Úgy tűnhet, a jelenlegi világválság közepette nem az a legfontosabb kérdés, hogy mi legyen a múzeum aktuális definíciója. Pedig nagyon nem mindegy, hogy miként határozzuk meg az intézményeinket, mit várunk tőlük éppen ma. A nemzetközi múzeumi szervezet, az ICOM új múzeumdefiníciójáról volt szó egy budapesti konferencián. És itt is minduntalan beleütköztünk a válság jeleibe.

Budapesten múzeumi intézmények képviselőinek részvételével konferenciát, azaz témanapot tartott az International Council of Museums (ICOM) magyarországi szervezete, az MTA BTK Bölcsészettudományi Kutatóközpontban, november 30-án (A múzeum definíció – Hozzáférés a fogalmakhoz). A témanap a nemzetközi ICOM által megalkotott új múzeumdefiníciról szólt, amelyet idén nyáron a Prágában rendezett ICOM konferencián tárgyaltak meg és fogadtak el.

A definíció a szervezeten belül lefolyt hosszú viták eredménye, de óhatatlanul is magán viseli  egy ideálisnak tételezett világ karakterjegyeit, és így – kiváltképp az Európában zajló, pusztító háború idején – keményen konfrontálódik a valósággal. (A mű cikkei a témában itt, itt és itt.) Mindezek ellenére a törekvés fontos, hiszen nem pusztán nyelvtani újradefiniálásról van szó, a szervezet célja mégiscsak a gyakorlati iránymutatás: a meghatározás megalkotásánál a szervezet igyekezett a világ minden múzeumára érvényes, a 21. század konfliktusaira, és a múzeumok közszolgálati szerepére reflektáló kifejezéseket használni.

A definíció tömör műfaj, miközben a tárgyát tekintve részletező és sok mindere kiterjedő igyekszik lenni, így érthető az elképzelés, hogy részekre, azaz állításokra bontva tegyék hozzáférhetővé és feldolgozhatóvá. Ötletes formát választottak a konferencia szervezői: a definíció egyes lényeges kifejezéseit egyes hazai múzeumokban, kulturális intézményekben dolgozó szakemberekre osztották ki, mindenkinek tíz percet adva a fogalom bemutatására és értelmezésére. Az elképzelés azonban izgalmasabban hangzott, mint amilyen a megvalósítás lett. Főként, ha hozzátesszük, hogy tényleg volna miről beszélni, hiszen egy olyan helyzetben volt szó a múzeumok ideálisnak elgondolt működéséről, amikor a hazai múzeumok egy számottevő része a kezelhetetlen energiaárakra való hivatkozással zárva tart.

A legtöbb esetben elmondható, hogy noha az előadók régóta dolgoznak művészeti közintézményekben, így feltételezhető a magas szintű hozzáértésük, a valódi szakmai értelmezés jelentős részben mégis elmaradt. Az előadóknak szánt egy-egy fogalom sokszor reflektálatlanul maradt, a tényleges, magyarországi intézmények kontextusára vonatkoztatott problémamegoldás lehetősége nemigen merült fel. A legtöbbször illusztrációt láttunk és hallottunk, a hallgatónak könnyen az az érzése támadhatott, mintha az előadók nem érzékelték volna a jelentőségét egy ilyen, a saját szakmai környezetüket (is) potenciálisan újraértelmező konferenciának, fórumnak.

Pár prezentáció kifejezetten zavarba ejtő volt. Galambos Henriette, a Szépművészeti Múzeum főosztályvezetője a maga tíz percét arra használta, hogy az új definíció kifejezéseiről megkérdezett szakemberek szavazatai alapján készített statisztikák tömkelegét vonultassa fel, megvizsgálva, hogy kinél hányadik helyen szerepel a nem profitorientált. A prezentáció végén fél mondatban csíphettük el a definíció módosulásának okait, hiszen a nonprofit helyett döntöttek a nem profitorientált javára. Azonban reflektálatlanul maradt a két kifejezés különbsége, az itt rejlő dilemma és annak okai és főleg a magyarországi intézményekre (akár magára a Szépművészeti Múzeumra) vonatkoztatható konzekvenciái.

Az állandóság kifejezést Szende László, a Kulturális és Innovációs Minisztérium Múzeumi Főosztályának főosztályvezetője fejtette ki. A vidéki intézmények hanyatlásáról szóló rövid történeteiből csupán egyféle következtetést lehetett levonni: a minisztérium mintha nem viselné szívén az intézmények sorsát. Erről meg is győződhettünk prezentációja második szakaszában: ahelyett, hogy az egyre borúsabb jövő előtt álló kulturális intézményeket jól felépített válságkezelési stratégiák mentén segítenék abban, hogy nyitva tarthassanak, inkább felelősségvállalás nélkül ajánlják fel nekik a bezárás lehetőségét.

Czékmány Anna, a Petőfi Irodalmi Múzeum Múzeumpedagógiai és Felnőttképzési Főosztályának vezetője ironikus hangvételű előadásában kijelentette, hogy a múzeumok, bár nagyon igyekeznek, természetesen sosem lesz annyi forrásuk, hogy teljes mértékben beteljesítsék a nyitott, hozzáférhető, befogadó definíciók kívánalmát. Mert hát, ha a MoMA is „amilyen csak lenni tud”-alapon törekszik erre („The goal behind all of it is to be the most welcoming museum we can be”), akkor mit várjunk kis országunk, szerényebb lehetőségekkel bíró intézményeitől? Mintha ugyan a nyitottság, a hozzáférhetőség és a befogadó jelleg a források kérdése, pénzkérdés volna.

