Az erőszaknak és agressziónak való kitettség rendszerszintű – olvasható a Budapest Galéria új kiállításának kurátori szövegében. A Páldi Lívia által rendezett szemléletformáló csoportos tárlat női és queer pozíciókból mutat be erőszakkal kapcsolatos tapasztalatokat, forgatókönyveket, vizuális és politikai toposzokat. A megnyitón elhangzott, az alkotások közegéről szóló beszédnek A mű felületén szeretnénk nagyobb publicitást adni.

Megnyitószöveget ritkán közlünk. Csak olyankor érezzük szükségét, amikor a szöveg az adott eseményen, és részben önmagán, a műfaján is túlmutat. A Budapest Galéria Az erőszakról című kiállításának megnyitóján elhangzott szöveg nem művészeti szöveg, benne nincs szó a művekről. A kiállítás társadalmi kontextusáról, arról a közegről, amelyben a művek keletkeztek és ahová érkeznek, viszont annál inkább.

A nők elleni erőszak az Egészségügyi Világszervezet szerint az egyik, ha nem a legelterjedtebb emberi jogsértés.

A nők elleni erőszak egybehangzó felmérési eredmények szerint világszerte a nők mintegy egyharmadát érinti. Azaz, háromból egy nő tapasztal élete során fizikai vagy szexuális erőszakot – és akkor az erőszak további fajtáiról: a szóbeli, a lelki, a gazdasági és az online erőszakról még nem is beszéltünk. Ha az erőszak minden formáját figyelembe vesszük, akkor szinte nincs is olyan nő, aki élete során legalább egyszer ne válna érintetté.

A nők elleni erőszak transzhistorikus, és annak ellenére, hogy gyakoriság és súlyosság szempontjából a kultúrák igen változatosak, néhány kisebb matriarchális törzset leszámítva transzkulturális jelenség. Nem ismer faji, vagyoni, világnézeti különbségeket, nyelvet is csak egyet beszél: a szégyenét.

A szégyen azonban nem az elkövetőé, ahogyan méltányos lenne, hanem az elszenvedőé. Ezzel összefüggésben a feljelentési arány az EU-ban 15 százalék körüli, és a világ más tájain még alacsonyabb. Ugyanis míg az elkövető az esetek túlnyomó többségében – feljelentés után is – büntetlenül, akár elismeréstől övezve, köztiszteletben állva éli világát és éjszakánként nyugodtan alszik, az elszenvedő az, aki a bénító következményeket akár élethossziglan cipeli.

A nők elleni erőszak széles körű elfogadottsága tükröződik a média nyelvhasználatában – szerelemféltés?! –, a filmekben, az irodalmi hagyományban. Az elnéző-mentegető attitűdöket a mai napig táplálják a mitológiából, illetve a népmesékből és a fennmaradt közmondásokból származó klisék. Még ma is mesélik az óvodásoknak az állatkínzást és feleségverést egyaránt vicces-jótékony cselekedetként feltüntető Rest macskát, és ma is érti mindenki, mit jelent az, hogy „a jó asszony köténye mindent eltakar”.

Ezeket becsülettel, mint fontos kulturális értékeket, megőriztük – a jelentős teljesítményt nyújtó női elődök viszont, az elnyomás egy további megnyilvánulásaként, kiszorultak a tankönyvekből, a közterekről, így kulturális emlékezetből – hogy a nők előtt ne legyenek hősök, példaképek, akikkel azonosulhatnak, akikből erőt meríthetnek. A nők elleni erőszak történetei – hiszen a patriarchátusnak ez az érdeke – feledésbe merülnek. Ha véletlenül mégsem, akkor valaki más meséli el őket – a nők hangja, B. Nagy Anikó művészettörténész szavaival élve, “elkallódik a saját történetükből”.

