A Játéktól a világig, és vissza című interaktív tárlat alkotói szerint a művészet akkor válik igazán élővé, amikor a néző nem csak szemlélő, hanem aktív résztvevő is egyben. Vigh Violetta, Juhos-Kiss Csenge és Koltay Dorottya Szonja a színház és a képzőművészet határterületeiről, a bábok különleges szerepéről, a játék erejéről és a közösen létrehozott világok lehetőségeiről beszélt debreceni bábművészeti sorozatunk harmadik, befejező részében.

A korábbi interjúk itt és itt olvashatók.

Vigh Violetta média designert, Juhos-Kiss Csenge látványtervező–képzőművészt, valamint Koltay Dorottya Szonja interdiszciplináris művészt, a Játéktól a világig, és vissza című, a debreceni Vojtina Bábszínházban megvalósult kiállítás résztvevőit kérdeztük a bábművészettel kapcsolatos gondolataikról.

A báb inkább tárgy, test vagy élőlény? Mit gondoltok a bábfiguráról a saját praxisotokban?

Koltay Dorottya Szonja: Arra tanít meg, hogy játsszak, félúton van a test és a báb között, és segít kapcsolatot teremteni a saját testemmel. Egy kihelyezett dologként tekintek rá, amin keresztül tudok kommunikálni akár veled, akár magammal.

Juhos-Kiss Csenge: Hosszú folyamat volt, amíg megcsináltam a bábfigurámat. Többféle helyen faragtam és dolgoztam vele, miközben számos emberrel beszélgettem. Így végső soron ezek a történetek és érzelmi állapotok is lenyomatot hagytak a bábfigurán, és ahogy egyre inkább megtestesült, én is egyre erősebben kezdtem kapcsolódni hozzá, mint személyhez, mint egy élettel megtöltött lényhez. Számomra ezért a báb nem egyszerűen egy tárgy vagy eszköz, hanem egy kapcsolódási felület, amely magában hordozza az alkotási folyamat során felhalmozódó történeteket, érzelmeket és emberi találkozásokat.

Vigh Violetta: A báb kapcsán különösen foglalkoztat a technológiákkal és a robotikával való párhuzam.  Mikortól tekintünk valamit élőnek? Ha egy gép, algoritmus irányítja, vagy ember és gép közösen, akkor mennyire érzékeljük élőnek? Hol van a határ az autonóm döntés és a programozottság között? Ezzel összefüggésben az is érdekes számomra, hogy a testi létezésből fakadó emberi tapasztalat mennyiben különböztet meg minket a technológiai rendszerektől, és hogy a mesterséges intelligencia képes lehet-e valaha megközelíteni ezt a fajta megtestesült tudást.

K.D.Sz.: Violetta említette, hogy van ez a határ, amikor átváltozik valami. Szerintem annyira fantasztikus, hogy ez meghúzhatatlan. A tekintet attól a pillanattól kezdve változik meg, hogy egy tárgyhoz új jelentést rendelünk. Ha egy puffot égő tűzként nevezünk meg, az észlelés folyamata is átalakul, és a tárgy más minőségben jelenik meg számunkra. Ezen keresztül kiterjeszthető a báb fogalma is, amit a teremtő tekintet átváltoztat, és valójában lényegtelen, hogy mi a valóságban a kiterjedése.

A színházat gyakran összművészeti formaként emlegetjük. Ti hogyan látjátok ezt a képzőművészet esetében? Mennyire dolgoztok különböző médiumokkal és műfajokkal egyszerre, és milyen más területek inspirálják a munkáitokat? 

