NOT GUILTY, vagyis „nem bűnös”. Ez volt a rendszámára írva annak a kobaltkék Teslának, amely kis híján elgázolt egy napsütéses nyári délutánon Stockholm egyik kirándulóövezetének parkolójából kihajtva. A több tízmilliós luxusautó kísértetiesen búgó elektromotoros hangjával a fejlett jóléti társadalmak ökotudatos szimbólumaként olvadt bele az idilli skandináv tájba. Tulajdonosa – legalábbis a rendszám tanulsága szerint – ahhoz a tudatos vásárlóréteghez tartozhatott, akit a kirándulásról a stockholmi metrón hazafelé látott, fenntartható lakberendezési és designtárgyakat, divatcikkeket forgalmazó svéd webshop reklámszlogenje is megcéloz: „Luxury that doesn’t fuck up our planet”, vagyis: „Luxus, ami nem cseszi szét a bolygót.”
^{Megjelent a Műértő 2021. április-májusi számában}

Kétségtelen, hogy az ökotudatossággal való farizeusi öntetszelgés a woke-kapitalista erényfitogtatás, avagy „virtue signaling” olyan sajátos esete, amely Mark Fisher találó megállapítása szerint nem más, mint „a tőke további expanzióját lehetővé tevő, prekorporált tudatos fogyasztás és reszponzibilizáció”. Ahogy azt Fisher Kapitalista realizmus. Nincs alternatíva? című, Tillmann Ármin és Zemlényi-Kovács Barnabás kiváló fordításának, valamint a Napvilág Kiadónak köszönhetően tavaly óta immáron magyarul is olvasható művében írja: „Bizonyos szinten úgy tűnhet, a zöld ügyek igen távol állnak attól, hogy a kapitalista kultúra »reprezentálhatatlan űrjei« legyenek. Ahelyett, hogy elfojtanák, ügyesen inkorporálják a marketingbe és a reklámiparba, kompatibilissé téve a kapitalista realizmust megalapozó képzeletstruktúrával: a klímaválságra is a piac a megoldás; az erőforrások kimeríthetetlenek; a Föld maga csupán egy burok, melyet a tőke egy ponton úgy vet majd le magáról, mint egy elhasznált bőrt. […] A környezeti katasztrófa a kései kapitalizmus kultúrájában tehát csak mint szimulákrum jelenhet meg, valós implikációi túlságosan traumatikusak ahhoz, hogy beépülhessenek a rendszerbe. A zöldpolitika elsődleges feladata tehát az ökoválsággal mint Valóssal konfrontálni, feltárva, hogy a kapitalizmus olyannyira nem az egyetlen »életképes« politikai gazdasági rendszer, hogy éppenséggel kész elpusztítani a teljes emberi életteret; a tőke »növekedési fétise«, »igénye a folyamatosan növekvő piacra« lényegéből adódóan szemben áll a fenntarthatóság bármiféle eszméjével.”

Minden bizonnyal a nemzetközi kortárs képzőművészeti diskurzusokban az immáron lassan több mint tíz éve folyó, az utóbbi néhány évben pedig már a hazai művészeti színteret is egyre inkább foglalkoztató úgynevezett „ökológiai fordulat” egyik legfőbb tétje is éppen az, hogy mennyiben képes az „ökoválsággal mint Valóssal konfrontálni” bennünket.

Tovább élezve a problémát, azt is mondhatnánk, hogy a klímaválsággal, a természeti erőforrások kizsákmányolásával, valamint a tágabb ökopolitikai kérdésekkel, sőt az emberi tevékenységek planetáris léptékű hatásaival foglalkozó, antropocén tematikájú művészeti projektek legfőbb tétje éppen az, hogy ezeket a problémákat „Valósként”, tehát közvetlenül fenyegető valóságként vagy ellenkezőleg: a kései kapitalizmus kultúrájába besimítható üres „szimulákrumként” tárják-e elénk. A művészetek vonatkozásában ez a kérdés úgy is megfogalmazható, hogy vajon a krízis képzőművészeti eszközökkel történő (túl)esztétizálásával, fogyaszthatóvá és befogadhatóvá tételével pontosan melyik esetet is idézzük elő, illetve egyértelműek-e a határok a kétféle lehetőség között.

