Az államnak csak olyan kulturális terméket kell támogatnia, amely azt az üzenetet közvetíti, hogy a világ legjobb dolga magyarnak lenni. A kultúra fegyver. A világ nem más, mint versengés. Valamint azt is megtudhattuk, hogy a normalitás szigete vagyunk. Kultpol vezérfonalak az elmúlt hetekből.

„Az a szép, az a szép,
akinek a Pokolgép”
(Pokolgép együttes: Best of régi Gép, 1986-90, /1995/)

Hogy kinek mi a világ legjobb dolga, az ugyebár egyénenként igencsak különböző. Van, akinek a gumicukor és van, akinek a heavy metal. A kettő között, vagy éppen e kettőn kívül pedig bármi. Nem mondunk újat: nem nagyon érdemes azzal kísérletezni, hogy hirtelen mindenki számára ugyanaz legyen a legjobb dolog. Szabó László, a Magyar Teátrumi Társaság titkára nemrégiben mégis arra tett kísérletet a Kommentár című folyóiratban, hogy az ott publikált tizenhárom tézisével egy olyan kulturális politikának teremtsen alapokat, amelynek egyetlen üzenete van: „a világ legjobb dolga magyarnak lenni”. És ezt az üzenetet várná el minden kulturális terméktől.

Ezt leszámítva azonban az új, “harcos és térfoglaló” kulturális politikát hirdető tézisek szerzője igencsak megengedő, hiszen ha a fő üzenet stimmel, onnantól kezdve bármit szabad, mindenki azt csinál, amit akar. Szabó csupán egy aprósághoz ragaszkodna még. Lássuk a Kultúrpolitikai gondolatok című írás negyedik pontját: “A magyar kulturális politika feladata végtére is egyetlen mondat hirdetése, ami a következő: A világ legjobb dolga magyarnak lenni! Ebből fakad, hogy azon kulturális programok vagy „termékek” (ami rossz szó, de egyelőre nincs jobb) támogatása, amelyek nem ennek a mondatnak az igazságát tartalmazzák – azokat nem feladata támogatni a magyar államnak.”

Végtére is. Rossz szó, de egyelőre nincs jobb. Az egész szöveg tele van körülményeskedő megfogalmazásokkal, fontoskodó közhelyekkel, de az azért figyelemre méltó, hogy világossá teszi: az állam bele kell, hogy szóljon a tartalomba, és ha valami nem azt közvetíti, ami az állam szerint kívánatos, akkor közpénzből nem részesülhet az adott alkotás, projekt, mű, művész. Ideológiailag indoktrinált kulturális támogatási gyakorlat körvonalazódik itt, sőt, szökken szárba, ráadásul egy teljesen megfoghatatlan kritériumra építve: az ugyanis, hogy kinek mi a világ legjobb dolga, mint fentebb említettük, igencsak eltérő. Választ kaptunk viszont a kérdésre – ha lett volna ilyen kérdésünk –, hogy mit akarhat a magyar kormány a kultúrától.

Eddig úgy tűnt, a szoros kontrollt leginkább az intézmények, a vezető pozíciók, az ingatlanok, a pénzek fölött képzeli el, rajta tartva kezét mindezeken, de az outputtal, a kimeneti teljesítménnyel nem nagyon törődik. Végtére is, az intézményi környezet nagyjából meg is határozza, mi jöhet létre egyáltalán. Szabó szövege azonban igénybejelentés arra, hogy a negyedik kétharmad most már érvényesítse a hatalmát a kulturális termelésben, szóljanak végre arról a művek, amiről a NER szól. És az egész valahogy abból következne Szabó okfejtése szerint, hogy fel kellene végre ismerni, hogy a kultúra fegyver az államok kezében, a globális, „nemzetek közötti versenyben”, sőt, a „kultúrák versenyében”, ahol nekünk a győztesek között volna a helyünk. A fegyver hasonlat dermesztően hangzik most, amikor Európában háború van, de a megfogalmazás nem új, a militáns retorika a NER beszédmódjában alapelem, itt 12 éve riadót fújunk, harcot vívunk, elhárítunk és visszaverünk. Ezt a metaforikát a kultúrában eddig leginkább Békés Márton vetette be, és most Szabónak is megtetszett, pedig a fegyveres retorika ostobaságát és ürességét – ha más nem – éppen a háború leplezi le: ha hirtelen tőlünk öt méterre megjelenik az a harc, aminek ténylegesen tétje van, akkor idehaza a rendszer militánsai pontosan annak kezdenek látszani, amik: krumplipuskával hadonászó Tökmag Jankóknak. Ady Endre nyomán.  

Ami pedig a verseny szó ilyesfajta használatát illeti – vagy tizennyolcszor le van írva a szövegben – az szintén sokatmondó. Véletlenül sem kultúrák párbeszédében, vagy együttműködésében, vagy azok közti átjárásokban gondolkodik a NER kultúrpolitikusa, hanem versenyben. Startvonal, startpisztoly, teperés. Győzelem vagy pusztulás. És persze emögött ott húzódik az a téveszme is, hogy az egész nyugati – és pláne amerikai – kultúrkör csak azért tud meggyőző és vonzó lenni, mert sok pénzzel és professzionalizmussal megcsinált kulturális termékeket (fegyverarzenált) vet be, szó sincs itt immanens értékekről, minden csak produkció és promóció. Gyártsunk mi is sok pénzből csillogót és vonzót, és akkor majd a világ azt fogja gondolni, a legjobb dolog magyarnak lenni. Bár ilyen egyszerű volna minden.

