A hanyatlás szimbólumáért nem kell messzire menni, elég elzarándokolnunk az egykori Moszkva tér mögé, ott ágaskodik a néhai Postapalotánál. A kulturális intézmények, a múzeumok egy jó része eközben zárva tart, bár már nem tudni, az energiaárak, vagy az általános pénztelenség miatt. De még így is van hova hátrálni!

Nem sokkal azután, hogy helyére emelték a fejétől a farkáig 7,2 méter, farkától a fejéig 7,2 méter, azaz összesen 199,5 millió forint hosszúságú Csodaszarvas szobrot a Postapalota mellett, Matolcsy György, az MNB feje, a Postapalota ura, a szobor megrendelője a Parlament gazdasági bizottsága előtt a helyzethez illő szeriőz hangszerelésben jelentette be: komoly bajban vagyunk.  És valóban: a baj igen komoly. Ráadásul a jegybankelnöknek e komoly baj szimbólumáért nem kell messzire mennie, elég, ha kinéz a kert végébe, ott áll az általa megrendelt Csodaszarvas: tökéletesen üres, tartalmatlan és fölösleges, viszont csillog, akár egy GAZ Volga személygépjármű orrán a dísz, a horizont felé törő szarvas.

A Csodaszarvasról azonban magától az alkotótól tudhattuk meg, hogy „önbizalmat adó totemállat”, és jelentéstartománya a fény, az újjászületés és a téli napforduló üzenetét hordozza. És eme totemállat szőrét alkotó, tűzcsóvaszerű lemezeket egyenként polírozták kézzel, „az alatta lévő szikla saját anyagával patinázott bronz, zöld-barnás színe természetközeli, a földdel való kapcsolatot közvetíti. A totemállat agancsa tükörfényesre polírozott bronzöntvény.” A szikla amúgy, amelyről elrugaszkodik, az art deco formavilágát idézi, így rímel a Postapalota visszafogott art deco-jára.

Mielőtt bárki azon kezdene merengeni, hogy a posták eközben éppen bezárnak és a palotának sincs sok köze e valaha létezett szolgáltatáshoz, a finom részletek iránt fogékony művészetkedvelők figyelmébe ajánljuk, hogy az art deco milyen tetszetősen foglalja keretbe a Matolcsy család különféle aktivitásait. Az a 14 milliárd forint értékű manhattani lakóingatlan, amelyet a jegybankelnök fiának, mondjuk így, baráti köre vásárolt meg, ugyanis szintén egy, az art deco jegyeit magán viselő épületben található. Kicsinyesség volna most azt firtatni, hogy ez a pénz részben épp a Postapalota felújításából, bútorainak leszállításából, azaz közpénz-alapú megrendelésekből származik, itt a csúcsminőségű, szofisztikált lifestyle iránti vonzódást kell értékelnünk. Az art deco ugyanis elegáns és nagyvonalú stílus, éppen olyan, mint az a szédítő gyarapodás, amelyet a Matolcsy-klán mutat be a szemünk láttára, és amely a Nagy Gatsbyt idézi, megint csak az art deco-ra hajazó módon. 

Nem mondhatjuk hát, hogy a művészetnek ne volna szerepe a NER-elit életében, mert igenis van. A kert végében szobor áll, éppen úgy, ahogy Gagyapátiban, a falu szélén (amint ezt egy szemléletes videóban Hadházy Ákos képviselő bemutatta) áll egy legalább harmincezer eurónyi uniós pénzből megvalósult gerenda-színpad. A pénzt eredetileg sérült emberek művészeti tevékenységeire adta volna Európa, de ezek szerint, akadt nemesebb cél Gagyapátiban. Ám, ha azt gyanítanánk, hogy a 6×4-es színpad nem kerülhetett többe ezer eurónál, ha pedig a munkásokat is jól megfizetik (persze, miért is tennének ilyet?), akkor legföljebb ezerötszáz, ez esetben a maradék 28 és félezer euró hollétéről valószínűleg a környék hatalmasságainál kellene érdeklődnünk, már csak azért is, mert a színpaddal átellenben egy hasonló gerendákból összerótt magánház áll. Ők azonban pont úgy nem kötelesek semmire se válaszolni, ahogyan nem válaszol ebben az országban semmilyen potentát semmilyen lényeges kérdésre. Matolcsy elnök úrnál is hiábavaló volna érdeklődni a Postapalota szobabútorairól, meg bármiféle művészeti stratégia értelméről és céljáról, a rá költött közpénz hasznosulásáról.