De mindezt megfordítva azt is kérdezhetjük, hogy valóban a kortárs képzőművészet-e a legmegfelelőbb közeg arra, hogy ezekről a kérdésekről valós képet alkothasson, a műveken és a hozzájuk kapcsolódó diskurzusokon keresztül érvényes kérdéseket, sőt: valódi válaszokat, a kilátástalannak tűnő helyzetből kivezető alternatívákat fogalmazzon meg egy adott társadalom. Mennyiben árt vagy épp használ mindez a művészet esztétikai autonómiájának, illetve fordítva: a krízis megoldásához vagy további elmélyítéséhez segít-e hozzá bennünket a kortárs képzőművészet „ökológiai fordulata”? Ez a fordulat ugyanis egy olyan heteronóm esztétikai paradigmát körvonalaz, amelyben egy műalkotás vagy művészeti koncepció megítélése már a témaválasztás szintjén morálisan és politikailag preformálja az ítélet irányát, miközben egyáltalán nem magától értetődő, hogy az „ökológiailag tudatos” alkotások – hasonlóan az „osztálytudatos” vagy „szociálisan érzékeny” kifejezésekkel minősített munkákhoz – esztétikai szempontból valóban „jó” műalkotások-e.

Ehhez szorosan kapcsolódó, tudomány-, ismeret- és képkritikai szempontot vet fel Bruno Latour francia szociológus azon gondolata, miszerint az antropocén – vagyis az az új földtörténeti kor, melyet az emberi tevékenységnek a bolygó ökoszisztémájára, atmoszférájára, a globális felmelegedésre, az óceáni élővilágra vagy éppen a litoszférára, a Föld kőzetburkára is gyakorolt hatása határoz meg – valójában olyan komplexitás, amelyet nem lehet egyetlen képben kifejezni. Ebből következően pedig a kortárs képzőművészet egyik legfőbb feladata az volna, hogy épp ezt a sokféle léptékű és irányú komplexitást tárja fel.

Ennek a feladatnak az elvégzésére vállalkozik a 2017-ben alapult xtro realm művészcsoport, amelynek tagjai Horváth Gideon és Süveges Rita képzőművészek, illetve Zilahi Anna képzőművész és költő. A kollektíva alapítói egyéni alkotókként is számos ponton kapcsolhatók a hazai kortárs művészeti színtér ökológiai fordulatához.

Így például Süveges Rita legújabb, az INDA Galériában látható, Mellette minden puszta gyom című kiállítása a nagyüzemi mezőgazdaság által energetikai célra nemesített és ipari léptékben termelt úgynevezett „energianövények” (többek között repce, napraforgó, szója, kukorica), valamint a globális energetikai szektorban végbemenő „zöldforradalom” ellentmondásos kapcsolatát, a földművelés és a környezetalakítás természeti hatásait, valamint távlatosabban: technológia és ökológia, természet és kultúra összefüggéseit vizsgálja. Hasonló témákat boncolgatnak Horváth Gideon alkotásai is, akinek legutóbbi, az ISBN művészeti szakkönyvesboltban és kortárs galériában megrendezett Faun realness című tárlatának installációi a queer ökológia jegyében a méhviaszról szóló érzéki materialista spekulációt a görög mitológia faunalakjával kapcsolták egybe. De épp így említhetjük Zilahi Anna költészeti és intermediális munkáit is, amelyek az ökológiai és a feminista perspektívák egymáshoz közelítésével egyúttal a különféle művészeti ágak és diszciplínák közötti határvonalak átjárását célozzák, ám ez esetben nem csupán a művészet intermedializálását, a különféle alkotói kompetenciák újraelosztását, de magának a művészetnek a művészetin kívüli irányába történő kitágítását is jelentik.

