Restitúciós ügyekben ugyan komoly szemléletváltozás tapasztalható az utóbbi években, az arab ország esélyei azonban alig nagyobbak, mint korábban.

A visszaszolgáltatási, jóvátételi igények érvényesítésének az utóbbi években tapasztalt növekvő „sikerkvótáját”, a több gyarmati kontextusú ügyben elért jelentős haladást látva olyan kérdések is újult erővel kerültek napirendre, melyekben a visszaigénylők már korábban – akár sok évtizeddel ezelőtt is – próbálkoztak, ám ügyük akkor nem mozdult ki a holtpontról. Ezek egy részének ugyan nincs közvetlen gyarmati kontextusa, de a „globális Észak” és a „globális Dél” konfliktusa rendszerint megjelenik bennük.

A leginkább előtérben lévő ügy most az Elgin-márványok Nagy-Britannia és Görögország között vita tárgyát képező sorsa – erről legutóbb itt számoltunk be tavaly májusban. Az nyilvánvaló, hogy a két fél közötti, zárt ajtók mögött folyó tárgyalásokon az utóbbi hetekben előrelépés történt, de hogy pontosan mekkora, nehéz megállapítani, mivel a felek küzdelme a sajtó hasábjain is zajlik, s az egyes beszámolók nem mindig tükrözik pontosan a tényleges helyzetet.

Annyi bizonyos, hogy a britek egy ponton már engedtek és ma már nem zárják ki, hogy a márványok – vagy azok egy része – tartós letétként visszakerüljenek Athénbe. A görögök azonban ragaszkodnak ahhoz, hogy visszakapják a tulajdonjogot is, ami jóval fájdalmasabb döntést igényelne Londontól. A tárgyalások – túl azon, hogy Athén ki akarja használni a restitúciós igények érvényesítéséhez kedvezőbbé vált légkört – azért is felpörögtek, mert Görögországban idén választások lesznek és minden politikai erő szeretne ebben a kérdésben kézzelfogható eredményt felmutatni a szavazóknak – lehetőleg úgy, hogy azt saját sikereként adhassa el.

Mivel a sajtó itthon is viszonylag részletesen nyomon követi az Elgin-márványok sorsát, most inkább azokkal a restitúciós igényekkel foglalkozunk, melyeket Kairóban fogalmaznak meg London, Párizs és Berlin irányába. Londonból, a British Museumból Egyiptom az ún. rosette-i követ, míg a párizsi Louvre-ból az ún. denderai zodiákust igyekszik visszaszerezni. Mindkettő az arab ország tárgyi kulturális örökségének kiemelkedő jelentőségű darabja, ám népszerűségük nem vetekedhet azzal a szoboréval, amely ugyancsak egyiptomi eredetű és ma talán egész Németország legismertebb múzeumi műtárgya: Nefertiti (Nofretete) büsztjével.

A „hármas csomagot” az egyiptomi régészet emblematikus alakja, a korábban miniszteri funkciót is betöltött Záhi Havássz legutóbb tavaly tette le az érintettek asztalára, de maguk a restitúciós igények már nagyon régi keletűek. Ami a rosette-i követ illeti, ez egy sötét gránitdarab (sztélé), melybe i. e. 196-ban három nyelven – az „istenek szavával”, azaz hieroglifákkal; „a nép nyelvén”, ún. démotikus írással és ógörög nyelven – vésték bele V. Ptolemaiosz fáraó egyik dekrétumát, s mivel az utóbbi nyelv jól ismert volt, a kő adta a kulcsot a hieroglifák hosszú időt igénybe vevő megfejtéséhez.

A követ Pierre-François Bouchard francia hadmérnök fedezte fel Napóleon egyiptomi hadjárata idején, 1799-ben egy erődítmény építése közben Rosette (mai nevén Rashid) mellett. A franciák kényszerű visszavonulása után a kőre az 1801-es alexandriai egyezmény keretében az angolok tették rá a kezüket. Még ugyanebben az évben Londonba szállították, és egy évvel később a British Museum gyűjteményébe került, ahol azóta is látható.

Az egyiptomiak 2003-ban jelentették be hivatalosan igényüket az egyiptomi identitás mérföldkövének nevezett, álláspontjuk szerint országukból kicsempészett sztélére; a Régiségek Legfelsőbb Tanácsának főtitkáraként már ekkor is Záhi Havász volt az ügy szószólója. A britek elutasították az igényt, csakúgy, mint azt a 2011-es kérést, hogy helyezzék a követ tartós letétbe az akkor még csak papíron létezett új Nagy Egyiptomi Múzeumban, melynek megnyitását erre az évre tervezik. Havász most úgy látja, hogy a gyarmati kontextusú restitúció újfajta megközelítése ezt az ügyet is előrelendítheti. A British Museum semmitmondó nyilatkozatban reagált a megújított követelésre; kicsit udvariasabban ugyan, de azt közölve, hogy a kő jó helyen van ott, ahol van.