V.V.: Nekem nagyon fontos a színház, mindig is meghatározó inspirációs forrás volt. Nemcsak drámairodalmi szempontból, hanem mint működési és gondolkodási forma. Egy térbeli installációnak vagy egy bármilyen médiumú munkának is van saját dramaturgiája. Nekem egy installáció akkor működik igazán, ha olyan, mint egy jelenet, amiben van konfliktus vagy egy feloldhatatlan ellentmondás, és ez a fajta feszültség sűrűsödik össze benne. Jelenleg több projektem is kapcsolódik a meteorológiához, az Észlelőkert című installációm esetében például látszólag maga a mérőeszköz, vagyis a mérésre tett kísérlet idézi elő a vihart. Emellett a különböző technológiák is inspirálnak. Média design szakon végeztem, ezért különösen érdekelnek a kommunikációs technológiák és a kommunikációtörténet, főként akkor, amikor valamilyen tudománytörténeti jelenséggel kapcsolódnak össze. 

K.D.Sz.: Úgy képzelem el a színházat, hogy nagyon sok mindent elbír és sok mindenki elfér benne. Olyan, mint egy agora, ahol különböző szempontok tudnak találkozni és hatni egymásra. A színházban pedig számos olyan módszer létezik, amely nem kizárólag egy produkció létrehozásáról szól, hanem arról is, hogyan vonunk be más szereplőket a folyamatba. Például hogyan készítünk fel olyan résztvevőket, nem hivatásos színházi szereplőket arra, hogy elsajátítsanak bizonyos eszköztárakat. Ezek az eszközök gyakran a kommunikációhoz, a kooperációhoz vagy egyszerűen a játékhoz kapcsolódnak. Azt gondolom, hogy ezekre a célokra a színházi módszerek különösen alkalmasak. A képzőművészetről kevésbé szoktunk így gondolkodni, ahhoz hagyományosan kevésbé kapcsoljuk a cselekvőképesség fejlesztésének ezt a típusát. Nem vagyok benne biztos, hogy ez valóban így van, mivel valójában a képzőművészet mindig is alkalmas lehetett erre. Ugyanakkor a színház esetében talán erősebb hagyománya van annak, hogy a részvételt és a cselekvést közvetlenül ösztönözze. 

J-K.Cs.: Alapvetően látványtervezőként végeztem, így számomra ez jelenti a kiindulópontot. A képzőművészeti munkáimban is gyakran hozok létre díszletszerű installációkat, sokszor valamilyen dráma vagy regény inspirációjára. Ezekben egyfajta narratívát építek, és ennek a történetalkotó szemléletnek a hatása erősen jelen van a gondolkodásomban. Emellett még nagyon érdekelnek a pszichoszomatikus folyamatok, a test és a lélek összekapcsolódása.

Volt olyan munkátok vagy élményetek, ahol a színház és képzőművészet közötti határ teljesen elmosódott? 

K.D.Sz.: Csak olyan volt. Engem az épületen kívüli színházteremtés izgat, hogyan lehet a közteret játéktérré alakítani, hogyan tud életbe lépni kint egy színházi működésmód, amikor a megszokott pozícióból kilépünk, idézőjelbe tesszük azt, és behozunk új szempontokat. Rácsodálkozunk a saját testünkre, ahogy a köztéren működik. Sokat foglalkoztat a verbalitás szerepe is a művészeti gyakorlatokban. Miközben a képzőművészetben gyakran vizuális narratívákat építünk, számomra fontos a szövegszerűség és a kimondott szó jelenléte is. Különösen érdekel, amikor a résztvevők hangot adhatnak saját tapasztalataiknak, vagy valamilyen állítást fogalmazhatnak meg önmagukról. A színházi és képzőművészeti keretek ugyanakkor létrehoznak egyfajta áttételt, amely játékosabbá és védettebbé teszi ezt az önkifejezést. Számomra éppen ez a színház egyik legizgalmasabb sajátossága: hogy egy kialakított térben átmenetileg bármi lehetek – akár vihar, villám vagy virág –, ami lehetőséget teremt olyan tartalmak megfogalmazására is, amelyeket közvetlenül talán nehezebb lenne kimondani. 

