Magyar utazók Berlinben címmel az 1970-es évekre fókuszáló tematikus fotóválogatás látható a Collegium Hungaricum Berlin (CHB) kiállítóterében. Az intézmény saját archívumának és a Fortepan közösségi fotóarchívumának anyaga a Kelet- és Nyugat-Berlinben zajló életről ad képet, kiemelt figyelmet fordítva az 1973-ban alapított Magyar Kultúra Háza működésére. Szintén 1973-ban adott Kelet-Berlin otthont a Világifjúsági Találkozónak (VIT), így ez a nagyszabású esemény is megjelenik a falakon. A kiállítás apropóján beszélgettünk Nagy Mártával, a CHB vezetőjével az intézmény történetéről és az 1970-es évek Berlinjéről.

A tárlat anyagát a CHB és a Fortepan archívumából válogatták. Meséljen az együttműködésről!

A kiállítás összeállítása két vonalon indult. Egyrészt alaposan végignéztük a saját archívumunk fotóanyagát, másrészt a Fortepannal is felvettük a kapcsolatot, látván, hogy az ő archívumukban is megtalálhatók a témába vágó képek. A Fortepannal 2018-ra nyúlik vissza a kapcsolatunk, akkor a gyűjteményükben megtalálható berlini anyag beazonosításában igyekeztünk a segítségükre lenni. Ennek apropóján szerveztünk is egy eseményt, amelyre meghívtuk az itteni magyar–német egyesületek tagjait, bízva abban, hogy az idősebb korosztály felismeri a helyszíneket vagy akár a fotókon szereplő személyeket. Ez nem csak nekünk és a Fortepannak volt hasznos kezdeményezés, a résztvevők számára is sokat adott a múltban történő elmélyülés. Az esemény másik célja az volt, hogy megnézzük, van-e Németországban hasonló gyűjtemény, mellyel együtt tudna működni a Fortepan. Az derült ki azonban, hogy nincs olyan intézmény, amely ingyenesen bocsátaná rendelkezésre a gyűjteményében megtalálható képeket. 

Milyen fotóanyag gyűlt össze a két archívumból? Miről tanúskodnak a képek? Milyennek ismerhetjük meg a kiállítás által az akkor már több mint tíz éve egymástól fallal elválasztott két városrészt?

A kiállítással és elődintézményünk, a Magyar Kultúra Háza megnyitásának 50. évfordulója köré szervezett eseményekkel is azt szeretnénk megmutatni, hogy a két Berlin – a feltételezésekkel ellentétben – sosem volt igazán fekete és fehér. Kelet-Berlin is élhető város volt, Nyugat-Berlin pedig sokkal jobban be volt zárva, mint ma gondolnánk. Komplikált volt megközelíteni, nem volt gazdag város, sok minden nem működött benne, ezért csak egy bizonyos réteg volt hajlandó felvállalni, hogy ideköltözzön, többek között olyan engedményekért cserébe, hogy nem kellett katonai szolgálatot vállalni. Ez a zártság egy nagyon speciális mikroklímát hozott létre, ami például a művészeknek kedvezett. Nemrég jelent meg Cantu Mari Go című regénye, amelyben egyebek mellett arról ír, hogy ebben az időszakban milyen volt az élet Nyugat-Berlinben. A nyugati városrész persze sokkal szabadabb és tágasabb volt, a bezártsága ellenére is, mint Kelet-Berlin.

A keleti városrésszel kapcsolatban az a kép él az emberek fejében, hogy szürke volt és koszos, mindenki besúgó volt, és lehetetlen volt itt élni, pedig itt is történtek fontos dolgok.

A Magyar Kultúra Háza nem egy olyan programnak adhatott helyet, amit az NDK-ban egyébként sehol máshol nem lehetett volna megszervezni. 1973-ban például indult egy olyan irodalmi sorozat, amelynek keretében több tiltott vagy tűrt keletnémet író is felléphetett. Az államapparátusnak nem volt kifogása az ellen, hogy ezen a helyszínen műfordítóként bemutatkozzanak, majd felolvassanak saját műveikből, jóllehet, máshol erre nem volt lehetőségük. Ezekre az eseményekre még Nyugat-Berlinből is érkezett közönség. 

Kérdezem majd a kiállítás másik témáját adó VIT-ről is, de először beszéljünk még az intézmény történetéről! Eredetileg 1924-ben nyitott a Collegium Hungaricum, a háborúban azonban megsemmisült az épülete, és 1945-ben meg is szűnt a működése. Miért nyithatott újra és miért 1973-ban?

