Hirdetés
Hirdetés
— 2022. július 13.

Piacképes történet. Egy egekig magasztalt kiállításról

Egy képzőművész, Pakosz Anna 2021-ben állva hagyta a teljes hazai művészeti mezőnyt – média megjelenések számában mindenképpen. A legnagyobb hírportáloktól kezdve divat- és életmódmagazinokig egyöntetűen ünnepelték közelgő kiállítása kapcsán, nem szerényebb kifejezésekkel operálva, mint mesébe illő, rendhagyó vagy éppen megismételhetetlen.

Ha pedig ez nem volna elég, a Highlights of Hungary 2022-es kiírásában az Index különdíját is hazavihette. Automatikusan felmerül a kérdés: minek köszönhető a semmiből érkező publicitás? Miközben festményei olyannyira elhanyagolható részét képezik munkásságának, hogy első képét alig három éve publikálta Instagram-oldalán.

Manapság, ha egy művész a művészeti rendszert szeretné megkerülni, ugyanolyan stratégia alapján kezd el működni, mint a politikusok, sportolók, filmsztárok, terroristák és egyéb kisebb vagy nagyobb celebritások, influenszerek: a médián keresztül. Más szavakkal, a művész válik a műalkotássá, ahogy Boris Groys írja Self-Design and Aesthetic Responsibility című tanulmányában. Habár egy összetettebb szöveg kiragadott részéről van szó, mégis ez lesz most az önkényesen választott premisszánk. Ha másért nem, hát azért, mert a Pakosz Anna munkásságát övező PR-mechanizmusok finoman szólva is árulkodóak a fenti gondolatsor tükrében.

Bathroom selfie, 50×54 cm, Gouache on canvas

A nyárvégi alaphelyzet röviden annyi, hogy kíváncsi újságírók pár napos szórásban publikált cikkekben igyekeznek felfejteni a pakoszi megoldást, rátalálni a titok nyitjára, amelyen keresztül lehetségessé válik a holisztikus életszeretet és szabadság művészi transzformációja. Próbálják feltérképezni egy hihetetlen történet legfontosabb összetevőit: utazást, önkifejezést, elfogadást, táncot. Ezekben a cikkekben a művész ilyen és ehhez hasonló dolgokat árul el magáról: „Amikor mély öröm- és szépségérzet söpör végig rajtam, akkor tudom, hogy festenem kell. Számomra ezeket a megéléseket leginkább a tánc és a saját testemmel való kapcsolódás idézi elő. Szeretném a bennem rejlő inspirációt megosztani másokkal. Úgy érzem, a mai világban ezeket a tapasztalatokat kevesen engedjük meg magunknak.”

Munkássága tehát tágabb értelemben egyfajta életstílusról, felfogásmódról szól – a fentiekből legalábbis ez következik.

Egy olyan valóságpercepcióról beszélünk, ahol a bennünk lüktető életenergia úton-útonfélen felpezsdülhet, csak az egyénen múlik.

Olyasféle dolgokról van itt szó, „amelyeket mindannyian átélünk, de nem feltétlenül éljük meg őket teljességükben” – írja az egyik lelkes sajtómunkatárs egy Michelin-csillagos étteremajánló és egy Kelet-Szlovéniát hirdető útikalauz között.

Szóval, kozmikus jelentőségű, amit ez a művész igyekszik megosztani másokkal. A megosztás természetesen nemcsak a lifestyle magazinok hasábjain és kulturális rovatokban történik, hanem az Instagramon is. A kínzó műfaji sajátosságok ellenére az Insta-posztok és a festmények mégiscsak osztoznak egy elmaradhatatlan tényezőn: a groys-i értelemben vett műalkotáson, Pakosz Annán. Festményein hol magában, hol mással látható, karakterei táncolnak, állnak, ülnek, fekszenek, pajkos virágszálként szabadon nőnek, réten, naplementében, perzsaszőnyegen, a mediterrán jólétet sejtető, tengerparti loggiában.

