Fabricius Anna 100 szó és 7 dolog című sorozata vegyes technikával készült fotókkal járja körül az élményt, melyet gyermeke beszédtanulása jelentett számára. A szóösszetételek és a rejtélyes látványok szokatlan egységei rugalmasan kapcsolódnak egymáshoz a babanyelv nehezen feltérképezhető mintázataiban. Ilyen szabad asszociációkra láthatunk példákat a képeken.

A TOBE tevékenysége hiánypótló a hazai művészeti színtéren, hiszen kereskedelmi galériaként a kortárs fotográfia legfrissebb tendenciáinak útját egyengeti immár kilencedik éve. Annak ellenére, hogy a két tulajdonos, Tomas Opitz és Puskás Bea nevéből képzett mozaikszót még mindig nem tudjuk, hogy kell helyesen kiejteni, mára valószínűleg kevesen vannak, akik a fotó iránt érdeklődnek, de még nem lépték át a kicsi, ám egyéni projektek bemutatására jól használható galériatér küszöbét. A magyarországi mellett az ibero-amerikai fotográfusok útkeresését is követő galéria többnyire pályakezdő alkotóknak ad kiállítási lehetőséget. Fabricius Anna, aki a középgeneráció jól ismert alkotói közé tartozik, először mutatja be itt a munkáit.

Kiállításának anyaga nagy valószínűséggel a pandémia alatt készült, mely az alkotó családját hosszú erdei sétákra ösztönözte. A képek jó részén érintetlen tájak részletei jelennek meg, melyekre a vegyes technika nyomai rétegekként rakódnak rá. A zsírkrétával készült gyermeki rajzot idéző minták mellett akrilfestékbe mártott levelek, ágak nyomai rajzolják át a tájat. Mintha a séták alatt gyűjtött apró kincsek felnagyítva, montázsszerűen kerülnének vissza a természetet ábrázoló fotók felületére. Az anyaghasználat talán a kölcsönös inspirációt erősíti, hiszen az akrilt Fabricius Anna alkalmazott munkáihoz használja, miközben kisfia valószínűleg zsírkrétával rajzol. A képaláírásokban zárójelbe tett szavakat találunk, melyek értelmezni próbálják a látható nyomokat külön-külön és olykor egymáshoz képest is. Így lesznek lebegő tornyok a ködös panoráma felett vagy bozótban úszó halak a virágcsokrok között, esetleg jégre tett cseresznyék a hófödte dombon – ha nem tévedek. Bár valószínűbb, hogy tévedek és nem is az a cseresznye, amit annak látok. Ahogyan a Hold sem azonosítható egyértelműen, főként nem előre.

A legnagyobb, mégis tapétaként háttérbe szorított képeken egy anya és egy apafigurát látunk, az anya, maga az alkotó, szembenéz velünk. Az egészalakos, nyugalmat árasztó, mégis elszánt önportré a vidéki embereket és környezetüket bemutató képsorozatokat juttathatja eszünkbe. Az apa háttal áll, meztelen és a természet lágy ölén mosdik, egy vödörből önti magára a vizet. Ők ketten adják meg a kereteit ezeknek az ismert és ismeretlen határán képződő megfeleltetéseknek. Fabricius, aki már korábban is dolgozott szövegekkel, idézetekkel, ezúttal a kisfiától kölcsönzött szavakat értelmezi. A saját valóságának rendszerébe illeszti őket úgy, hogy a képek nem zárják le a szabad asszociációk sorát.

Az anyagot végül tájképbe helyezett, megrendezett jelenetek egészítik ki, melyeken gyerekek kerülnek kapcsolatba egy-egy absztrakt jellel. Az elsőre ráfestésnek vagy radírozásnak ható ákombákomok valójában kétdimenziós tárgyakként megjelenő formák, nehezen megfejthető kifejezések, hordozott gondolatok. A fotók alatt kézhez kapott megoldókulcs pedig rámutat azokra a hiányokra, melyek beteljesítésével talán egészebb, de mindenképp változatosabb lenne a világunk.