Ezt a művészetfilozófiai mozgást nevezi Theodor W. Adorno 1967-es, A művészet és a művészetek című (Helikon Kiadó, 1998) korszakos, máig aktuális írásában a művészeti ágazatok közötti határmezők „kirojtosodásának”. Ez azonban nem egyszerűen a művészet heteronómiaigényét, de egyúttal a művészetnek egy olyan színrevitel-szerű, vagyis mímelt önfelszámolását is jelenti, amely a neoavantgárd viszonylatában az antiművészeti vagy antiesztétikai tendenciák felmutatásában jelentkezett. A posztmodern utáni kortárs művészetek – esetünkben az ökológiai tárgyú képzőművészet – vonatkozásában viszont már inkább a természettudományos, társadalmi, gazdasági vagy kortárs filozófiai szempontok és kérdésfelvetések művészeti praxisba való beépítésében ragadható meg.

A csoport elnevezésének megalkotását a művészek elmondása szerint egyebek mellett a francia filozófus Quentin Meillassoux Science Fiction and Extro-Science Fiction (Univocal, 2015) című, a spekulatív realista – vagy ahogy Meillassoux nevezi: spekulatív materialista – kortárs filozófiai irányzat egyik meghatározó műve ihlette. Az így megszületett név olyan törekvést körvonalaz, amely egyszerre ismeri el és fel a művészet korlátait az ökológiai problémák vizsgálatában, ugyanakkor elkötelezett amellett, hogy e korlátok kitágításával, vagyis a művészeten túli szempontoknak a művészetbe történő beemelésével, valamint – ezzel párhuzamosan – a művészeti spekulációnak a művészetin túli területek irányába történő „kiszervezésével” a téma kutatása során mégiscsak érvényes ajánlatok, állítások fogalmazhatók meg.

Az xtro realm alkotói kollektíva tehát – amely önmeghatározása szerint „a kortárs gondolkodás antropocentrizmusát kritizáló újrealista és ökológiai elméletekre alapozva enged hozzáférést a jelenünket meghatározó klímaváltozáshoz és az antropocénhez” – szintén egy transzdiszciplináris alkotói és diskurzusszervezői ethosz jegyében hozza létre projektjeit. Mindenekelőtt megemlítendő itt a csoport egyik legjelentősebb projektje, az extrodaesia című enciklopédikus igényű kiadvány, amely afféle fogalom- és diskurzustérképészeti szótárként különböző kortárs írók, költők, filozófusok szócikkeinek, verseinek és gondolattöredékeinek füzéreként mutatja be az xtro realm által is kutatott tematikákat. Ennek a kiadványnak a szerves folyatásaként tekinthetünk az alkotók által szerkesztett angol és magyar nyelvű Klímaképzelet című tematikus online lapszámokra is. Vagy említhetjük épp a 2019-ben az aqb udvarán felállított Terrafolding című interaktív installációt, az FKSE-ben 2017 novemberében bemutatott csoportos tárlatot, a különféle tudásközvetítő igényű olvasóköröket, valamint az Antropocén terepgyakorlatok című tematikus séta- és kirándulássorozatot.

Idén tavasszal pedig, a 2021-es OFF-Biennále Budapest programjában a csoport ACLIM! Klímaképzelet Ügynökség címmel – Cséfalvay András, Kiss Kata Dóra, Kaszás Tamás, Nagy Csilla és Ulbert Ádám bevonásával – arra vállalkozik, hogy az ökológiai válság lokális és planetáris léptékű folyamatainak, valamint lehetséges tapasztalatainak együttlátásához szükséges képzeletgyakorlatokra invitáljon bennünket. Hiszen az alternatív jövőképek, illetve annak a lehetőségnek a puszta elgondolása, hogy egyáltalán lehetséges alternatíva, első lépésben a képzelet terraformálásával kell kezdődnie.