Az i.e. 1. században született ún. denderai zodiákus az egyiptomi Dendera közelében található Hathor templom – az egyik legjobb állapotban fennmaradt ókori egyiptomi szentély – Ozirisz-kápolnájának mennyezetét díszítette a Bika és a Mérleg képeivel. Sorsa annyiban közös a rosette-i kőével, hogy ez is Napóleon egyiptomi expedíciója során került az európai tudósok látókörébe. De nem tudósok, hanem kalandorok voltak, akik a domborművet kifűrészelték eredeti helyéről és egy pontos másolattal helyettesítették. A zodiákus 1821-22-ben került Párizsba, ahol útja a királyi gyűjteményen keresztül vezetett a Louvre-ba; a visszaszerzésére irányuló egyiptomi kísérletek eredménytelenül zárultak.

Hogyan került Berlinbe Nefertiti büsztje?

A legnagyobb „tétje” kétségkívül a Kairó és Berlin közötti vitának van és nem is csak a Nefertiti büszt kultúrtörténeti jelentősége miatt. (Emlékezetes és fontos magyar vonatkozása, hogy a Kis Varsó művészcsoport ezt a büsztöt “egészítette ki” egy testtel, 2003-as, a Velencei Biennálén bemutatott Nefertiti teste című projektjében – és a nemzetközi viták akkor is fellángoltak, hogy vajon miként szabad hozzányúlni egy ekkora jelentőségű portréhoz.)

Thutmose egyiptomi szobrász alkotása a legjobb példa arra, hogy bár a restitúciós ügyeknek a jogi, erkölcsi, adott esetben nemzetközi politikai dimenziói a meghatározóak, igen fontosak lehetnek a gazdasági vonzatok is. Mert például bármennyire is kiemelkedő kultúr- és művészettörténeti jelentőséggel bírnak a benini bronzok, nem játszottak jelentős szerepet az őket – jelenleg még – birtokló európai országok idegenforgalmában. Szélesebb körben csak a most zajló restitúciójuk kapcsán kerültek az érdeklődés középpontjába, de még így sem valószínű, hogy turisták tömegei kifejezetten azért látogattak volna például Londonba, Berlinbe vagy Hamburgba, hogy láthassák őket. A jelenleg a berlini Neues Museumban kiállított Nefertiti büszttel egészen más a helyzet; ennek körülbelül akkora szerepe van Berlin idegenforgalmában, mint a Mona Lisának Párizséban. Ez ugyan aligha kérdőjelezi meg a jogi és politikai megfontolások elsődlegességét, de szinte bizonyosan befolyásolja az ügyben illetékes döntéshozókat.

A IV. Amenhotep (a későbbi Ehnaton) fáraó hitvesét ábrázoló, i.e. 1340 körül készült szobrot egy Ludwig Borchardt által vezetett német régészcsoport tárta fel az egyiptomi kormány engedélyével végzett ásatások során 1913-ban. A kormánnyal kötött megállapodás szerint a leleteket katalogizálták, és azokat egy szemlét követően fele-fele arányban osztották el az ásatásokat végzők és az egyiptomi fél között. És ez az a pont, melyre az egyiptomiak hivatkoznak, amikor igényt formálnak a remekműre: állításuk szerint ugyanis Borchardt félrevezette őket, amikor a szobrot szerepeltette ugyanis a műtárgylistán, de azt értéktelen gipszszoborként írta le és a szemlén is olyan félhomályos helyre tette, ahol az egyiptomi félnek nem volt lehetősége alaposan szemrevételezni azt.

Erre az egyiptomiaknak írásos bizonyítéka is van, ugyanis a Német Orientalisztikai Intézet levéltárából előkerült Borchardt feljegyzése a helyi régészeti felügyelővel való találkozásáról.

Ebből egyértelművé válik, hogy a régész tudatában volt a naplójában „szavakkal leírhatatlannak” minősített, valójában nem gipsz-, hanem mészkőszobor rendkívüli értékének, és szándékosan rejtegette azt.

A büsztöt csak egy fotón, ráadásul egy rendkívül rossz minőségű felvételen mutatta be az egyiptomi szakembernek. Így fordulhatott elő, hogy a németek engedélyt kaptak a szobor elszállítására, amit aztán az ásatásokat finanszírozó Henri James Simon, korának jelentős vállalkozója és műgyűjtője más leletekkel együtt 1920-ban a Berlini Állami Múzeumoknak ajándékozott.

Érvek és ellenérvek

Egyiptom már a múlt század ’20-as éveitől kezdve próbálta visszaszerezni a szobrot, erőfeszítéseiknek az előbb említett dokumentum másfél évtizeddel ezelőtt új lendületet adott. Erre a feljegyzésre hivatkozva jelentette ki Záhi Havássz 2009-ben, hogy Borchardt etikátlanul járt el, megtévesztette az egyiptomi felet, mely ezért joggal formál igényt a szoborra. Havász ekkor azt is jelezte, hogy Egyiptom heteken belül hivatalosan is kérni fogja a szobor visszaadását, a német fél azonban azóta is azt állítja, hogy különböző, a szobor visszaszolgáltatását sürgető magánkezdeményezések ugyan valóban eljutottak hozzá, hivatalos kormányszintű megkeresést azonban nem kaptak.