V.V.: A performansz felől közelítve nagyon foglalkoztatnak a színház és a performativitás különböző területei. Nagy élmény volt számomra például a Kérész Művek előadássorozatban való részvétel, amely egy akción alapuló, nonverbális és vizuális színházi irány. Jelenleg a lecture performance műfaja különösen vonz, azt is szívesen kipróbálnám. Érdekel, hogy hogyan lehet úgy tudást átadni, hogy az ne pusztán előadás legyen, hanem egyfajta experimentális és performatív akcióvá váljon. 

Mennyire fontos a néző jelenléte? Szemlélőként vagy résztvevőként gondoltok rá?

K.D.Sz.: Partnerként. Sokkal bulisabb együtt játszani, mint egyedül építőkockákat pakolni.

J-K.Cs.: Életre keltők, akik nélkül nincs is miről beszélni.

V.V.: Cinkostársak, jelenlétük egy együttműködés. Kiállításokat is azért csinálunk, hogy beszélgessünk.

K.D.Sz.: Vagy érzékeljünk. Azt érzem, hogy a képzőművészeti helyzetek – különböző tárgyak, installációk vagy szituációk – inkább a figyelmemet vezetik, mintsem hogy feltétlenül beszédre késztetnének. Mintha arra tanítanának, hogy észrevegyem, mi történik bennem: milyen érzéseim vannak, hogyan reagálok. 

Hogyan viszonyultok ahhoz, hogy a műtárgyaitokhoz hozzá fognak érni?

V.V.: Az interaktív installációm esetében a néző nélkül nem is indul el a rendszer. Ebben az értelemben a befogadó esszenciális résztvevője az alkotásnak. A munkám egy digitális technológiára épülő vetítés, egy olyan interaktív felület, ahol légörvényeket és különböző időjárási elemek hangját lehet mozdulatokkal irányítani. Kíváncsi vagyok, hogy ha valaki elkezdi mozgásba hozni ezt a rendszert, akkor milyen mozdulatok jönnek ösztönösen létre – mintha egy bábjátékost figyelnénk fizikai báb nélkül. Ez számomra a digitális báb vagy a báb mint interface értelmezéséhez is kapcsolódik: izgalmas kérdés szerintem, hogyan módosul az énérzetünk a technológiai közvetítettségben. 

J-K.Cs.: Nagyon várom, hogy mások is kapcsolódjanak a bábummal, akit Bendegúznak neveztem el; és már most is van saját története. Minden alkalommal, amikor úgy vittem magammal, mint egy gyermeket, fotósorozatot készítettünk. Bevontam a mindennapi tevékenységeimbe – étkezésbe, cselekvésekbe, bármibe, amit éppen csináltam. Ez számomra a gondoskodás egyik formája is, amit én adok neki, vagy amit egymásnak adunk. A bábfigura különösen fontos része a projektnek. Szándékosan egy neutrális formát szerettem volna létrehozni, amelynek nincsenek erős karakterjegyei vagy egyértelmű arckifejezései. Fontos volt számomra, hogy amikor valaki kézbe veszi, a saját érzelmeivel tudja megtölteni. Emiatt gondolok rá egyfajta emocionális bábként. Az is izgalmas, hogy a projekt sok különálló elemből épül fel, amelyek nagyjából egyszerre, egymással párhuzamosan alakultak. Általában így dolgozom, nem egyetlen elemet fejezek be először, hanem a különböző részeket együtt fejlesztem, hogy a formák és a színek egységes rendszert alkossanak. Az installációt sokféleképpen lehet elrendezni, nincs egyetlen végleges formája, ezért minden installáláskor kicsit másképp működik. 

