Halas István fotográfus saját életének helyszíneit, hangulatait és főként szereplőit fotózta évtizedeken át. Mi sem áll távolabb tőle, mint a nosztalgia, képei mégis úgy fájnak, mint annak a felismerése, hogy az idő nem fordítható vissza. A székesfehérvári Szent István Király Múzeumban egy közel hetven éves alkotó szokatlanul friss tárlata látható.

Ugyanebben a nagyvonalú, de mégis intim térben Halas Istvánnak éppen harminc éve is volt egy önálló kiállítása – az akkori időknek megfelelő hagyományos, “paszpartus”, igazi múzeumi kiállítás. Most, harminc évvel később nincsenek képkeretek (hét-nyolc kivételtől eltekintve), nincsenek paszpartuk, és nincsenek nyomtatott képcímek se. A kiállított fotók képmérete és képaránya sokféle, mellettük ceruzával a falakra kiírt nevek, helyek és dátumok. Reprezentatív, gazdag anyagot, 180 képet felvonultató, fontos kiállítás született.

A kiállítás egyik fő vonulatát – egyben talán legerősebb részét – az egykori alternatív művészvilág tagjairól, a fotográfus közeli barátairól, ismerőseiről készült portrék jelentik, amik mellé túlnyomóan ember nélküli urbánus tereket – metrómegállókat, házakat, tűzfalakat – ábrázoló képek kerültek. Az építészeti tárgyú fotók többféle raszterbe csoportosítva szerepelnek, a viszonylag kis méretű portrék pedig szabálytalan sorokban egymás alá, mellé, fölé helyezve, képfelhőket rajzolnak ki.

A közelhajlásra késztető méretben látható alakok és arcok – többek között Esterházy Péter, Kornis Mihály, Petri György, Halász Péter, Mészöly Miklós, Beke László, Pap Tamás, Dixi és még sok más közismert és kevésbé neves személyiség – pontos rajzolatú, vagy szándékosan szellemképes, precízen komponált, remek technikai minőségben kivitelezett nagyításokon jelennek meg.

“A képek 90 százaléka vintage, azaz az adott kép keletkezésének évében készült, kézi nagyítás. A többi nyomat, ami szintén nem rossz, de azért ég és föld a különbség. Mind teljes kocka, nincs vágás egyetlen esetben sem. A több hónapnyi előkészület során Izinger Katalinnal, a kurátorral rengeteg képet válogattam, válogattunk át. Rögtön látszott, hogy hagyományos, sztenderd ’múzeumi módon’ nem lehet, vagy legalábbis nem lenne jó kitenni őket. Volt egy kulcspillanat, az, amikor elvittem otthonról egy széket Székesfehérvárra, amitől beugrott, hogy az üvegtetejű kiállítótér milyen baromi jó műterem is lehetne. Onnantól kezdve elkezdett működni a dolog, oldódott a múzeum és a műterem közötti különbség. A szék egyébként most is ott van a kiállításban.

Azért Katalógus a címe, mert már évek óta próbálom rendszerezni, archiválni, és címmel, dátummal, nevekkel ellátni, mintegy adatolni az archívumomat, hogy legyen egy rendes, mások által is kereshető katalógusom. Ma délelőtt is volt egy telefon, hogy ‘93-ból kéne egy bizonyos kép – emlékszem a képre, megvan valahol, de nem biztos, hogy megtalálom. Készül egyébként a KATALÓGUS című könyv is, amiben egy-egy fontos kép háttéranyagát is meg szeretném mutatni: a kontakt másolatot, illetve az ugyanabban az időben készült többi felvételt. Tíz szerzővel közösen készítjük az albumot, Pfisztner Gábor vezetésével. Mindig vágytam arra, hogy mintegy feldolgozva, ízekre szedve lássam a képeimet.” (H.I.)