Ez nagyon izgalmas kérdés, hiszen a Collegium Hungaricum eredeti épülete valóban megsemmisült, ami miatt önálló intézményként is megszűnt működni. A nagykövetségen azonban továbbra is zajlott kulturális munka, 1970-től ráadásul már „Magyar Kultúra Háza” néven, jóllehet csak 1973-ban kapott egy modern, tágas, hatalmas kiállító- és rendezvénytérrel rendelkező épületet. 

Az itt élő magyarok is szorgalmazták az intézmény működését?

1973-tól minden igazgató elmondta, hogy az intézmény nem a helyi magyarokat szolgálja elsősorban, hanem a magyar kultúrát népszerűsíti. Ugyanakkor számos vendégmunkás dolgozott az NDK-ban, akiket ugyancsak el kell látni kulturális programokkal, és erre volt is igény. Többekkel beszéltem, akik akkoriban jártak ide egyetemre, tőlük – köztük a kiállítás nyitófotóján látható Barna Imre műfordítótól – tudom, hogy az egyetemistákat ezzel szemben nem nagyon izgatta, hogy itt a magyar kultúrával foglalkozzanak, ami érthető is. Visszatérve az intézet történetét firtató kérdésére: 1924-ben azzal a céllal jött létre, hogy egy elveszített háború után – legfőképp ösztöndíjas programokkal – erősítse a tudományos kapcsolatokat, az együttműködést, a hálózatosodást. Ennek vetett véget az újabb világháború és az azt követő átrendeződés. A szocialista blokkban mások lettek az elvárások, a feladatok. Az együttműködésre való törekvés mégis közös maradt, a szándék pedig egy színvonalas, ezúttal a kultúrát fókuszba helyező intézmény létrehozása volt. 

Milyen programokkal indult a Magyar Kultúra Háza? Mit mutatnak a fotók?

Például Szokolay Balázs zongoraművész koncertjét, a közönséget és az azt követő fogadást, divatbemutatókat, népzenei koncertet, előadóestet. Az események elég jól dokumentáltak, a teljes időszakról fennmaradtak a vendégkönyvek, miként számos fotó is, jóllehet nem mindegyik alkalmas kiállításra. Érdekes történet, hogy annak idején volt egy Verkaufsalon elnevezésű üzlet az épület földszintjén, ahol lemezeket, könyveket, népművészeti termékeket lehetett kapni. Kapcsolatba kerültünk egy idős hölggyel, aki hajdan ott dolgozott, és a munkahelye miatt tanult meg magyarul. Eljött a mostani kiállításunk megnyitójára, és az egyik fotón felismerte egykori kolléganőjét, akivel évtizedek óta nem beszélt, most azonban felvette vele a kapcsolatot. Egy következő programunkra már ketten jöttek. Rengeteg érdekességet tudunk meg a valamikori munkatársaktól és látogatóktól. Megnézte a kiállítást például Pöstényi Emőke táncművész-koreográfus is, aki az NDK TV híres balett duójának volt a magyar tagja. Ő is többeket felismert a fotókon.

Az intézménynek volt kapcsolata a Nyugat-Berlinben élő magyarokkal?

Nyugat-Berlinben nem működött önálló intézet és a Magyar Kultúra Háza sem szervezett ott saját programokat. A budapesti központ támogatásával viszont ott is zajlottak kulturális események. A régi programfüzetek rendezése közben felfigyeltünk a címlapjukon látható Lánchíd-grafikára, mely a neves Konecsni György munkája. Kiderült, hogy Konecsninek 1968-ban Charlottenburgban, Nyugat-Berlinben nyílt önálló kiállítása, amelynek plakátján ugyanez a motívum jelent meg. Szó mi szó, a kiállításra azért kerülhetett sor, mert Charlottenburg és Budapest V. kerülete testvérkerületek voltak, vagyis ilyen módon is zajlott kulturális csere. 

Visszatérve a jelen kiállításhoz: 1973 nemcsak az intézmény nyitása miatt került a tárlat középpontjába, hanem azért is, mert abban az évben Kelet-Berlin adott otthont a VIT-nek. Az esemény miként hatott a ház nyitására, az induló programokra, az intézmény látogatottságára?

1973. január 25-én nyitott a Magyar Kultúra Háza, és a programfüzetek tanúsága szerint azonnal teljes erőbedobással indultak be a programok. A VIT július végén volt, és már a hónap elején valamennyi munkatársnak el kellett hagynia a Magyar Kultúra Házát, hogy átadja a helyét a Világifjúsági Találkozó magyar szervezőbizottságának. A delegáció elvonulása után lehetett csak folytatni a munkát. 

