A most véget ért katari futball világbajnokság és a most kirobbant Katar-gate nyers, de érzékletes példáját adja annak, hogy olyan országok, amelyekben messze nem problémátlan az emberi jogok helyzete, milyen eszközökkel igyekeznek nemzetközi legitimációt vásárolni maguknak. A Perzsa-öböl térségében azonban a művészettámogatás, a múzeumépítések mögött is gyakorta sejlenek föl efféle célok. Ami a foci VB-vel és az EU intézményeit megrázó korrupciós üggyel most egyértelművé vált, az a művészeti világnak már régebb óta ismerős lehet.

Sportswashing és artwashing

Talán nem túlzás azt állítani, hogy a 2022-es futball-világbajnokság minden idők egyik legbotrányosabb sporteseményeként vonul be a történelembe. Ráadásul úgy, hogy a meccsek történéseit túlszárnyaló módon, a kedélyeket a FIFA vezetőségének korrupciója, illetve a rendezési jog odaítélését követő katari építkezési boom emberi- és munkavállalói jogi visszaélései borzolták fel.

Ha pedig mindez nem lenne elég, miközben jelen sorokat írom, épp percről-percre tárulnak fel az Európai Unió egyik legnagyobb szabású korrupciós botrányának, a Katar-gate-nek a részletei is: a napokban derült ki ugyanis, hogy katari lobbisták az Európai Parlament befolyásos politikusait igyekeztek megvesztegetni, az ügyben pedig többek közt az EP görög származású alelnökét, Eva Kailit le is tartóztatták. A beszámolók alapján Kaili novemberben Katarban járt, majd útjáról visszatérve kezdett amellett érvelni, hogy a VB-t rendező állam mára igenis élen jár a munkavállalói jogok terén.

És hogy miért is beszélünk minderről egy művészeti lapban? Legfőképp azért, mert a Katarból jelentett problémák egyáltalán nem ismeretlenek a globális művészeti szcéna számára – a Katarral szomszédos Egyesült Arab Emírségek fővárosának, Abu-Dzabinak kulturális és múzeumi beruházásain keresztül ugyanis már feltárulhattak előttünk azok a dilemmák, amelyekkel most a szélesebb közönség a futball VB kapcsán kénytelen szembenézni. Míg Katar a sportesemények szponzorálásával (azaz itt helyesebb volna a sportswashing kifejezést használni), addig Abu-Dzabi grandiózus művészeti intézmények gründolásával (azaz artwashinggal) igyekezett a nemzetközi körforgásba bekapcsolódva legitimációt vásárolni, tisztára mosni hírnevét.

Katar kártyái

Jelen cikk inspirációjául a Hyperallergic nemrégiben megjelent riportja szolgált, amelyben a svéd oknyomozó újságíró csoport, a Blankspot Cards of Qatar névre keresztelt kezdeményezéséről számoltak be. Katar kártyái a klasszikus, gyűjthető sportkártyák esztétikáját idézik meg, azok tartalma azonban messze áll a legendás sportolók teljesítményétől és az őket övező glamúrtól. A kártyákon ugyanis azok a bevándorló építőmunkások szerepelnek, akik a katari VB-t megelőző építkezéseken az életüket vesztették, a kártyák hátoldalán pedig az elhunytak családtagjainak beszámolói olvashatók arról, hogyan próbálták a katari hatóságok szőnyeg alá söpörni a tragédiákat, szabadulva a felelősségtől.

A kártyákat böngészve szembetűnő, hogy az elhunytak jelentős része a hivatalos álláspont szerint természetes halált halt – ezt azonban nehéz elhinni erejük teljében lévő, 30-40 éves férfiakról és nőkről, akik egészségesen érkeztek a Perzsa-öböl menti államba. Sokkal valószínűbb, hogy az időjárás, a végletekig kizsigerelő és kizsákmányoló fizikai munka, az embertelen munka- és életkörülmények okozták a többezer vendégmunkás halálát. Ahogy a Hyperallergic beszámolója fogalmaz: míg a világbajnokságot télre halasztották, hogy a futballistáknak ne a szervezetüket megterhelő katari nyárban kelljen pályára lépniük, addig a VB-t kiszolgáló infrastruktúrát felépítő munkások számára ez nem volt opció, ők a 2010-es FIFA-döntés óta végigdolgozták a perzselő katari nyarakat is.

