivel szerinte a város és az alapítvány között csak egy bérleti szerződés jelenti a kapcsolatot, a szenátus részéről nem látja szükségét a cselekvésnek. Hasonlóan látja a kérdést a repülőtér üzemeltetője is, aki szerint a vitatott kérdésekben a bérlő önállóan dönt, ezekben nem szükséges a két félnek megállapodnia. 

A mű megkereste Simon Kati, Belinben élő magyar kurátort, aki elmondta véleményét az ügyről: „Miközben sorra szorulnak ki a berlini művészek a belvárosi műtermekből, sok éve nem sikerül megvalósítani egy legitim Kunsthalle Berlin-t, és most zár be például a Das Verborgene Museum, ami női művészek munkáit mutatta be évtizedek óta, egy magán szerveződés szervez kétes kiállításokat óriási állami támogatással. A Tempelhof épületét közhasznúan kellene működtetni. Miért nem lehet a berlini művészek helye, megfizethető, bérelhető műtermekkel és kiállítóterekkel? Persze, lehet, hogy naiv vagyok, és pont a problémás művészek, kreatívok elűzése a cél, mert nem hoznak elég hasznot. Hátha majd kevésbé lesz vonzó számukra Berlin, és legalább enyhülnek a város lakhatási problémái is.”

Politikai bekötöttség

Smerlingnek volt már egy korábbi, de még jelenleg is futó, ugyancsak a tempelhofi repülőtérhez is kötődő projektje, mely azonban 2020-21-ben olyan széles körű politikai támogatást kapott és Európa-szerte olyan neves művészek és kurátorok adták hozzá a nevüket és tehetségüket, hogy a módszereivel szembeni bírálatok akkor kevésbé élesen fogalmazódtak meg. A Diversity United című projektről van szó, amit Smerling alapítványa a moszkvai Tretyakov Képtárral közösen dolgozott ki, megnyerve a német-orosz kapcsolatok erősítésén dolgozó Petersburger Dialog és a német külügyminisztérium támogatását is. A szükséges pénz nagy részét Smerling ezúttal is nagyvállalatoktól „gyűjtötte be” és nem volt túl válogatós; a nagyobb szponzorok között olyan cégek és személyek is szerepelnek, amelyek, illetve akik neve előkerül az adóelkerülési praktikákat leleplező 2016-os Panama- és 2017-es Paradicsom-aktákban.

A három helyszínre, Moszkvába, Berlinbe és Párizsba tervezett kiállítássorozat jól hangzó céljaival, így az európai kultúra súlyának, erejének, az európai egység, az interkulturális párbeszéd fontosságának demonstrálásával Smerling mind Német-, mind Oroszországban elnyerte a legfelsőbb politikai körök támogatását is és tovább építhette imázsát. A kiállítások anyagát neves szakemberekből álló nemzetközi kurátori csapat állította össze, s a meghívott művészek között a feltörekvő fiatal nemzedékek képviselői mellett megtaláljuk a kortárs szcéna számos nagy sztárját Gerhard Richtertől és Georg Baselitztől kezdve, Gilbert & George-on, Luc Tuymans-on, Olafur Eliassonon, Erwin Wurmon, Roman Ondakon át a három etűdből álló tízperces rövidfilmjével a magyar színeket egyedül képviselő Maurer Dóráig.

A pandémia kicsit módosított a menetrenden; a tárlatsorozat Moszkva helyett Berlinben indult, a tempelhofi repülőtéren. Ekkor az alapítványnak még nem volt hosszabb távra szóló szerződése a reptér üzemeltetőivel, de feltételezhető, hogy a két cég közötti tartós együttműködés alapjait ekkor rakták le. Hogy ki kezdeményezte a kétéves szerződést, arról a két fél nem ugyanazt mondja: Smerling szerint a szenátustól jött a javaslat, ott viszont senki nem emlékszik – vagy a kirobbant botrány után nem akar emlékezni – erre. A berlini megnyitóra tömött sorokban érkeztek a legmagasabb rangú politikusok, élükön Frank-Walter Steinmeier államfővel, Michael Müllerrel, Berlin akkori kormányzó polgármesterével és Armin Laschet akkori észak-rajna-vesztfáliai miniszterelnökkel. A kiállítás innen utazott tovább Moszkvába, az Új Tretyakov Képtárba, ahol ugyancsak a politika kiemelt figyelme övezte.

Ha nincs a Tempelhof ügyében megkötött kétéves szerződés – majd néhány napja az Ukrajna elleni orosz támadás –, akkor a Diversity United a problematikus politikai támogatók és szponzorok ellenére is valószínűleg simán lezajlott volna, de a szerződés által generált hullámok elérték ezt a kiállítást is és azok a művészek, akik nem akarnak további Smerling-projektek szereplői lenni, ezt az elhatározásukat visszamenőleg is érvényesítve sorban vonják vissza munkáikat a tárlatról. Volt, aki már Moszkvából elvitte kiállított munkáit, de a többség megelégszik azzal, hogy nem engedik továbbutazni alkotásaikat az akkor még tervezett harmadik színhelyre, Párizsba.