Persze a legkevésbé sincs probléma azzal, ha valaki a szabadságnak az itt illusztrált fokát képes megélni. Irigylésre méltó, tényleg. Ugyanakkor a (fizetettnek tűnő) cikkek magasztos műértelmezéseivel kiegészülve körülbelül annyira válik toxikussá, mint az Instagram látszatvilága. Önsegítő reklámszlogenek, inspiráló idézetek keringenek be nem váltott ígéretekként az interneten, a hírportálok címeiben, a lifestyle magazinokban, a gondolatainkban. Egyszerűen fárasztó. Arról nem is beszélve, hogy pucéran szaladni az erdőben, harmóniában meditálni a vízesésnél, olvasgatni a medence partján, sajnos nem olyan egyszerű. Körülbelül annyira az, mint háborúkkal és lezárásokkal terhelt világban elbűvölőnek, vidámnak, követésre érdemesnek lenni, vagy bármi egyéb nonszensz hülyeségnek, ami csak legördülhet a média gyártósorairól. Pakosz Anna természetesen nem elvárásokat támaszt, csupán élet- és emberszeretetéből merítve mutatja meg a minket körülvevő világ végtelen csodáját. A művész tényleg maga a műalkotás: tánccal, szelfikkel, világkörüli utazással, life-coachoktól kölcsönzött bemondásokkal, úgy egyébként pedig festményekkel.

Credo, 80 x 96 cm, acrylic on canvas

Az Index műelemzése szerint „a megfigyelésre alapuló festészet, vagyis Izrael meghatározó irányzata, (…) a látottakat interpretálja egy papírra, ám ez az irányzat önmagában inkább az absztrakt felé húz. Az a fajta festészet, ami a »fejből pattan ki«, és egyáltalán nem hajaz a valóság prezentálására – a példa kedvéért álljon itt Jean-Michel Basquiat neve…”

Az eszmefuttatással kapcsolatban csak és kizárólag kérdések merülnek fel, de minden kásás zagyvaság mellett itt is találni egy profi reklámipar húzást. A jó öreg termékkapcsolást. Pakosz Anna ráadásul nemcsak Basquiat nevével hozakodott elő, hanem Marina Abramovic performanszművésszel, valamint olyan magyar kortárs festőkkel, akik egyetlen kósza kiállítás vagy aukció erejéig keveredtek közös platformra vele. A promógépezetnek több se kellett, egy másik cikkben tételszerűen sorolják az aukciós házakban sikerrel forgó neveket, kvázi egy lapon említve Pakosz Annával: Bukta Imre, drMáriás, ef Zámbó István.

Az interjúk és cikkek továbbá részletesen foglalkoznak a művész hosszú, a festészetig vezető kalandos útjával. Címszavakban az állomások, nem időrendi sorrendben: Barcelona, London, Svájc, Párizs, Sorbonne, Egyiptom, Tel-Aviv, végül pedig Csobánc, ahol megrendezte a Szabadon nő című bemutatkozó kiállítását egy „megismételhetetlen” és „experimentális” megnyitóval. Az esemény experimentáis jellege körülbelül abban mutatkozott meg, hogy néhány new-age spiritualitást meg nem vető, belvárosi harmincas borozgat, táplálkozik, közös elengedés meditációt tart, szaunázgat, és hasonlók. A Nowness magazin jóvoltából bárki átélheti videón keresztül a szabadság virtuális ízét – köszönjük nekik.

Hellenic Dance, 100 x 120 cm

„Szeretek kiállításokra járni, de a galériákban szinte mindig ugyanazokkal az emberekkel találkozom, ugyanazok az impulzusok érnek. Szerettem volna kicsit elmozdulni ebből a helyzetből. Ez nem kritika, én csupán olyan élményt szeretnék adni az embereknek, ahol a kiállítás egy apropó arra, hogy összegyűljünk, és megéljünk valami újat, kilépjünk a konvencionális keretből.” – meséli az Indexnek. Tehát első önálló kiállításával nem csak bemutatkozott, hanem azzal a lendülettel ki is lépett a konvencionális keretből. Figyelemre méltó. Legalább annyira, mint honlapjának vezető képe, virtuális kirakatának fő műve.

Két hatalmas, egymással párban álló fa, körülöttük valamiféle transzcendens összeköttetésben lévő alakok táncolnak egy álomszerű tájban, finom színátmenetek, naplemente, vizek vagy felhők. Akár a Zarándoklás a cédrusokhoz Libanonban című Csontváry-kép is bevillanhat, alapmotívumait vizsgálva nehezen tagadható előkép. Persze Csontváryt idecitálni minimum nevetséges, de mégiscsak egy pszichotikus patikus festményéből lett az újabb termékkapcsolás. Aki belső hangjainak engedelmeskedve hagyta ott állását, hogy a legnagyobb „napút” festő legyen. Majdnem úgy, mint egy közgazdász, aki „megunva a Sorbonne-t és Tel Aviv-ot” megünnepelte saját művészetét a Balaton-felvidéken. És ha már történetek: az egyik dráma, a másik piacképes bulvársztori.