A katari vendégmunkásokról szóló híradásokban sok szó esik az úgynevezett kafala-rendszerről, amit sokak nemes egyszerűséggel modern rabszolgaságként jellemeznek. A kafala az iszlám joggyakorlatból ered, ennek értelmében az állam engedélyezi magánszemélyeknek és vállalatoknak, hogy külföldi munkavállalókat alkalmazzanak, és bár elvben nekik kell felelősséget vállalniuk az országba érkező munkásokért, cserébe a munkavállalók teljesen ki vannak szolgáltatva munkáltatójuk kénye-kedvének. Sok esetben a munkavállalóktól elkobozzák az útlevelüket, lerobbant szállásokon, gyakorlatilag munkatáborokban helyezik el őket, és bármikor, bármiféle indoklás nélkül el is bocsáthatják őket, ami a deportálásukat vonja maga után. Bár nemzetközi jogvédő szervezetek arról számoltak be, hogy a heves tiltakozások következtében Katarban 2020-ban megszüntették a kafala-rendszert, ez érdemben nem sokat változtatott sem a helyzeten, sem a futball VB megítélésén: egyrészt a legnagyobb építkezések ekkorra már befejeződtek, másrészt a kafala felszámolása ellenére sem jellemző, hogy a hatóságok rendszeres razziákat tartanának az építkezéseken, ellenőrizve, hogy a munkáltatók betartják-e a szigorított munkavédelmi szabályokat.

A The Guardian 2021-ben 6500-ra becsülte azoknak a dél-ázsiai vendégmunkásoknak a számát, akik 2010 óta a katari építkezéseken az életüket vesztették. Bár ezeket az adatokat szinte lehetetlen biztos forrásból megerősíteni, az tény, hogy a vádak ellen hosszú évek óta tiltakozó katari szervezők november végén maguk is elismerték, hogy több száz ember vesztette életét az építkezéseken – ez hatalmas változás ahhoz képest, hogy korábban összesen három ember halálát vallották be hivatalosan.

Ezek a beismerések azért is fontos mérföldkövek, mert az ENSZ szerint megközelítőleg 25 millió vendégmunkás dolgozik a régióban, és jelen pillanatban elképzelhetetlen, hogy ők a közeljövőben hátrahagynák az Öböl-menti országokat. Az elsősorban dél-ázsiai bevándorlók számára ugyanis nemigen van más lehetőség az anyagi boldogulásra, amíg vendégmunkásként az otthoni bérük háromszorosát is megkereshetik. A francia fotográfus, Frédéric Lecloux a Vice-on megjelent fotóriportja megdöbbentő képet fest például a nepáli régiókról, ahol szinte nem maradtak felnőtt férfiak, ugyanis mindannyian az Öböl-menti országokban keresik a kenyerüket. Lecloux szavaival élve: „ezek a képek azt mutatják meg, hogy Katar sikertörténete legalább ugyanennyire nepáli történet is a szegénységről és elvándorlásról.” De ugyanígy említhetnénk akár Bangladest is, amelynek a textilipar után a második legnagyobb bevételi forrása a vendégmunkások által hazaküldött pénz.

Barum Ghimire, a nepáli Katmanduban élő emberi jogi ügyvéd a CNN-nek adott nyilatkozatában így foglalja össze a VB-ről alkotott véleményét: „a családok egészséges fiatalokat küldenek el dolgozni, majd hirtelen azt a hírt kapják, hogy családtagjuk álmában elhunyt. […] A katari VB egy véres bajnokság – a vendégmunkások vére szennyezi. […] Az emberek egyre többet foglalkoznak azzal, hogy milyen ruhát hordanak, milyen húst esznek, de mi lesz ezekkel a magaeseményekkel? Nem érkezett el az idő, hogy feltegyük a kérdést, mégis hogyan történhetett meg mindez?”

Abu-Dzabi: modern arab reneszánsz vagy artwashing fellegvár?

A térség építészeti beruházásai, és az ezek mögött húzódó korrupciós és munkajogi visszaélések nagyon is ismerősen csenghetnek a művészeti hírek követői számára. A Hyperallergic már 2015-ben figyelmeztetett arra, hogy a VB közeledtével Katarban folyamatosan emelkedni fog a feszített tempójú építkezések halálos áldozatainak száma, minderre pedig abból következtettek, amit a múzeumi beruházások kapcsán Abu-Dzabiban tapasztaltak.

A New Yorker riportja szerint Mohammed bin Zayed al Nahya sejk 27 milliárd dolláros beruházással egy kulturális negyedet szeretett volna létrehozni a Saadiyat-szigeten (azaz a boldogság szigetén), amelynek többek között részét képezte volna a Louvre Abu-Dzabi és a Guggenheim-franchise legújabb tagja is. Zayed elképzelése szerint a beruházás a modern arab reneszánsz mecénásaként pozicionálta volna Abu-Dzabit.

A Guggenheim „mágikus” kulturális és turisztikai élénkítő hatásáról, az úgynevezett Bilbao-effektusról, amely a Frank Gehry tervezte bilbaói Guggenheimről kapta a nevét, már nem egy könyv született. A vágy, hogy kulturális beruházásokon keresztül újra lehessen pozicionálni egy adott régiót, rengeteg várost ösztönzött arra, hogy múzeumi építkezéssel igyekezzen javítani saját imidzsén. (Arról, hogy a Guggenheim mégsem mindenki számára volt kívánatos, itt írtam hosszabban.)