Pedig az MNB még Pénzmúzeumot is létesített, és ezzel, lássuk be, tökéletes metaforát alkotott. Magyarok milliói pénzt ugyanis már leginkább csak múzeumban láthatnak, vitrinek mögött, régmúlt idők különös tárgyi emlékeként. Hiszen amit ők pénz gyanánt a tárcájukban hordanak, az mindössze néhány színes papírdarab, és nem is ér többet, mint a Gazdálkodj okosan! hasonló, tarka cetlijei. Persze, mit is vásárolnának rajta: a nekik szánt, rögzített árú étolaj, krumpli és liszt hiánycikk, ami pedig ezeken túl van, az luxus, nem való nekik, akár a 14 milliárdos manhattani lakóingatlan.  

Ami pedig a múzeumokat illeti: október óta, az ország számos helyén zárva tartanak, mert nem futja fűtésre és világításra. Miként zárva tartanak könyvtárak, közművelődési intézmények, színházak és oktatási helyszínek is. Az ELTE bölcsész hallgatói a minap egy kebabsütőben vizsgáztak, mert az egyetemen annyira hideg volt, hogy jobbnak látták oda átsétálni. A múzeumokban legalább valamekkora hőfokot illik garantálni az ott őrzött műtárgyak miatt, ám a középiskolai diákokra, egyetemi hallgatókra efféle szabályokat minek is volna alkalmazni: testnevelésben és hitoktatásban edzett, fiatal emberek, megfelelő vérkeringéssel és testzsírszázalékkal, ki fogják bírni.

Megdermedt, leállt, befagyott itt nemcsak a kulturális és művészeti intézményrendszer jó része, de maga a kulturális termelés is. Független színházi csoportok állnak le, mert a helyeik is leállnak, és mert útközben valahol elenyészett, s így nem jutott el hozzájuk a TAO-pótló támogatás. Filmkészítők várnak a sorukra hiába, mert a filmtámogatásokból jobbára történelemhamisító megaprodukciókra jut, nem pedig a filmjeikre. Szakmai- és kutatóműhelyek toporognak egyhelyben, mert nincs pénz folyóirat kiadásra, könyvkiadásra, míg ha besétálunk az egykori Hotel Flamenco-ba, a nagyhírű Mathias Corvinus Collegium székhelyére, azt látjuk, pazar kiadásban jelenik meg mindaz, ami ideológiai alátámasztást ad a jelenlegi politikai berendezkedésnek.

Nem csupán a pillanatot, hanem a társadalmi tereket is uralja a rendszer. 2022-ben a köztérben a Csodaszarvas, a kulturális intézményi terekben a pénztelenség, a szellemi térben az agymosás, az oktatás tereiben a hatalom pszichikai terrorja (épp művészeti gimiben tanított az a pécsi tanár, akit legutóbb kirúgtak), a médiatérben a propaganda és az ipari méretű valósághamisítás, a fogyasztás tereiben a dermesztő vagyoni egyenlőtlenségek mutatják és teszik mindenki számára érthetővé, hogy itt kié az ország, a hatalom és a dicsőség.

A NER 2022-re gyakorlatilag elérte célját: nemcsak a politikai de a kulturális alternatívák is megszűnnek. Leszűkülnek és eltűnnek a kritika, a potenciális kulturális ellenállás terei, fizikai és szellemi értelemben egyaránt. Márpedig intézményrendszer, anyagi források, műhelyek és helyek nélkül nem fog menni. A kultúratermelés, tudástermelés nem lehet néhány tucat ember magánügye, identitás-alapon végzett tevékenysége, egyszerűen azért nem, mert ez a néhány tucat ember nem fogja bírni sokáig.

