Kiborgok, egyenesen a nyolcból. Radvánszki Levente démonikus festményei
Az alkotás során fest, fúj, ragaszt, fűrészel, szögel, csavaroz, kasíroz, néha meglévő tárgyakat épít a kompozícióba, néha saját anyagmegoldásokkal operál. Képek vagy installációk? Figurálisak vagy elvontak? A számos kérdés közepette egy valami biztosnak látszik: démonokkal van dolgunk.
Radvánszki Levente munkáit az éles szeműek egyre több helyen kiszúrhatták már a Nagyházi Contemporary pároskiállításától kezdve az Art Marketen át a MODEM január végéig még látható Új közvetítések című kiállításáig. A puszta tényekre támaszkodva talán helytálló azt mondani, hogy a feltörekvő festőgeneráció egyik ígéretes tagja. Biztos recept pesze nincsen a kitűnéshez, de az már első ránézésre is érzékelhető, hogy Radvánszki Levente olyasmit csinál, ami egyszerűen más. Kísérletező, zavarbaejtő, újszerű. Az absztrakció – és nyolcadik kerületi műtermének – félhomályában mintha aktuális témák, hétköznapivá váló mítoszok után kutatna. A többi meg majd úgyis kiderül.
Ha nagyon egyszerűen kellene jellemezni: Levente démonokat fest. Első hivatalos kiállítását a Fiumei úti Kegyeleti Múzeumban tartotta, akkor még közvetett és közvetlen mesterei hatásától – érthető módon – nem teljesen függetelnül. Vajda Lajos zaklatott portréi, Gál József gólemjei, de az utcai művészet és a graffiti mind ott voltak korai hatásként. Később aztán jöttek a kis magyar démonok, Harrach Péter predátorként, Vona Gábor húsevőként, főállású celebek, megélhetési politikusok és Orbán Viktor főterminátor. Absztrakt jellegű bestiáriumához tehát hosszú út vezetett, ami köztéri plakátokkal, lomizott tárgyakkal, szemétben talált dolgokkal volt szegélyezve. A lépték és a technika évről évre változott, a lényeg viszont változatlan marad.
Levente Budapesten, egy nyolcadik kerületi pinceműteremben készíti képeit, Frankenstein orvosaként összetapaszt részeket, és ha már épp ott van, születésük alkalmából el is nevezi őket. ACD-7x, h4PO, BU7m, BIO-004 – ilyen egy Radvánszki-féle képjegyzék, vagy ha úgy tetszik, születési karton. Az alkotás során fest, fúj, ragaszt, fűrészel, szögel, csavaroz, kasíroz, néha meglévő tárgyakat épít a kompozícióba, néha saját anyagmegoldásokkal operál.
Az egyre többször felbukkanó, lassan védjegyévé váló szilikonos anyag például egyszerre tűnik szintetikusnak és bőrszerűnek.
Olyannyira bőrszerűnek, hogy a pigmentált szilikont először kiönti, egy ideig száradni hagyja, majd szó szerint lenyúzza a felületről. Munkamódszerében és a képek esztétikai karakterében tehát egyaránt megbújik valamiféle kettősség: hús és fém, bőr és műanyag, szerves és szintetikus. Egyszóval, kiborg.
„A transzhumanizmus számára a kiborg megkerülhetetlen ikonná vált; a saját fizikai testéből kifelé haladó ember alakjaként jelenik meg. A kiborg a par excellence transzhumán: már nem teljesen organizmus, de még nem is teljesen gép. Valami, ami éppen tart valami felé – a kiborg egy irányt jelöl” – írja Schneider Ákos Mutánsidők című cikkében, amely a szerző szándéka szerint Szöllősi Géza Kitin projektjéről szól, de minden további nélkül hozzárendelhető a szóban forgó képekhez is.
Annak ellenére van ez így, hogy sok emberit nem látni a munkákban, de az organizmus-gép, két végpontú skálán valóban valahol középen helyezkedik el.
A transzhumanizmus gondolatköre persze egyfelől trending, másfelől soha nem volt még ennyire aktuális, mint manapság. A génterápiától kezdve a biohackingen át a robotikáig tulajdonképpen a hétköznapok élő mítoszává vált, így a hazai képzőművészetben is egyre többször felbukkanó téma, azonban a magyar kortárs festészeti vonatkozásait illetően eddig – többnyire – érintetlen maradt.
Kortárs relevancia ide, elméleti aktualitás oda, Levente képei helyzetbe hozzák a befogadót. Nem kecsegtetnek az ismerősség megnyugtató komfortérzetével, helyenként elég távol esnek a klasszikus „képszerűségtől”. Egyszerűen nehéz hová fordulni, ha konkrét kapcsolódási pontokat vagy előképeket keresünk, inkább kérdések vannak, mint válaszok. Ha véletlenül vannak is válaszok, legtöbbször ellentmondásosak. Szóval, ezek képek vagy installációk? Egyszer így, egyszer úgy. Absztraktak vagy figurálisak? Attól függ, hogy minek szeretnénk látni őket. Az a furcsa fekete valami lehet éppen alientojás, démonszem, de egy ártalmatlan forma is. Na, és mi a helyzet az utcai művészettel? Valami olyasminek tűnik, de ténylegesen nem sok köze van hozzá.
Egy biztos: a fenti megfejtések ellenére Levente nem transzhumanista festő. Már csak azért sem, mert nem programszerű művészetet csinál. Ösztönösen érzett rá egy olyan aktuális formanyelvre, amelynek pillanatnyilag sok mondanivalója lenne techno-optimista lázálmokról, designdisztópiákról, vagy éppen a szemétben tobzódó bolygó végnapjairól. Nem túl vidám és nem is kifejezetten szép. A hangsúly az ösztönösségen van. Valahol ezt – az intuíció minden előtt való hajtóerejét – szimbolizálja az a japán maszk is, ami pinceműtermének kapuján fogadja az arra merészkedőket. Egy tradicionális, fából készült, állati szőrökkel dekorált, festett maszk, amit iskolás korában végtelennek tűnő hónapok spórolása árán tudott végül megvenni. Mint utóbb kiderült, az ázsiai folklór szerint egy gyerekrabló démont ábrázol. Az pedig nyilván csupán véletlen egybeesés, hogy azóta is – így vagy úgy – démonokat fest.
