A Klauzál téri vásárcsarnok egyik emeleti standján berendezett Ladó Galéria legújabb kiállítása Fuchs Tamás festményeit mutatja be Millefiori címmel. Az alábbiakban a megnyitón elhangzott beszédet adjuk közre.

„Hallotta már valaki esetleg Vincenzo Moretti nevét? 

Vincenzo Moretti egyszerű üveghúzóként kezdte a szakmát Antonio Salviati Velence közelében lévő műhelyében, de tehetsége révén rövidesen kiragyogott a muránói üvegesek szakmai közösségéből. Az ő igazi szenvedélye a millefiorinak nevezett üvegtechnika volt, munkássága során számos szebbnél szebb így készült tárgy jött ki a keze alól. Többek között az is, amely az ihletője volt ennek a festménynek. 

A Fuchs-festmény eredeti modelljét, a Moretti mester által Muránóban készített millefiori-kelyhet a New York-i Metropolitan Museum of Art-ban, a MET-ben őrzik. 1880 körülire datálják, és a rajta levő tulipán-minta Moretti legismertebb kézjegye volt.

Millefiori. A szó jelentése: ezer virág.

A minták alapjául szolgáló üveggyöngyök előállításának technikája, azaz a különböző színes üvegpálcák speciális módon való összeolvasztásának, feldarabolásának, és a kívánt forma kialakításának metódusa az évszázadok során időnként eltűnt, aztán újra meg újra előbukkant. Millefiori tárgyak híres franciaországi és brit műhelyekben is készültek, de a név  leginkább a Velence városa melletti kis sziget, Murano üvegműveseihez kötődik. 

Persze mi most nem a 19. században készült üvegtárgy vitrinjénél állunk, hanem egy 2023-ban készült  Fuchs-kép előtt, amelyen bár felismerhetően Moretti mester millefiori kelyhe látható, de van pár eltérés, és nem csak olyan, amely a mediumok különbségéből adódik. Például a festményen az edény nem áll a talpán, hanem mintegy lebeg valahol, hasonlóan több, itt látható festett tárgyhoz.

Fuchs Tamás már jó ideje lebegtet. Talán vannak, akik emlékeznek arra kiállítására 2018-ban a Béla nevű vendéglátóhely alagsorában, amelynek alkalmával több víz felett lebegő hajót, és egyéb fura gépezetet állított ki. De ez a lebegés már jóval hamarabb elkezdődött.

Ha körülnézünk itt, láthatjuk, hogy a Félreértett sárkány még 2002-ben feszült ki a levegőbe, akkortájt, amikor Tamás még a Képzőművészeti Egyetem művészképzőjébe járt. A Frankfurt és Moszkva közötti  légteret átszelő repülő 2003-ban készült, de van itt lebegő hajó, valamint egy talán az űrben úszó Apolló űrhajó 2016-ból, egy lebegő tabletta (amely feltehetően egyike azoknak az opiátok családjába tartozó fájdalomcsillapítóknak, amelyeknek a  járványszerűen elterjedt használata az USA-ban sokezer használó halálát okozta); van itt egy látomásként megjelenő páros urna 2021-ből, és egy 2025-ös keletkezésű vízből kiemelkedő csúcsos sziget.  

Lebegni egyébként jó – az az állapot, az a minőség, ami mentes az igyekvéstől, célratartástól és erőfeszítéstől kétségtelenül vonzó. Legalábbis sokunk számára az. De minden pirulának két oldala van. A körvonalazatlan, lehatárolatlan térbe dobottság bizonytalansággal jár; a magukban álló tárgyak és személyek védtelenebbek. A Fuchs Tamás által kreált melankolikus és lebegő világ bár kellemes, de kissé szorongató. Szép, de magányos. 

A szépségnél álljunk meg egy kicsit.  

Lehet, hogy az itt látható világok megalkotója úgy gondolja, hogy ha már bizonytalan ez az egész, legalább legyen szép. Ezért aztán a festett tárgyai többnyire harmonikus színű, finoman szövött, különböző technikákkal létrehozott textúrájú hátterek előtt lebegnek. Nagy szakmai tudással, sőt: rutinnal megfestett hátterek ezek. Fuchs Tamás ugyanis nem csak szereti a szépet, de Vincenzo Moretti üvegműves mesterhez hasonlóan mestere a szakmájának. Amellett, hogy képzőművész, kézműves szakember is, egy keményen dolgozó szaki, hogy úgy mondjam. 