Egy évvel később, 2010-ben Bernd Neumann akkori kulturális államminiszter határozottan elutasította a szobor visszaszolgáltatását, mivel szerinte a német álláspont „kétségtelenül bizonyítható dokumentumokkal is, ezért Egyiptom követelései nélkülöznek minden jogi alapot”. A Porosz Kulturális Örökség Alapítvány, a mellszobor jelenlegi tulajdonosa – ehhez az intézményhez tartozik a Neues Museum is – azóta is azt hangoztatja, hogy ugyan kész együttműködni az egyiptomiakkal, ám a szobrot még kölcsönként, rövid időre sem hajlandó átengedni az arab országnak. Túl azon, hogy álláspontjuk szerint jogszerűen birtokolják a büsztöt, rendszeresen előhozzák azt az – ilyen esetekben gyakran hangoztatott – érvet is, hogy a mű törékeny állapota amúgy is kizárná szállítását.

(Ekkortájt járta be a világsajtót az a – Henri Stierlin svájci újságíró tanulmányára hivatkozó – hír is, mely szerint a Nefertiti büszt egy XX. századi hamisítvány; Stierlin a vállformára, a hiányzó szemre és a szecessziót idéző arcvonásokra alapozta állítását, melyet azonban az előkerült dokumentumok egyértelműen cáfoltak.)

2011-től tavalyig az ügynek viszonylag kevés, a nyilvánosság számára is látható új fejleménye volt; az egyiptomi igényt Havász említett „hármas csomagja” helyezte újra a figyelem középpontjába.

Német politikai körökből egészen a múlt év végéig nem hangzottak el olyan nyilatkozatok, melyek bármilyen reménnyel kecsegtették volna Egyiptomot. Tavaly decemberben viszont egy berlini tartományi államtitkár szavai még úgy is nagy feltünést keltettek, hogy Saraya Gomis „sokszínűségért és a diszkrimináció elleni fellépésért felelős” politikus maga is elismerte, az ügyben nem ő az illetékes. A berlini Tagesspiegelnek nyilatkozva a szenegáli felmenőkkel is rendelkező politikus azt mondta, személyesen úgy gondolja, a büsztöt vissza kéne adni Egyiptomnak. „A diszkrimináció-ellenesség szemszögéből kiindulva azt kell mondanunk, hogy a világ más régióiból származó kulturális javak nem hozzánk tartoznak és jogellenesen vannak itt” – hangoztatta. Nyilatkozata olyan meglepetést keltett, hogy több újságíró rá is kérdezett a berlini szenátusnál, nem félreértésről van-e szó, de onnan azt a választ kapták, hogy az államtitkár asszony látta és jóváhagyta a szöveget.

Saraya Gomis nyilatkozatát néhány napos – vélhetően döbbent – csend követte Berlinben, majd megszólalt főnöke, Berlin igazságügyi szenátora, Lena Kreck, a Baloldal (Linke) politikusa. A szenátus jogi bizottsága előtt fellépve azt mondta – anélkül, hogy közvetlenül utalt volna Gomis korábbi állásfoglalására – hogy „a szenátus nem készül a Nefertiti-büszt visszaadására”. Hozzátette, hogy a műtárgy „birtoklásának jogszerűségére vonatkozóan jogi és morális értelemben is különböző megközelítések léteznek”, ezért ő „üdvözli a témáról folytatott vitát”. Aligha feltételezhető azonban, hogy ez a vita a belátható jövőben új lendületet kap.

Egyiptomi siker, másutt

Miközben a három említett „nagy ügyben” belátható időn belül aligha változnak az álláspontok, kisebb jelentőségű kérdésekben Egyiptom már fel tud mutatni néhány eredményt. Ezek sorában legutóbb, tavaly decemberben az írországi University College Cork (UCC) jelentette be, hogy visszaszolgáltatja a gyűjteményében lévő egyiptomi eredetű, i.e. 975 és i.sz. 100 közöttre datált tárgyakat, melyeknek provenienciáját nem tudta egyértelműen rekonstruálni. A legértékesebb darab ebben a kollekcióban egy festett szarkofág, amelyre Ernesto Schiaparelli olasz egyiptológus bukkant egy múlt század eleji ásatás során.

Berlinnek közben nemcsak a Nefertiti büszt miatt főhet a feje. Időközben ugyanis Törökország is újra jelezte igényét a berlini Múzeum-sziget másik emblematikus műtárgyára, a monumentális Pergamon-oltárra. Az i.e. 2. századi kis-ázsiai építmény, melyet a német Carl Humann vezette régészcsoport tárt fel 1878-1886 között, az Oszmán Birodalommal kötött megállapodás értelmében került Berlinbe. A német hatóságok ez ügyben is hasonló álláspontot képviselnek, mint a Nefertiti-mellszobor kapcsán.