A legelső visszalépő a korábbi velencei biennálé-résztvevő, Amszterdamban élő török Ahmet Öğüt volt, aki többek között egy rendőrpajzsokból felépített installációt állított ki, majd vont vissza. Döntését a Monopol kérdésére válaszolva azzal kommentálta, hogy egészen biztos benne, a kurátorokat és a résztvevő művészeket is a legjobb szándék vezérelte. Ugyanezt viszont nem tudja elmondani a szervező alapítványról és annak elnökéről. Igen rossz visszhangja volt szerinte annak, hogy miközben az alapítvány komoly pénzügyi támogatást kapott, a kiállító művészek díjazására már nem futotta. A meghívott kurátorok listáján sem érződött, hogy új szelek fújnak; a csapat kizárólag fehér férfiakból állt. Öğüt döntéséhez végül két tényező járult hozzá meghatározó módon: Vlagyimir Putyin orosz elnök fővédnöknek történt felkérése és a Paradicsom-aktákban szereplő, az ingatlanpiacon aktív Meridian Capital szponzori szerepvállalása.

Nagy nevek a bojkottálók között

„Ezek a pontok egyértelművé tették számomra a transzparencia és az integritás alapvető hiányát” – mondja a török művész. Példáját időközben a Moszkvában kiállító 90 művészből sokan követték: a már említett Candide Breitz mellett többek között Mona Hatoum, Agnieszka Polska, Dan Perjovschi, Tobias Zielony és Wolfgang Tillmans. Hasonló lépésre, azaz művének visszavonására készült a tőle kapott információ szerint Maurer Dóra is. Tillmans Smerlinghez írott levelében keményen fogalmazott: „Becsapva és kihasználva érzem Ön által magam. Világos lett számomra, hogy Ön a tempelhofi Diversity United kiállítást arra használta, hogy a berlini kormányt rávegye a tempelhofi hangárok két évre szóló átadására és az üzemeltetési költségek átvállalására. Beszéltem más művészekkel is, akik szintén becsapva érzik magukat. Ön egy kiállítást ígért a Tretyakov Képtárban és kapott erre egy hosszú művészlistát, aztán mindent a feje tetejére állított és arra használt minket, hogy támogassuk az Ön magánvállalkozását, ami alapítványként adja el magát.”

A projektnek végül az ukrajnai orosz bevonulás adta meg a kegyelemdöfést. Smerling előbb csak arról értesítette a kiállító művészeket, hogy a párizsi harmadik felvonás elmarad, február 27-én viszont már arról, hogy az „ukrajnai orosz invázió miatt” a moszkvai tárlat is azonnal bezár.

Időközben vannak friss fejlemények a Kunsthalle Berlin ügyében is. Ilyen mindenekelőtt az a levél, amit eredetileg a szcéna három ismert szereplője, köztük Hito Steyerl fogalmazott meg, s azóta neves képzőművészek, többek között Kader Attia, múzeumigazgatók és kurátorok, egyetemi oktatók is aláírtak. A címzettek között Claudia Roth kulturális államminisztertől Frank-Walter Steinmeier államfőig, a Tempelhof Projekt GmbH felügyelő bizottságának tagjaitól Berlin legutóbbi és jelenlegi kormányzó polgármesteréig mindenki szerepel, aki illetékes az említett projektek ügyében, illetve nevét adta hozzájuk. Valamennyi címzettnek a szemére vetik, hogy nem ismerték és nem ismerik fel a „Smerling-szisztéma” veszélyességét, és könnyelműen hagyják, hogy a személyes érdekeitől vezérelt „kultúrmenedzser” kihasználja őket céljai elérése érdekében, mindenfajta kényszerítő ok nélkül helyet és pénzügyi támogatást biztosítva valamilyen módon hozzá kötődő magánszemélyek, magánegyesületek és magánvállalkozások számára. A levél szerzői a kultúrdiplomácia tévútjának nevezik, hogy a Diversity United védnökének Putyin orosz elnököt kérték fel, a Venet-kiállítás megnyitása előtti napon pedig a főszponzor cég tartott a hangárokban újévi fogadást, amelynek fő szónoka Gerhard Schröder egykori kancellár volt. A korábbi szociáldemokrata politikus egyre több szálon vállal szerepet orosz gázipari cégek munkájában és éppen most kerül be a Gazprom felügyelő bizottságába is – hacsak az Ukrajna elleni orosz agresszió nem írja felül ezt a tervet. A levél aláírói követelik, hogy a berlini kultúrpolitika vegye végre komolyan a művészetet és a művészeti szcénát, szüntesse meg létező intézményeinek krónikus alulfinanszírozottságát, azonnali hatállyal mondja fel a szerződéses viszonyt a bonni Stiftung Kunst und Kulturral és ne nyújtson számára további anyagi támogatást. A növekvő tiltakozás és a fenti levelek hatására Smerling részleges visszavonulót fújt. Elismerte, hogy a kiállítóhely névválasztása – amit nem előzött meg konzultáció a helyi szcénával – hiba volt és kész a név megváltoztatására, „amennyiben az segít”. Ugyancsak közölte, hogy a Tempelhof Projekt GmbH-val kötött megállapodásban foglaltakkal szemben kész magára vállalni a teljes üzemeltetési költséget. Javasolta, hogy valamennyi érintettel közösen üljenek le átbeszélni a továbbiakat, mondván, „nem megakadályozni, hanem bemutatni akarjuk a művészetet”. Smerling tehát megpróbálja most menteni a még menthetőt, de aligha feltételezhető, hogy elkésett akciója megváltoztatja a berlini szcéna hangulatát.

Borítókép: Candice Breitz: Still from TLDR, 201713-Channel Video Installation. Courtesy: Goodman Gallery, London