A múlt hét végén a Sotheby’s aukcióján 54,7 millió dollárért talált gazdára Frida Kahlo ágyban fekvő önarcképe, ezzel minden korábbi rekordot megdöntött a női alkotók művei között. Ám így is bőven alulmarad a férfiak árai mögött – a női művészek munkái ugyanis töredékéért kelnek el a férfiakéinak.

Miközben Frida Kahlo képei újabb és újabb aukciós rekordokat döntenek és Marlene Dumas munkái is szépen teljesítenek, a női művészek összességében továbbra is messze a férfiak mögött kullognak a műkereskedelemben. Kahlo El sueño (La cama) – Az álom (Az ágy) – 54,7 milliós rekordja messze alulmarad a férfiak csúcstartója, Leonardo da Vinci Salvator Mundi című alkotásához képest, mely 2017-ben 450,3 millió dollárért cserélt gazdát; de a szinténa múlt héten beállított Klimt-rekordtól, a 236 millió dollártól is jelentősen elmarad.

Az árkülönbség azonban nem esztétikai, hanem társadalmi eredetű: évszázados előítéletek, intézményi döntések és makacs pszichológiai mintázatok tartják alacsonyan a női alkotók piaci értékét. A CNN riportja rávilágít, miért nem a vásznon dől el a művek értéke.

A jelenség azonban nem csupán néhány kiugró példáról szól. A piaci trendek évtizedek óta egységes mintát rajzolnak ki: a nők művészeti teljesítménye következetesen alulértékelt.

A lap által megszólaltatott kutatók és szakértők egyetértenek: a különbség nem a művészi minőségben gyökerezik, hanem az alkotó személyében. Több kísérlet is igazolta, hogy ha ugyanazt a művet férfi aláírással látják el, magasabb árat jósolnak neki, mint amikor női névvel kerül a piacra.

Helen Gørrill művészettörténész 5000 aukciós tételt elemzett, és még ennél is meglepőbb eredményt kapott:

a férfi aláírás növeli, a női aláírás csökkenti a mű árát.

Nem számított, milyen stílusról vagy korszakról van szó – az elfogultság mindenhol tetten érhető volt.

A torzulás mögött részben pszichológiai mintázatok állnak: a „nagy művész” archetípusa máig férfialak. Részben viszont nagyon is gyakorlati megfontolások: kereskedők és gyűjtők attól tartanak, hogy egy női művész karrierjét az anyaság megszakíthatja, a galériák pedig e feltételezés alapján kockázatosabbnak ítélik őket. Ezek a sztereotípiák aztán visszahatnak a piaci értékre.

A művészeti értéket nagyban meghatározza, hogy kik és milyen műveket látnak a közönség előtt. A világ nagy múzeumai azonban máig túlnyomórészt férfi művészek alkotásait gyűjtik, ami óriási torzítást okoz a másodlagos piacon: ami nincs a múzeumban, az ritkán lesz keresett és drága az aukciókon.

Valeria Napoleone olasz gyűjtő évtizedek óta kizárólag női művészekkel építi kollekcióját. Szerinte nem arról van szó, hogy a nők kevesebbet érnének – sokkal inkább arról, hogy nincs „hozzáférésük” az intézményekhez, és hogy műveiket gyakran dekorációnak tekintik, nem pedig kánonteremtő erőnek.

Hasonlóan fogalmaz Harriet Loffler brit kurátor, aki szerint

a művészettörténet elbeszélései máig férfiközpontúak. Aki nincs benne, annak az ára is alacsonyabb.

A riportból kiderül, hogy az aukciósházak egy része már felismerte a problémát. A Sotheby’s szakemberei szerint nő a kereslet a női alkotók iránt, és az intézményi figyelem lassan szélesedik. Egy-egy nagy érdeklődést kiváltó Kahlo-aukció katalizátorként is működhet: minél többet beszélünk a torzulásról, annál több gyűjtő fordul a női életművek felé.

De a szakértők óvnak az elhamarkodott optimizmustól. A történelmi háttér, a kulturális beidegződések és a gyűjtői struktúrák együttese nem fog egyik napról a másikra megváltozni. A „pozitív diszkrimináció” intézményi alkalmazása segíthet, de a teljes egyenlőség több generációra lévő távlat.

A művészeti piac nemcsak arról dönt, melyik festmény mennyit ér – hanem arról is, kiknek a hangja és nézőpontja válik láthatóvá. Ha a nők műveit tartósan kevesebbre értékeljük, azzal a művészettörténet jövőjét is elszegényítjük.