K.D.Sz.: Örülök, ha a nézők hozzányúlnak a munkához. A cél, hogy azt érezzék, nincs távolság közöttük és az installáció között, hanem közvetlen tapasztalat jön létre. Ennek fontos része a taktilitás is, valamint az, hogy különböző térszervező elemekkel dolgozom: meddig lehet elmenni, mit keresnek a kordonok a tér közepén, át lehet-e lépni bizonyos határokat. Ezek a döntések egyfajta „gondolkozó útvonalakat” hoznak létre, amelyek a mindennapi működésünkre is reflektálnak – arra, hogyan mozgunk térben és társadalmi szabályok között, milyen tiltások határozzák meg a viselkedésünket. A tégla kapcsán egy nehezebb tematika is megjelenik, például a Kőműves Kelemen története és a befalazás motívuma. Foglalkoztat, hogy hogyan lehet egy ilyen súlyos témát hozzáférhetővé tenni, „kifalazni”. Ezért tekintek ezekre az elemekre egyfajta csaliként vagy pozitív csapdaként, amelyek segítenek elindítani a gondolkodást. Fontos, hogy a képzőművészeti tér – vagy bármilyen tér – ilyen jellegű felhívásokat is tudjon tenni.

Milyen korosztálynak szánjátok a műveket?

J-K.Cs.: Én a felnőttekben rejlő gyerekekre gondoltam. Olyan motívumokkal dolgozom, amelyeket gyerekek és felnőttek egyaránt könnyen felismernek és értelmeznek. Még az előző bábos projektemhez kapcsolódik ez a formavilág. Délvidéki népmesékkel foglalkoztunk, és egy nagyobb motívumgyűjtést is végeztünk a délvidéki vizuális kultúrából. A tulipánhoz, szívhez hasonló motívumokat azért használtam, mert érdekel ez a világ, és közel áll hozzám az esztétikája. A formaalakítás egyébként nagyrészt intuitív folyamat volt. A purhabot azért választottam alapanyagnak, mert nagyon szabadon terjedő, önmagát alakító anyag, amelyben mindig van egy kis véletlenszerűség. Később a festéssel természetesen már tudatosabban formálom a végeredményt, de fontos számomra, hogy az anyag saját mozgása és szabadsága is érvényesülhessen. 

K.D.Sz.: Az én munkám több rétegben működik, és más nézőknek más jelentéseket aktivál. Például a vörös csillag homokozó esetében, aki nem ismeri a szocializmus kontextusát, inkább egy vizuális, játékos formát lát, mintsem egy hatalmi jelképet. Ez azért fontos, mert ezek a lezártnak tekintett történelmi rétegek a játék és a bekapcsolódás által újra hozzáférhetővé válnak. A homokozóban való játék azt a tapasztalatot hozza létre, hogy ezekben az idősíkokban nem kívülállóként, hanem valamilyen módon résztvevőként is jelen lehetünk. Egy felnőtt néző számára ez már erősen politikai és kulturális jelentéshálót is aktiválhat, míg egy gyerek számára inkább egy játékhelyzet marad. Ez a különbség hozza létre a rétegzettséget: ugyanaz az objektum teljesen eltérő olvasatokat nyit meg, akár családon belül is.

V.V.: Azt szeretem, ha a munkáim kortól függetlenül átélhetőek. Jelen esetben a színes pacák összekeverésétől a modern előrejelzési technológiákon való gondolkodásig több szinten lehet kapcsolódni a vetítéshez. A meteorológiai előrejelzés szerintem különösen érdekes példája annak, hogy hogyan jön létre tudás, másrészt az időjárás számomra egy metafora, amin keresztül a kiszámíthatatlansághoz való viszonyunkat vizsgálom. A Kutatók Éjszakáján mondjuk az időjárással kapcsolatos programokat többnyire gyerekek társaságában szoktam hallgatni, miközben valójában mi felnőttek sem értjük pontosan, hogyan működnek ezek a jelenségek. Engem éppen ezért foglalkoztatnak a légköri folyamatok: egyszerre mindennaposak és nehezen átláthatók, ráadásul vannak olyan tényezők – például a turbulencia –, amelyek teljes működését és pontos leírását a tudomány máig sem érti teljesen. Vagyis ismerjük a törvényeket, mégsem tudjuk teljes részletességgel megjósolni a rendszer jövőbeli állapotát. 