Abu-Dzabi urai természetesen nem kispályás játékosok, így értelemszerűen az általuk megálmodott kulturális negyeden sem kívántak spórolni: a Saadiyat-szigetre elgondolt, szintén Gehry által tervezett múzeum hétszer akkora lett volna, mint a franchise első, New York-i intézménye. Ezt szánták a kulturális negyed központi építményének. Annak azonban, hogy az eredetileg 2012-es átadással tervezett Guggenheim Abu-Dzabi máig nem nyílt meg, több oka is van: a 2008-as gazdasági válság, az arab tavasz mind hátráltatták a beruházást, de váratlanul komoly tiltakozási hullám indult a művészek felől is.

A Human Rights Watch emberjogi szervezet 2006 óta publikált jelentéseket az Öböl-menti országok vendégmunkásokat kizsákmányoló gyakorlatairól – erre építve kezdte meg működését a Gulf Labor aktivista csoport, amelynek éveken át folytatott tiltakozó akcióiról könyv is született. A csoport nemzetközileg elismert művészek koalíciójaként működött, akik a Guggenheim Abu-Dzabi (és egyben a Louvre Abu-Dzabi) bojkottjára szólították fel a nemzetközi művészközösséget: manifesztójuk szerint addig nem vesznek részt az intézmény kiállításain, illetve nem adják el műveiket az intézmény gyűjteményébe, amíg nem kapnak hitelt érdemlő bizonyítékokat arra nézve, hogy az épülő múzeum megfelelő körülményeket biztosít az építőmunkások számára. Kortárs művészeti múzeumot pedig meglehetősen nehéz kortárs művészek nélkül üzemeltetni.

A sport és a művészet spektákuluma feledtetni képes a kizsákmányolt építőmunkások képét?

Talán nem kell hosszan taglalni, hogy a Katarban és az Egyesült Arab Emírségekben zajló kizsákmányolás mennyire ellentétes mindazzal, amit a sportesemények rendezésével és a kultúra felvirágoztatásával az Öböl-menti államok kommunikálni szeretnének magukról. Bede Márton a 444-en így foglalta össze a katari törekvések történeti kontextusát: „A sportswashing sem közel-keleti találmány, a hitleri Németország olimpiát, Mussolini Olaszországa és a katonai junta által irányított Argentína pedig focivébét rendezett a nemzetközi presztízs reményében. A sport, a korrupció és a politika mindig is szimbiózisban élt, és a világ két legnagyobb, egyaránt négyévenkénti sporteseménye különösen vonzza a rendezni vágyó kérőket.”

A párhuzamok nem festenek hízelgő képet a sportvilágról, de az itt felvázolt együttállásokat tekintve a művészeti világról sem. Pláne akkor, ha figyelembe vesszük az ICOM idén ősszel elfogadott, új múzeumdefinícióját, amely a múzeumot mint etikusan működő, a társadalom szolgálatában álló intézményt képzeli el. Mégis, miként hivatkozhatna egy magát komolyan vevő intézmény a saját működésére etikusként, ha megépítése a kizsákmányolásnak köszönhetően számos halálos áldozatot követelt?

Nem elhanyagolható szempont az sem, hogy a sporton és kultúrán keresztül tisztára mosni kívánt országimidzs vajmi keveset ér, ha a rendezés, illetve a beruházás hírverésével majdhogynem egyenértékű az ezeket övező botrányok ereje. Sarah Leah Whitson, a Human Rights Watch Közel-Kelet és Észak-Afrikáért felelős divíziójának egykori vezetője és a Gulf Labor együttműködője így fogalmazott a New Yorkernek: „Az ország több tízmillió dollárt költ PR cégekre, hogy javítson az imidzsén. De egyetlen emberjogi riport képes lenullázni egy ötvenmillió dolláros munkát.”

Tekintve a vendégmunkások származási országainak gazdasági helyzetét, nem számolhatunk azzal, hogy a közeljövőben alábbhagyna majd elenyészne az Öböl-menti országokba irányuló tömeges bevándorlás. Éppen ezért rettentő fontos az a munka, amit a Blankspot vagy épp a Gulf Labor végez: amíg ugyanis az olajból meggazdagodott országok sorra indítják a nagyberuházásokat, addig igenis vendégmunkások fognak ezeken az építkezéseken dolgozni. Csakhogy egyáltalán nem mindegy, milyen körülmények között és milyen áron.

Nyitókép: 2021. október 27-én Észak-Rajna–Vesztfáliában a szurkolók „Boycott Quatar” feliratú transzparenst helyeztek el a lelátón. Fotó: MARIUS BECKER / DPA / dpa Picture-Alliance