Ezt igazolandó, hadd idézzek egy Tamással 2018-ban folytatott beszélgetésünkből, amely annak idején az Artportalon jelent meg. Bizonyára sokan tudják, hogy a kortárs képzőművészettel foglalkozó Artportal pár éve elérhetetlenné vált, a site szerverét lekapcsolták, huss, eltűnt az addig ott megjelent sok ezer cikk, gondolat, információ, adat, kép. Lehet, hogy a Tamásról egykor írt soraim is most ott lebegnek a cybertérben valahol, de már nem láthatóak és nem olvashatók. Ezt a most idézendő szövegrészletet a saját  archívumomból, a laptopom mélyéről ástam elő.  

“Maradtak ki évek, voltak időszakok, hogy henyéltem, kevés kép született. Jó darabig azt hittem, a képeimből majd meg fogok tudni élni. Adtam el, de nem mondhatom, hogy vannak gyűjtőim. Aztán úgy négy-öt éve elmentem díszletet és kelléket festeni a Magyarországon készülő filmekhez bedolgozó cégek egyikébe. Ez a korábbi időszakhoz képest anyagi szabadságot jelent, de napi 10 órát dolgozom hétfőtől szombatig, plusz két óra az utazás. Mostanában alkotnék többet, de a pénzkeresés miatt alig marad rá idő.

Amikor mégis festek, szeretem, ha valahogy furcsa a kép, ha látsz rajta valami szokatlant, amire nem nagyon van magyarázat.

Amikor Michael Borremans vagy Luc Tuymans képeivel találkoztam annak idején itt Budapesten, meglepődve fedeztem fel a hasonlóságokat az ő világuk, érdeklődésük és az enyém között. De ők sikeresek és gazdagok, én meg nyilván nem vagyok az.”

Nos, az interjú óta a mai napig tetemes mennyiségű filmes díszlet és kellék kerülhetett ki Tamás keze alól, az érte kapott pénz meg gondolom átalakult heti bevásárlásokká, üzemanyaggá, közös költséggé, közüzemi díjakká, és persze festékekké. Viszont így két bérmunka között Tamás utazni is tud, többnyire jó messzire, az ott begyűjtött látványokból pedig időnként kép is lesz. Pár hete zárt be az Eötvös 10 nevű helyen a Földfigyelés című csoportos kiállítás, ahol Fuchs Tamás nepáli, tibeti, sri lankai és indiai hegyeit, azaz egy nemrég készült csodás sorozatát láthatták az érdeklődők.

De ennek a mostani kiállításnak címet adó kép, a Millefiori, vagy például a lebegő páros urna sem született volna meg valós vagy technikával megsegített utazások nélkül. Ezt mesélte erről a szerző (és most egy napokban folytatott háttérbeszélgetésünkből idézek): 

“Malajziában egy kolostorban láttam porcelánurnákat, és lefotóztam őket, mert éreztem, hogy ebből majd egyszer valami képet kéne csinálni. Később ezen gondolkodva és a neten search-ölve egy aukciós oldalon találtam rá egy mintás falú kettős urnára. Máskor meg millefiori vázákat nézegettem. A különféle összeolvasztott, összegyúrt üvegből készülő tárgyakban az fogott meg, hogy furcsán torzulnak a mintáik, ahogy a készítő a formától függően meghúzza kicsit az anyagot a virágszerű mintákkal. Egyszer csak felbukkant ez, a New York-i MET múzeum honlapján. Annyira szépen torzulnak a kis virágminták, ott a nyelénél, meg a talpánál, hogy azt gondoltam, na, ezt mindenképpen meg kell, hogy szerezzem.

Megszerezni pedig én csak úgy tudom, hogy lefestem.”

Ha közelebbről megnézzük Fuchs Tamás Millefioriját, még valami furcsát érzékelhetünk rajta. Nem kell, hogy tudjuk miért történt, de látszik, hogy itt valami megcsúszott, van itt valami glitch, mintha két tárgy illeszkedne egymásba, vagy egyetlen tárgy válna némely ponton kétfele, magával húzva a nyúlós tulipánmintát. És ha rákeresünk az eredeti tárgyra a MET honlapján, látni fogjuk, hogy az ott egyrész szabályos formájú, másrészt valahogy halványabb színűnek is tűnik. Tamás a festményén extra felragyogtatja a türkizkéket, és a hatásra rátesz a háttér megmozgatott rőtjével. 

Mi a tanulság? 

Abszolúte semmi. 

De ha el kell varrni egy mondással ezt a szöveget valahogy, akkor Fuchs Tamás képeinek hatása alatt talán azt mondanám, hogy végülis minden és mindenki egyedül van, akár Roger Moore a Balatonparton; a visszavonás gomb nem minden helyzetben működik, az élet pedig logikátlan, mint egy pereménél szétnyíló millefiori kehely. Mégis szép az egész.”