A négy évtizedes munkásságot átfogó kiállítás anyaga kronologikusan rendezett, de egy-egy asszociáció vagy formai játék kedvéért az időbeli egymásutániság helyenként megtörik, ezzel is izgalmasabbá téve a képfolyamot. A kiállító térbe lépve a legelső kép egy fiatalkori szelfi, egy Rembrandt-parafrázis.

“A nyitófotónak nem véletlenül az a címe, hogy ’Rembrandtos’. A művészettörténetben alapvetésnek számítanak Van Gogh vagy Rembrandt önarcképei – az utóbbiról tudjuk, hogy úgy 130-150 önarcképet is készített –, de persze számos más művész, kortárs is él ezzel. Öt-tíz évente rám is rámjön egy ilyen vágy, a kiállításban ezért aztán van még pár, például egy camera obscurával készült önarckép (amit ilyen technikával nem nagyon szoktak készíteni), vagy Narckép címmel Ujj Zsuzsival is látható egy egymásra exponált portrénk.” (H.I.)

A kiállítás már említett portré-felhőjében szereplő képek alanyai a hetvenes, nyolcvanas, kilencvenes években fontos szerepet töltöttek be a magyar kultúrában, legalábbis abban az egykor izgalmas szeletében, amiben a fotográfus otthonosan mozgott. Az úgynevezett ellenkultúra mára legendás alakjai szűknek tűnő helyszíneken, homogén háttér előtt, jellemző testtartásukban, az életközép előtti időszak termékeny energiáját sugározva néznek a kamerába. Nem lehet nem gondolni arra, hogy ebben az országban szellemi értelemben mennyi minden tűnt el, szűnt meg, vagy egyszerűen csak jelentéktelenedett el az új évezred harmadik évtizedére.

“Ezeket az arcokat a ‘70-es évektől fotóztam, de a fotográfiailag leginkább érett, mára emblematikussá vált képek a ’80-as években készültek. Akkora nőttem fel technikailag meg szellemileg is ehhez, meg valamennyire már értettem, vagy akartam érteni, hogy mi történik körülöttem. Jellemzően nem előre megtervezett fotóalkalmak voltak ezek, ad hoc fotózásoknak is lehet mondani. A nyolcvanas években a harmincas éveimben jártam, ez a legtöbb alkotónak a legtermékenyebb, legizgalmasabb időszaka.

Azt hiszem, ezt az időszakot elég jól kihasználtam, magam is csodálkozom, hogy mennyi mindent csináltam, mennyire különböző és milyen jó dolgokat. Mára ezek a portrék kortörténeti és kultúrtörténeti jelentőséggel bírnak – Budapest akkor egy nagyon izgalmas, élő város volt. Állandó viták, beszélgetések – művészetről, politikáról, mindenről. A körnek, amihez tartoztam, zenészek, írók, szociológusok, sokféle alkotó ember volt a tagja, folyamatos volt a vándorlás: kiállításokra, lakásokra, bulikra, koncertekre, tiltakozó akciókra, bárhova.

Kicsit olyan lehettem, mint Plohn József, aki a forradalom után jóval, 1880-ban fényképezett egykori ‘48-as katonákat. Az öreg, ősz hajú parasztok fölvették a régi egyenruhájukat, és büszkén néztek  a nagyformátumú gép lencséjébe. Félalakos, remek portrék ezek, a magyar fotótörténet egyik csúcsát jelentik. Na most azok, akiket én fényképeztem, ösztönösen úgy néznek a kamerába, mint a ‘48-es huszárok, csak még előttük van a jövő. Akkor még.” (H.I.)

Sejteni lehet, hogy a képek mögött fontos barátságok, kapcsolatok vannak. Ugyanakkor azt a korjelenséget sem lehet megkerülni, hogy az egykori értelmiségi-művész körben olyan magasan reprezentált a férfiak aránya, hogy emiatt ennek a blokknak van valami sajátos férfiklub hangulata. 