Ma már csak szigetek vannak, egyre zsugorodó területek. A képzőművészetben is ezt látni: a közpénzen fenntartott intézményrendszer mintha más univerzumban működne, ott gyakorlatilag semmi nem jelenik meg abból, amivel a képzőművészet egyébként foglalkozik. Igen, vannak szigetek a szárazföldön, még mindig, a fővárosban (és javarészt a Főváros által még fenntartott) néhány hely, ki hitte volna, de egy igazi Fidesz-fellegvárban, Debrecenben a MODEM releváns munkát végez, akárcsak a pécsi, dunaújvárosi, szentendrei művészeti intézmények. És – ismételjük el ezredszerre is – vannak a független, non profit helyek, amelyeknél fűtés és világítás amúgy is csak korlátozottan működött.  Másutt, Fehérvártól Győrig, Veszprémig a még megmaradt szakemberek tartják a vállukkal mindazt, ami még tartható. Eközben egy budapesti muzeológiai konferencián a minisztérium küldötte a bezárás módozatain, sőt, trükkjein töpreng, nem pedig a nyitva tartásért küzd. Vészhelyzet van, ugyebár. De hát Magyarországon hosszú évek óta az van, és mostanra a normál állapotokat már képtelenség megkülönböztetni a rendkívüliektől. Nálunk egyetlen szóval sem merül fel, hogy a környék más országaiban nem záratják be a kiállítási és egyéb kulturális intézményeket. Sem Szlovákiában, sem Csehországban, sem Lengyelországban, sem Romániában. Ausztriát fölösleges is sorolni – tetszenek tudni, Ausztria az az ország, amelyet mához hét évre utolérünk. És arra sem kérdezünk már rá, hogy mi az, hogy közintézmény, mi lenne a dolga, mihez kellene ott hozzáférést kapnunk, az adóforintjainkért.

Minálunk sok mindenről nem zajlik vita. A hazai kulturális intézményrendszerben nemigen volt szó az Ukrajna elleni orosz agresszió nyomán kialakult helyzetről. Mit kellene tenni? Bojkottálni kellene-e az orosz állami intézményeket? Gesztusok, segítségnyújtó akciók történtek, ez kétségtelen. De valamiféle demonstratív, egységes, szemmel látható, erős kiállás, nos, az nem volt.

Fentebb minisztériumot emlegettünk, hiszen az is 2022 hozadéka, hogy lett Magyarországon olyasmi, hogy kulturális minisztérium. Csak úgy, előállt a semmiből, megjelent a választások után felálló kormányzati struktúrában. Csakhát minden pont olyan maradt, mintha nem volna: nem élt még a NER-ben, aki egy percig is komolyan gondolja, hogy a kulturális irányításban bármiféle érdemi szerepet kapnak a minisztérium vezetői. Kultúra és innováció együtt, miniszter: Csák János. Kulturális államtitkár egészen karácsonyig: Hoppál Péter, a karácsonyfadísz-szimbolika szakértője. Emlékezetes volt, amikor tavaly a saját képmásával ellátott díszek szerepeltek a pécsi Uránvárosban, a Mindenki karácsonyfáján, illetve amikor saját, 175 (!) parlamenti beszédének díszkiadása jelent meg a saját fája alatt. Ő csak így emlegette: A Könyv. Hoppált most, az ünnepek előtt leváltották, helyesebben kormánybiztossá avanzsál, nagyívű programsorozatok lesznek gondjaira bízva, helyére Závogyán Magdolna érkezik, aki a Nemzeti Művelődési Intézet vezetője volt, nem mellesleg pedig a Demeter Szilárd nevével fémjelzett konglomerátumhoz tartozó, 600 millióval és hatalmas ingatlan-portfólióval indult Magyar Kultúráért Alapítvány kuratóriumának tagja. Ami azért lehet érdekes, mert év közben úgy tűnt, Demeter hirtelen a partvonal felé sodródik: mintha elillant volna a lobbierő, a NER mintha egyszer csak szórakozottan elnézett volna kulturális megoldóembere feje fölött. Ezek szerint mégsem?

Csakhogy: van ennek jelentősége egyáltalán? Van itt súlya bárminek és bárkinek? Demeter egy ideig úgy szerepelt a médiában, helyesebben önmagát pozicionálta úgy, hogy ő a jövő. Aztán hirtelen a félmúlt lett, passzé, bár lehet, hogy most visszakerül a tűzhely mellé. Amikor az államháztartás megbillen, a forintból játékpénz lesz, a költségvetés agonizál, amikor nincs benzin, se liszt, se cukor, se étolaj, akkor villámgyorsan lekerülnek a napirendről a merész tervek és azok a teremtő elmék, amelyek pár hónapja még új magyar kulturális univerzumot vizionáltak a horizontra.

Ami most van, az lehetne akár kijózanító is. Az élelmiszer-drágulás itt a legnagyobb, a fizetések nálunk a legalacsonyabbak, a szegénység itt a legsúlyosabb, az unióban már csak Bulgáriát előzzük. De a szarvas csak szökell, tovább, bátran, egyenesen a fény felé, és mi ugrunk vele. Bele a saját anyagával patinázott, kisuvickolt és tükörfényesre polírozott semmibe.

Illusztrációk: Erdei Krisztina