A nők elleni erőszak a nemek közti egyenlőtlen erőviszonyokban gyökerezik, a hatalommal való visszaélés egy formája. Az esszencializmusból, a nemek komplementer szemléletéből és a hagyományos nemiszerep-elvárásokból táplálkozik – melyek a nőt dependens, kiszolgáló, alárendelt szerepbe helyezik és vitatják önálló, autonóm emberi mivoltát. Az adott közösség kulturális szokásai, vagy éppen valamely társadalmi kisebbségi csoportba tartozás tovább fokozhatja a nők kiszolgáltatottságát. A társadalom folyamatos önfelmentő narratívákat gyárt arra, hogy miért “nem kell”, vagy “nem lehet” fellépni például a roma nők, vagy a fogyatékossággal élő nőkkel szembeni erőszak ellen – míg a leszbikus vagy a transznemű nők elleni erőszakot mint az állítólagos “jó útra térítés” üdvös formáit a többség gyakran még helyesli is.

A nők elleni erőszak mögött meghúzódó leuraló-patriarchális mentalitás nem kíméli a gyerekeket, az időseket, az alacsonyabb státuszú férfiakat, az LMBTQ közösség tagjait, a hajléktalanokat, a jövőjükért tüntető diákokat – ahogyan az élővilágot, az anyaföldet és a bolygót sem.

A nők elleni erőszak ott van az utcán, a munkahelyeken, az oktatási intézményekben, a közlekedési eszközökön, a tárgyalótermekben, a szülőszobán, a törvényalkotásban, az ostromlott városokban, a letarolt földeken, a szennyezett vizekben és a kivágott erdőkben.

De a leggyakrabban ott van, ahol a legkevésbé számítunk rá: a biztonságosnak hitt otthonokban – a meleg fészek fojtogató csapdaként szorulhat a nyakunkra.

A feminizmus második hullámának aktivistái a hatvanas, hetvenes években elemezték a nők elleni erőszak rendszerszintű jelenségét, felerősítették az áldozatok hangját, felállították az első menházakat. Most, 2017 óta a #metoo mozgalom világossá tette: az erőszak, azon belül a munkahelyi szexuális zaklatás még fél évszázaddal később is túl sok nő nyomasztó tapasztalata.

A nők elleni erőszak elszenvedői azonban ma már egyre nagyobb számban látják, tudják, hogy a hallgatás nem véd meg, a hallgatás nem gyógyít.

Egyre nagyobb számban emelik fel a hangjukat. Kiabálnak akkor is, ha berekednek, akkor is, ha őrültnek bélyegzik és el akarják hallgattatni őket – akkor annál hangosabban kiabálnak. Túlkiabálják a csendre intő családtagokat, szomszédokat, túlkiabálják a bírói kalapács és a karhatalmi gumibot ütéseit:

Nem vagyunk hajlandók sem meghalni, sem összeroppanni, sem elkussolni.

A nők, akik megtörik a csendet, nem csak önmagukat szabadítják fel, de társaikat is. Elmondják nekik százszor és ezerszer, amíg el nem tudják hinni, be nem tudják fogadni:

nem a te hibád, nem a te szégyened!

Akiben ez tudatosul, áldozatból túlélővé válik, felemeli önmagát, és felemel másokat.

Eve Ensler író, nőjogi aktivista szavaival élve: „a nőknek alkotással és gyarapodással kell tölteniük az életüket, nem pedig azzal, hogy szörnyű sérülésekből lábadoznak”.

A munkát azonban nem az áldozatoknak, túlélőknek kellene elsősorban elvégezni. A biztonságos élethez annak is joga van, akinek – még, vagy egyáltalán – nincs ereje, nincs hangja kiállni magáért, vagy nem tudja szavakba önteni a vele történteket.

A társadalom feladata megteremteni egy olyan közvéleményt, melynek szemében a nők elleni erőszakot olyan mértékű viszolygás övezi, mint egy menstruációs vérrel telített intimbetétet, és olyan tiltakozás, mint a kannibalizmust.

E szemléletformáláshoz járulnak hozzá a művészet eszközeivel a mai kiállítók – köszönet nekik!

Az erőszakról című kiállítás megtekinthető a Budapest Galériában 2023. május 12. és július 30. között

Borítókép: Jelena Jureša: Aphasia (Act 3), 2019, részlet a videóból.