“Van egy nagyobb sorozatom, amiből a kiállításon is szerepel legalább kettő: a művész és a művészettörténész. Hegyi Lóránd szervezte éppen az Új Szenzibilitás, vagy a Frissen festve című kiállítást, már nem tudom melyiket, és annak a katalógusához jártunk a művészekhez. Jó pár  művésszel készült ilyenfajta páros kép, de a legjobb talán a Birkás Ákos – Hegyi Lóránd-féle. Egyébként nagyrészt ebből éltem a ’80-as években: múzeumfotózás, katalógus-képek, műtárgy-reprók.” (H.I.)

A portrékon szereplők közel harmada nem él már. Halas pár éve nyitott egy Kaddish nevű fotóalbumot a Facebookon. Amikor valaki meghalt az egykor fotózott, ebben a körben egykor forgó barátai közül, bekerült a képe, frissült az album. Jelenleg hetven felett jár az ott látható fotók száma.

“Gyakorlatilag apa nélkül nőttem fel, házasságon kívül született gyerekként, és hát valószínűleg mindig volt bennem egy apahiány. A fontos barátaim, vagy akikkel hosszabban dogoztam együtt – mint Nagy Bálint építész, vagy Pap Tamás – mind nálam jóval nagyobb termetű, maszkulin férfiak voltak. Mondjuk Petri nem kimondottan volt az, de rá meg talán a kora és versei miatt néztem fel.” (H.I.)

Halas Budapest-belvárosi, legendás műterméről a székesfehérvári kiállításban is látható egy enteriőrkép (Bujkáló). A fotón látható tárgyak miatt a kép a ‘80-as évek végének sűrítménye lehetne: a sok-sok apróság, lom, kép és munkaeszköz mellett többek között kiállítási plakátok, egy üveg Moszkovszkaja vodka, táska, bojkottra, szolidaritásra felszólító jelvényekkel és egy tükör. 1989 cezúra volt sok szempontból. Halas, akinek pezsgő szociális és szakmai élete akkoriban jelentős részben a műtermében zajlott, a saját bőrén is megérezte az új időket.

“Egy Demján Sándor nevű vállalkozó bankot épített a műteremnek is otthont adó, egykor a Landerer és Heckenast nyomdát magába foglaló, Pollack Mihály által tervezett épületben, ezért 1989 júniusában kilakoltattak. A műterem az édesanyám lakásához tartozó félemeleti pincehelyiségben működött; egy 70 négyzetméteres, három helyiségből álló, labirintusszerű blokk volt, amiből az egyiket labornak használtam. Sokaknak fájt rá a foguk. Demján Sándor elérte, hogy bármilyen birtokháborítási pert indíthattam, hiába jött oda védeni egy csomó művész, az orrunk előtt verték szét az egészet. Semmit sem tudtunk csinálni. Nem nagyon szoktam erről beszélni. ”

A Szép utcára néző egykori műtermet egy Belgrád rakparti második műterem követte, közben, mellette, utána pedig sok magánéleti fordulat, utazások, megélhetési épületfotózás, kísérletezések. A műterem-labirintusra emlékeztető motívum erősen átalakulva megjelenik a kiállítás Párizsban és New York-ban készült metró-aluljáró képein is.

“Nyugatra először azt hiszem ’77-ben utazhattam, és akkor egyből a kasseli documentára mentem, és aztán meg Párizsba. Ugye, ez még az az időszak volt, amikor három évente lehetett nyugatra utazni, minimális valutával. Amikor a nyugati galériákban mászkáltam, vágytam arra, hogy sikereim legyenek, meg működhessek ott, de soha nem akartam kinn maradni.

Hogy miért? A magyar kultúra, vagy mit tudom én, egyszerűen itt születtem, ezt a kultúrát ismerem. A lányaim már külföldön tanultak vagy fognak tanulni, és eddig mindig azt mondtam, hogy haza kell jönni, mert a kultúra, zene, a nyelv, az irodalom, bármi, szóval, hogy ide tartozunk. Most meginogtam, a kisebbik lányomnál már nem fogom tudni ezt mondani, erőltetni. Menjen!” (H.I.)

Katalógus
Szent István Király Múzeum, Székesfehérvár
szeptember 10-ig