Bill Viola, akinek több évtizedes akotói munkássága a videót a kortárs művészet szerves részévé avatta, július 12-én halt meg otthonában a kaliforniai Long Beach-en. 73 éves volt. Halálát az Alzheimer-kórhoz kapcsolódó szövődmények okozták.

Bill Viola műveinek középpontjában az emberi tudat és olyan alapvető tapasztalatok állnak, mint a születés, a halál és a spiritualitás. Videóiban a zen buddhizmustól az iszlám szufizmuson keresztül, a középkor és a reneszánsz nyugati keresztény misztikus hagyományaiig több motívum felismerhető, melyek tanulmányozásában mélyen elmerült. Munkáiban gyakran egymás mellé helyezte az élet és a halál, a fény és a sötét, a zaj és a csend végleteit – mindezt a kor progresszív technológiai eszközeivel.

„Először pótszemként használtam a fényképezőgépet és az objektívet, hogy közelebb hozzam vagy felnagyítsam a dolgokat, kísérletezzek az észleléssel, kibővítsem a látás tartományát és hosszasan megfigyelhessem az egyszerű tárgyakat” – mondta Viola egy 2015-ös interjúban, amelyet most az Artnews idézett. „Ha ezt megteszed, láthatóvá válik a lényeg. Mindig is érdekelt a körülöttem lévő világ belső élete.”

Az 1970-es évektől Viola videokazettákat, építészeti video- és hanginstallációkat, elektronikus zenei előadásokat, síkképernyős videódarabokat és televíziós közvetítésekhez használt alkotásokat készített. – Kiterjesztette a médiaművészet hatókörét, melynek egyik legjelentősebb művelője lett.

Bill Viola 1951-ben született. A New York-i Queensben és Westburyben nőtt fel és a PS 20-on végzett Flushingban, majd 1973-ban a Syracuse Egyetem kísérleti stúdióiban képzőművészetet és elektronikus zenét tanult.

Érettségi után, 1973 és 1980 között Viola David Tudor zeneszerzővel együtt lépett fel a Rainforest zenei formációban, amely később Composers Inside Electronics néven vált ismertté. 1974 és 1976 között Olaszországban, Firenzében, az Art/tapes/22 videostúdióban műszaki igazgatóként dolgozott. Ez idő alatt találkozott olyan jelentős videóművészek munkáival, mint Nam June Paik, Bruce Nauman és Vito Acconci.

Viola ezt követően 1976 és 1983 között a New York-i WNET Thirteen Television Laboratory rezidens művésze volt, itt olyan sorozat készített, amelyet a televízióban is bemutattak. 1976 és 1977 között a Salamon-szigetekre, Jávára és Indonéziába utazott, hogy hagyományos zenéket rögzítsen. Még ugyanabban az évben Viola meghívást kapott a melbourne-i La Trobe Egyetem művészeti igazgatójától, Kira Perovtól, hogy mutassa be a munkáit. Életre szóló szakmai kapcsolat kezdődött közöttük, mely érzelmileg is kiteljesedett: hamarosan összeházasodtak és két gyermekük született.

1983-ban a California Institute of the Arts videó szakoktatójának nevezték ki; 1998-ban a Getty Research Institute rezidens ösztöndíjasa volt Los Angelesben; 2000-ben beválasztották az Amerikai Művészeti és Tudományos Akadémiába.

1985-ben Viola Guggenheim képzőművészeti ösztöndíjat kapott, majd 1989-ben elnyerte a MacArthur „Genius” ösztöndíjat is. Munkái a világ legjelentősebb kiállításain szerepeltek, köztük a Documenta VI-on 1977-ben, a Documenta XI-en 1992-ben, a Whitney Biennálé 1987-es és 1993-as kiadásain, valamint a Velencei Biennálén.

1995-ben ő képviselte az Egyesült Államokat a 46. Velencei Biennálén. A pavilon számára Viola elkészítette az Buried Secrets című sorozatot, köztük az egyik legismertebbé vált, The Greeting című alkotását, amely Pontormo A látogatás (kb. 1528–1530) című olajfestményének kortárs értelmezéséből indul ki. A Deutsche Guggenheim Berlin és a New York-i Guggenheim Múzeum 2002-ben rendelte meg a Going Forth By Day című, nagy felbontású videóban készült digitális freskóciklust.

Viola munkásságát több jelentős múzeum és kiállítási tér is átfogó kiállításon mutatta be, többek közt a Whitney Museum of American Art, a párizsi Grand Palais, a firenzei Palazzo Strozzi, a bilbaói Guggenheim, de emlékezetes volt a londoni Royal Academy of Arts-on 2019-ben a Viola és Michelangelo munkáit párhuzamba állító esemény is.