Csakhogy a magyar név akkor lesz megint szép, ha például pártunk és kormányunk végre kiszáll Putyin öléből, hogy kíméletességből ne írjunk egyebet. Ha esetleg miniszterelnökünk nem azzal promóz bennünket, hogy mi vagyunk a bot Európa kerekének küllői között. Idehaza pedig sokat segítene magyarságunk pozitív megélésében, ha például nem 400 forint volna egy euró, hanem mondjuk egy euró egy euró lenne, mert azzal fizetnénk. Meg hogyha például a Déli Pályaudvar nem úgy nézne ki tizenöt éve, mint egy perceken belül összeroskadni szándékozó tákolmány, ami nem mellesleg fáradt olaj és Fornetti szagát árasztja. Meg hogyha például a gyerekeink tanárai – a pedagógiára mindjárt részletesebben is visszatérünk – a munkájukért úgynevezett emberhez méltó fizetést kapnának. Nem kell egyből őrületes számokra gondolni, elég volna annyi, mint amennyit Szabó keres. Piszlicsáré materiális szempontokkal jövök itt, amikor a nemzethez tartozásról van szó? Igen. Az, hogy egy állam mire mennyit fordít, milyen értékviszonyok kialakulását segíti elő egy társadalmon belül, az politikai döntések és értékpreferenciák kérdése, valamint pontosan kifejezi, hogy mit gondol az állampolgárokról. Tizenkét éve elég világosan látjuk ennek a kormányzatnak a preferenciáit. De eddig legalább nem akarták, hogy azt az életet, amit itt nekünk szántak, a világ legjobb dolgának nevezzük.

Magyarnak lenni, eltekintve attól a tébolytól, amit NER-nek hívnak, még akár jó is lehet. Mint azt egy korábbi írásunkban bátorkodtunk megjegyezni, ha a könyvespolcunkra tekintünk, akkor például nagyon jól érezzük magunkat magyarként. Igen ám, de könyvespolcuk a svédeknek, a románoknak és a ghánaiaknak is van. (Sőt, az oroszoknak is, nem is akármilyen, ám, hogy milyen most orosznak lenni, abba itt nem mennénk bele, e tárgyban ajánlanánk inkább ezt a cikket.) És akkor mindjárt ott vagyunk a kérdésnél, hogy vajon magyarként (svédként, románként, ghánaiként stb.) vagyunk-e jól, vagy kultúrafogyasztó emberként? Érdemes arra is gondolunk, hogy az a fajta irodalom, ami ezen a mi könyvespolcunkon található, az a fajta művészet, amitől jól érezhetjük magunkat egy galériában, illetve a magyar bőrünkben, jobbára az aktuálisan hatalmon levők ellenére született meg.

Szóval, talán mégiscsak az volna a legjobb, ha Szabó László és a kormányzat elfogadnák, a kultúrától (művészettől, irodalomtól, satöbbitől) nem kell akarniuk semmit sem. Hagyni kell, hadd létezzen. Ezt a létezést kell segíteni, vagy legalább nem akadályozni, és lehetőleg nem avatkozni bele abba, hogy mihez kezd vele. Ennyi a feladat. A többit elvégzi a kultúra maga. Nagyszerű művek, meg feledhető művek sokaságát fogja termelni, és, hogy melyik a melyik, azt eldönti maga az autonóm módon működő kultúra, közelebbről a kritika, a kultúrafogyasztó és a döntéseit szakmai alapon meghozó intézményrendszer. Ha valahol van dolga az államnak, kormánynak, az mondjuk a hozzáférés, az esélyegyenlőség biztosítása. Ehhez pedig hasznos lenne, ha a kultúrát nem fegyvernek tekintené, mint azt a Kommentár szerzője javasolja, hanem például közjónak.

Itt térnénk akkor vissza a pedagógiához. Az utóbbi hét talán legtökéletesebb címe volt: Csák János úgy tudja, a magyar kultúrpolitika legfőbb problémája, hogy “miként tudunk a normalitás szigeteként megmaradni”. A kultúráért felelős új miniszter szavait az MTI hű tolmácsolásában idézte a sajtó. A miniszter azt mondja, hogy „úgy kell fejleszteni a köznevelési, tehetséggondozási és a pedagógusképzési intézményrendszert, hogy az növelje a kiművelt emberfők számát.” Persze mondott mást is, ostorozta a woke-ot, a cancel culture-t, ahogy rendes illiberális országban, a normalitás nevében kell és magasztalta Klebelsberget, de kontextusából most ragadjuk ki pusztán csak a fentieket. A közneveléstől eleve hidegrázás tör ránk és Hoffmann Rózsa képe lobog fel nékünk (a közt ne neveljék már, ha szabadna kérni, nevel minket az édesanyánk, az bőven elég). De, hogy Széchenyi áttetszővé közhelyesített kiművelt emberfői megint előkerülnek, arra nem számítottunk volna.

Hiszen pont arról van szó, hogy minél több művelt, tájékozott embert bocsát ki a közoktatás, annál többen ismerik fel, hogy folyamatosan át vannak verve. Abban az országban kerülnek elő most megint a kiművelt emberfők, ahol a hatalom mérnökei évtizede már rémmesékkel, kitalált ellenségekkel, obskúrus babonákkal etetik az embereket, ahol mérgezett a légkör, mert rendre, szisztematikusan az állampolgárok más-más csoportjai ellen uszítanak, feléjük terelve a felgyülemlő indulatot és frusztrációt, ahol a kormányzat nemlétező problémák megoldásában a legjobb, mert a valódiakkal nem boldogul. Ebben az országban a műveltség most még csak az ellenállás egy formája. De ha elterjed, garantáltan a rendszer végét jelenti.

Borítókép és illusztrációk: Erdei Krisztina