Idén lesz tíz éve, hogy 2013. júliusában egy Fekete Györgyöt ábrázoló plakáttervvel elindult az Atelier Populaire, Király András képzőművész plakát-sorozata. Mondjuk inkább úgy: kvázi plakát-sorozata, hiszen ezek nem nagyméretű, sokszorosított, utcai munkák, hanem kisméretű, neten terjedő rajzok, webes röpcédulák, net-flyerek. Mint egy fegyelmezett copywriter, az alkotó minden szövegbe beleírja az MMA betűkombinációt, de a dolog szinte az első perctől kezdve, nem az MMA-ról szól, hanem másik három betűről: N. E. és R.

Idén lesz tíz éve, hogy Király András festőművész elkezdte az Atelier Populaire című sorozatát, a projekt Facebook-albumában mostanra már ezer fölötti számú kép sorjázik. Hogy mik ezek a képek? Nevezhetnénk pamfleteknek, karikatúráknak, de ez nem volna pontos. A szándék szerint ezek politikai plakátok. Csakhát, efféle plakátokat gyártani, sokszorosítani és kihelyezni már tíz éve sem volt egyszerű, ma pedig szinte lehetetlen – ne feledjük, hogy már HVG címlapokat sem lehet elhelyezni az utcai felületeken Magyarországon, ha pedig egy legális politikai hetilap plakátjait sem lehet, akkor ugyan mit lehet? (Az Atelier Populaire képeiből egy ízben lettek plakátok, az első OFF-Biennále Budapest keretében.) Ráadásul ezeknek a plakátoknak még az is jellemzőjük, hogy egy olyan kódrendszert működtetnek, ami talán nem mindenki számára érthető: elsősorban a kultúrában, a művészetben mozgók tudták, tudják azonosítani, miről is van szó pontosan. Az utalások rendszere nem mindig és mindenki számára átlátható azonnal.

Ugyanis a szövegbe az alkotó – a kezdeti hetek pár plakáttervét leszámítva – minden esetben belekomponálja az MMA betűkombinációt. Ez ugyebár a Magyar Művészeti Akadémia rövidítése, hiszen az Atelier Populaire sorozat első szándékból az MMA térnyerévésel szembeni tiltakozásként indult.

Csakhogy hamarosan az MMA metaforává növekedett ezeken a plakátokon, az egész rendszer, az egész NER-világ jelölője lett. Amely behatol minden szóba, kifejezésbe, szét-trollkodja a nyelvet. Korántsem szóviccek ezek: az így létrejött sajátos szavak ilyenformán arra is utalnak, ami itt Magyarországon a nyelvvel történt. Átírás, a szavak értelmének erőszakos megváltoztatása, a konszenzusos jelentések felülírása, eltérítése, elmosása, egyáltalán, a hatalom nyelvének le- és beszivárgása a hétköznapi nyelvbe. A birodalom nyelve, mondanánk Viktor Klempererre utalóan, ha el akarnánk vetni a sulykot, csakhogy ez még empíriumnak is vacak, regionális középhatalmat álmodnak, és boldogan uralkodnak az udvar végében levő tyúkólig. Azonban a helyzet az, hogy mi is ebben a gazos, zegzugos, lomos valamiben próbálnánk meg élni, nevezzük most országnak, kialakítva némi tisztást magunk körül, ha hagynák. És valamiképp ezekben a plakátokban ott van ez is: itt most nem lehet normálisan élni. 

Az életesélyt a kreativitás és a humor kínálja, amely persze alapeleme ezeknek a plakátoknak. A geg mulandó műfaj, pár hónap, pár év után elenyészik – ezek itt azonban nem gegek, vagy csak az első szinten azok. A jobban sikerült darabokban a karikatúrák bölcsessége és gyilkos iróniája is benne van. Ami pedig az esztétikát illeti: a számítógépes ceruza a gyors munka eszköze, a látvány gyors látvány, a nagy foltok és az elnagyolt vonalak az azonnaliság érzetét keltik, miközben a rendszer hajszálpontos jellemrajzait adják.       

Az atelier populaire eredetileg az 1968-as francia diáklázadások idején létrejött spontán plakátműhely volt, ahol a párizsi Ecole des Beaux Arts hallgatói, elfoglalva az intézmény nyomdáját, politikai plakátgrafikákat készítettek, sokszorosítottak, terjesztettek és terjeszthetővé tettek, természetesen ingyenesen, az ellenállás és a sztrájkoló munkásokkal való szolidaritás jegyében. Idehaza komoly kockázatot vállal, aki utcai vadplakátozásba kezd – nem vadnak meg nem volna értelme –, legföljebb stencileket lehetséges elhelyezni itt-ott. Az utcákon szinte alig észlelhetők a politikai vita, disszenzus, pláne ellenállás vizuális nyomai. A hatalom idomította a közteret és a köztéri vizualitást is, legföljebb a Kétfarkú Kutya Párt száll szembe ezzel, meg néhány elszigetelt csoport, amely maximum matricákat, apró széljegyzeteket képes elhelyezni az agresszív (és persze kő ostoba) hatalmi kommunikáció margóján.

Elfoglalható műhely sincs, sztrájkoló munkások sem igen vannak, legalábbis egyelőre. Net-flyerek lettek tehát a plakátokból, ezek éppenséggel ki is printelhetők és szórhatók ablakból, háztetőről, de oszthatók a közösségi médiában is.

Tíz éve kezdődött a sorozat, amikor az MMA elfoglalta a Műcsarnokot. Elfoglalta, mert odaadták neki, odaadták neki, mert nem sikerült megvédeni. Nem sikerült megvédeni, mert a művészeti intézményi rendszer addigra már foszlani kezdett, és mert a tiltakozás, ellenállás gesztusai (mint például a Ludwig Lépcső) kezdtek kifáradni. Tíz évvel ezelőtt egy interjúban Király András így fogalmazott:  „Most már páran mondták, hogy be kéne fejezni. Nem tudom, meddig viszem tovább, két hónapja azt gondoltam, hogy még legfeljebb 1-2 darabra van ötletem. Összesen 60-70 darab van. Lehet, hogy addig folytatom, amíg tart a rendszer. Akkor majd lehet tudni, hogy vége, amikor felsóhajtanak, hogy jaj, de jó, az Andriska végre abbahagyta.”

Egyelőre messze vagyunk ettől a sóhajtástól. A sorozat még mindig tart, és nem látszik kifulladni, sőt, egy némileg csöndesebb időszak után az utóbbi hetek-hónapok termése megint a kezdeti lendületet és szellemességet idézi. Nem vált erőltetetté, a nyögvenyelős és fogcsikorgatós NER-kommunikáció laza és fölényes ellenpontja, még ha aprócska pont is.

Az Atelier Populaire elmúlt tíz évéből válogattunk – és nyugodtan idemásolhattuk volna akár az összes képet. Nem kéne abbahagyni. De, tulajdonképpen nagyon abba kéne hagyni már, hiszen ha a sorozat abbamarad, az azt jelenti, el tudnánk kezdeni valami mást, végre valahára megszabadulva bizonyos betűkombinációktól.