Szerintetek milyen viszonyban áll a performansz a (báb)színészettel és a műtárgyak létrehozása a bábkészítéssel?

K.D.Sz.: Nekem van tapasztalatom ezzel kapcsolatban, például a Téglakarhoz és a Kőműves Kelemen történetéhez kapcsolódó munkák, amelyekben színésznők is részt vettek. Volt egy performanszom is az édesanyámmal, aki színésznő. Ott nagyon erősen megmutatkozott az attitűdbeli különbség, ahogyan egy ilyen helyzethez közelítünk. A performansz címe az volt, hogy Kicsi vagyok én, majd megnövök én, a nagyanyámnak a méhéből kiszakadok én / a nagyanyámnak a falából kiszakadok én. Ebben azt vizsgáltam, hogyan lehet a saját pozícióinkat, illetve az anya–lánya viszonyban működő szerepeinket felülvizsgálni, „fal” perspektívából is. Azt láttam, hogy az ő működésében sokkal könnyebb egyfajta szerepbehelyezést és távolítást létrehozni a magánszemély és az előadói aktor között, mint nálam. A színész sokkal könnyebben tud saját magára ilyen értelemben bábként tekinteni. Ez egy fontos különbségnek tűnik számomra: én nem abból a hagyományból érkezem, ahol ez a fajta önfelfüggesztés alapvetés lenne. Emiatt az én pozícióim sokkal közelebb maradnak a magánemberhez, és kevésbé történik meg ez a tudatos eltávolítás. Ugyanakkor a képzőművészet eszköztára sokat segít ebben, mert lehetővé teszi egy kiterjesztett, „meseszerű” világ felépítését különböző tárgyakkal és kellékekkel. 

J-K.Cs.: A kiállításra létrehozott bábomat tulajdonképpen a színpadon elég kényelmetlen lenne mozgatni, mert nem úgy van felépítve a szerkezete. Lehetne bunraku típusú bábként gondolni rá, de ahhoz több ízület és több mozgatópálca lenne szükséges, amiket be is kellene építeni. Nem is az volt a célom, hogy egy színpadi használatra alkalmas báb jöjjön létre. Sokkal inkább emocionális figuraként gondolok rá, amelyhez mindenki másképp viszonyul. Ebben az értelemben inkább egy tehetetlenebb, kiszolgáltatottabb (mű)tárgy, mint egy hagyományos báb: elsősorban a belső kapcsolódás során „elevenedik meg”.

V.V.: Számomra ebben a kérdésben az önazonosság problémája a legizgalmasabb. Akár performanszról, színházról vagy képzőművészetről beszélünk, azt gondolom, hogy akkor tud igazán működni egy munka, ha olyasmiből indul ki, ami az alkotót személyesen is megérinti. Sokszor mondják, hogy ha egy gondolat valóban hatással van rád – lehet az a légköri nyomásmérő műszerek kalibrációs protokollja is –, akkor hatással lesz másokra is. Ez szerintem a színház egyik alapvetése. Igyekszem újra és újra átgondolni, hogy egy adott munkában mi az, ami akkor éppen tényleg fontos számomra. Ha ez világosan látszik, akkor  másokban is gondolatokat indíthat el, és könnyebben születik belőle párbeszéd.

A Játéktól a világig, és vissza című kiállítás a Vojtina Bábszínházban (4026 Debrecen, Kálvin tér 13.)
2026. május 15. és június 21. között látogatható.

Kurátorok: Balkó Dorottya, Bényi Lilla, Szabó Eszter Sára

Kiállító művészek: Juhos-Kiss Csenge, Koltay Dorottya Szonja, Vigh Violetta

A tárlat a MODEM Modern és Kortárs Művészeti Központ és a Vojtina Bábszínház fiatal kurátoroknak kiírt pályázatának keretében valósul meg.