A hallgatóban felmerült a kérdés: hol érhető tetten ezekben a megszólalásokban az intézményi és szakmai felelősségvállalás? Mert ha valami, akkor ez az esemény arra is szolgálhatott volna, hogy a múzeumi szakma és a felügyeletet gyakorló minisztérium egyértelmű felelősségvállalást mutasson az intézményekben kialakult helyzetért. Ezzel párhuzamosan pedig őszinte diskurzus induljon. A lehetőségek keresésére is jó lett volna ez a konferencia, annak érdekében, hogy a definíció irányadása szerint ténylegesen javítani lehessen az intézményeik működésén – egy válsághelyzet közepette.

Természetesen voltak kivételek: a szakszerűen működik kifejezés egyik értelmezője, Kónya Béla, a Szépművészeti Múzeum intézményeként 2020-ban megnyitott Országos Múzeumi Restaurálási és Raktározási Központ igazgatója hiánypótló technológiák alkalmazásáról, a restaurátorok nemzetközi összevetésben is kimagasló munkájáról beszélt ennek kapcsán.

Gyomorgörcsből feloldó élmény volt Frazon Zsófia, a Néprajzi Múzeum muzeológusának előadása is a közösségek részvételével működik és kommunikál mondatrész kapcsán. A múzeumi struktúrákkal régóta foglalkozó…Nyitott múzeum… című könyv szerkesztője a múzeum intézményét nem valamilyen párhuzamos univerzumban létező, elitista entitásként értelmezte, hanem mint a társadalom kultúrájának formálásáért felelős közeget.

Így juthatott el ahhoz, aminek a mai Magyarországon, egy muzeológiai konferencián alapkérdésnek kellene lennie: a demokrácia fogalmához.

Ugyanis az ICOM definíció, leginkább demokratikus társadalmakat képzel a múzeumok köré, majdhogynem alapfeltételként. Ugyanakkor, ha ezt a definíciót a mai Magyarországra vonatkoztatjuk, sajnos azt kell látnunk, hogy az elmélet gyakorlati megvalósítása komoly akadályokba ütközik.

Az egyre erősebb ideológiai indoktrináció, a lojalitáson, politikai kapcsolatrendszereken alapuló forráselosztás, vagy épp megvonás, általánosságban véve a múzeumok autonómiájának és szabad kultúratermelésének különféle eszközökkel való korlátozása, mind-mind hozzájárul a tartalom lassú kiüresedéséhez, az intézményrendszer elszürküléséhez. Mindez a szakmabelieket is egyfajta passzív áldozatszerepre kényszeríti, ahelyett, hogy a cselekvést ösztönözné.

Többször visszatérő elem volt az előadásokban a hazai múzeumok nyugati kulturális intézményekkel való összevetése. Miközben idehaza is dermesztőek a különbségek az anyagi lehetőségek terén, még az idehaza csúcsintézménynek számító Ludwig Múzeum, vagy Szépművészeti Múzeum sem rendelkezik olyan nagy mértékű anyagi forrásokkal, mint például a londoni Victoria & Albert Museum. Viszont ezekben a narratívákban azt is látni kell, miért: amíg például a V&A fenntartása csekély mértékben táplálkozik állami finanszírozásból, támogatottságának jelentős része pedig inkább adakozó kedvű magáncégektől, tehetős, VIP tagsággal rendelkező magánszemélyektől érkezik, nem beszélve a hatalmas, ugyancsak főleg óriás cégek által finanszírozott blockbuster kiállítások bevételeiről (pl. Alexander Mcqueen vagy Dior), addig itthon az intézményfinanszírozás alapvetően állami és önkormányzati feladat. Jelenleg pedig igen szorult helyzetben vannak mind az állami, mind az önkormányzati költségvetések. Ezen kívül társadalmi kondícióink is teljesen eltérőek, így a problémáink is, amikkel épp ideje szembenéznünk: tőlünk nyugatra leginkább a kolonialista múltból adódó következményeket és működésmódokat igyekeznek több-kevesebb sikerrel kezelni, illetve levetkőzni magukról ezek a kulturális monstrumok, itthon pedig a szocializmus romjain kellene végrehajtanunk valamiféle demokratikus öndefiniálást. A Piotr Piotrowszki által felvetett és szorgalmazott, úgynevezett horizontális művészettörténet írás módszere éppen erre a fordulatra hívta fel a figyelmet: ahelyett, hogy történelmileg teljesen ellentétes utakat bejáró kultúrákat és társadalmakat próbálnánk azonos értelmezési keretbe passzírozni, inkább hasonló múlttal és társadalmi struktúrával rendelkező kulturális szférák kontextusában kellene alakítani a saját narratívánkat.

A nemzetközi ICOM szlogenje így szól: „Museums have no borders, they have a network”, vagyis a múzeumoknak nem határaik vannak, hanem kapcsolódásaik. Ennek alapján felmerül a kérdés: talán, ha megszűnne a hatalmi kontroll, a protekcionizmus és a beletörődés korszaka múzeumainkban, ezzel párhuzamosan pedig a regionális intézmények felé tekintve jobban észrevennénk az azonosságokat, az együttműködés lehetőségeit, meglehet, hogy megoldásokra, fennmaradási stratégiákra találnánk?

A konferencia megtekinthető a Youtube-on itt.

Borítókép: Yorkshire Sculpture Park. Fotó: Stephen Bowler / Flickr