Ezek szerint a VIT korlátozta a működést?

Igen, egy hónap szünet volt. Az intézetnek ugyan nem volt köze a programokhoz, de számos nagy esemény a tőszomszédságában zajlott. 

A VIT magyar résztvevői átutaztak Nyugat-Berlinbe, az általuk ott készített fotók közül is válogat a kiállítás. Mi ragadta meg a nyugaton járók figyelmét, mit örökítettek meg?

Összességében elmondható, hogy a nyugati oldalon készült képek a jólétről tanúskodnak: emeletes buszokat látni rajtuk, kirakatokat, az üzletek nagy választékát, vidám, szórakozó fiatalokat, de egy szexbár plakátját is egy hirdetőtáblán, rajta jól olvashatóan annak címével, így meg lehet nézni a térképen, hogy ma mi van a helyén. Itt van a már említett nyitóképünk is, amiről úgy tudtuk, hogy ugyancsak 1973-ban készült – a Fortepan oldalán ezzel az évszámmal szerepelt –, Barna Imre azonban, akit később azonosítottunk a felvételen, elmondta, hogy 1976 nyaráról származik. Akkor járt Nyugat-Németországban egy hosszabb kiránduláson, Nyugat-Berlinben éppen csak megállt egy kicsit hazafelé. A kép a fal nyugati oldalán készült a „Vigyázat, ön most elhagyja Nyugat-Berlint” figyelmeztető tábla előtt. Imre egyébként a keleti oldalt is jól ismerte, 1975-ben ugyanis egy szemeszteren át a Humboldt Egyetemen tanult vendéghallgatóként. Remek fotó, rengeteg minden kiolvasható belőle a korról és a helyszínről.

A kiállítás ajánlójában arról is olvasni, hogy a VIT több résztvevőjét letartóztatták. Erről is láthatunk fotókat? 

Ilyen eseményekről nincsenek képeink, de Kalász Márton, a Magyar Kultúra Háza akkori irodalmi referense visszaemlékezéseiben és más forrásokban egyaránt lehet arról olvasni, hogy míg a korabeli sajtó kizárólag pozitívan, a nemzetközi ifjúság örömünnepeként jeleníti meg a találkozót, azokkal a fiatalokkal szemben, akik viselkedése nem mindenben felelt meg az állampárt elvárásainak, brutálisan felléptek. 

Végül hadd kérdezzem a CHB archívumáról. A fotógyűjteményen kívül mi található még meg Önöknél?

Az első Collegium Hungaricum 1924-ben jött létre, intézetünk története azóta jól dokumentált. A kelet-berlini anyaggal hatalmas szerencsénk van, mert amikor az 1973-ban megnyílt Magyar Kultúra Háza 2007-ben visszaköltözött a CH eredeti helyére, a Dorotheenstraßéra, a teljes archív anyag is költözött vele. Így, bár rendezetlenül, de megmaradt az iratanyag – hivatalos levelek, munkaszerződések, iktatókönyvek –, megmaradt a programok dokumentációja, a sajtómegjelenések, megvannak a vendégkönyvek, a programfüzetek, a meghívók. Ráadásul amióta híre kelt, hogy érdekel minket a múltunk, folyamatosan bővül is az anyag: nemrég behoztak egy kisebb fotóhagyatékot, a napokban pedig a Magyar Kultúra Házában a keletnémet rádió számára készült műsorokról kaptunk felvételeket, melyeket tekercses magnószalagokról digitalizáltak. Ugyancsak egyedülálló az a hatperces felvétel, amely egy 1980-as keletnémet főiskolai vizsgafilmben bukkant fel egy a Magyar Kultúra Házában zajlott egyik kiállításmegnyitóról. Igyekszünk a legjobb tudásunk szerint kezelni ezt a múltat őrző kincset. Célunk, hogy idén, a magyar ház megnyitásának 50. évfordulója kapcsán zajló események mellett alapszinten az archív anyagot is feldolgozzuk, idővel pedig a Nemzeti Levéltárban tegyük kutathatóvá. 

Befejezésül annyit jegyeznék még meg, hogy van egy másik jelentős intézettörténti forrásunk is. Az 1924-ben létrejött első Collegium Hungaricum iratanyagát a berlini Humboldt Egyetem Gragger archívuma őrzi. 

A „Magyar utazók Berlinben” című kiállítás az EMOP Berlin – European Month of Photography keretében valósult meg. 
Kurátor: Petró Zsuzska
A tárlat 2023. április 27-ig látogatható.