Hazatérés szimbolikusan és valóságosan is. Szabó Benke Róbert vajdasági fotográfus visszaköltözött Budapestről Szabadka mellé, Törökkanizsára, ahol életre keltette a Kulturna Zona-t: egy eleven, rendszeres kiállításoknak és eseményeknek otthont adó kulturális teret. És szép lassan kiderült, hogy Vajdaságban egyre izgalmasabb folyamatok zajlanak. Nemcsak elvándorlás van, hanem visszatérés is, és a legváratlanabb művészetnek is lehet terepe.

Szabó Benke Róbert néhány éve adta fel budapesti életét, hogy szülőföldjére, Vajdaságba, azon belül is Törökkanizsára költözzön. Ez a többnyire szerbek és magyarok lakta régió semmihez sem hasonlítható, kultúrája több szálon kötődik Magyarországhoz, de nagy hatással van rá a helyi közeg is, továbbá a sok-sok hazalátogató, külföldön élő művész, akik a délszláv háború idején hagyták el Szerbiát.

A cikk apropóját Szabó Benke Róbert Robika című kiállítása adja, mely egy öt kiállításból álló sorozat része, a Kulturna Zona (Kulturális Zóna) nevű törökkanizsai kiállítóhelyen, közösségi térben. A kiállítássorozatot Igor Lazin munkái indították, majd Nagy József táncos, koreográfus, képzőművész és Dudás Szabolcs fotóművész tárlata következett, most Szabó Benke anyaga látható, végül pedig Ivana Popov fotói zárják majd a programot. Olyan alkotók művei láthatók tehát, akik vagy külföldön éltek és visszaköltöztek, vagy még mindig külföldön élnek, de vannak vajdasági vonatkozású munkáik. A kiállításokat befogadó Kulturna Zona-ról és a visszaköltözés óta eltelt időről beszélgettünk Robival egy-egy burek és joghurt mellett.

Mi történt veled azóta, hogy megváltál a budapesti, VIII. kerületi bázisodtól, melynek a szocialista évek romantikáját idéző, sajátos hangulatú konyhájában oly sok művész és művészetkedvelő diskurált fesztelenül?

Először is volt egy retrospektív kiállításom a Vajdasági Kortárs Művészeti Múzeumban (MSUV – a szerk.). Ez épp egy időben zajlott a visszaköltözésemmel. A két esemény együtt igazi kuszturicás történet volt. Komoly logisztikával dolgoztam, hiszen voltak dolgok, melyeket Újvidékre, voltak amiket pedig Törökkanizsára szántam, azon belül is az édesanyám házába vagy az azóta is alakuló saját házamba. Az első másfél hónapot Újvidéken töltöttem. Ennyi idő volt összerakni Branko Popović kurátorral Az ellenállás gyengéd stratégiái című kiállítást. Megtörtént, szép volt, imádtuk. Ha minden igaz, mostanság el fog készülni a katalógus is.

Pár évvel a kiállítás után?

Megvan rá a pénz. El is készült lényegében, be van tördelve. Meg kellene nyomni a gombot. Most úgy néz ki, hogy megnyomják a gombot. AZ MSUV-ban tartott kiállítás után részt vettem egy csoportos kiállításon Szabadkán. Klájó Adrián volt a kurátora a Solid galériában.

Mesélj egy kicsit a Kulturna Zona–ról, ahol most vagyunk, kikkel dolgozol itt együtt, milyen kiállítások voltak eddig?

A helyet egy polgári egyesület (a civil szervezet szerbiai megnevezése – a szerk.) működteti, amiben öten vagyunk alapító tagok. A képzőművészeti témákkal én foglalkozom. A kollégáim elsősorban gyerekfoglalkozásokat tartanak, leginkább cirkuszi oktatást gyerekeknek. Egyszer csak azt vettem észre, hogy engem is belehúztak ebbe a cirkuszba.

Talán nincs is annyira távol tőled a cirkusz. Ha kicsit tágabban értjük a szó jelentését, akkor végül is az ICA-D-ben, vagyis a dunaújvárosi kortárs művészeti intézetben tartott performanszod, amelyen akkori fiatal művészek sokasága szerepelt és mindannyian otthonkába öltöztetett gésákká, meg más különös figurákká változtunk, szintén egyfajta cirkusz volt.

Ha a Kusturica-féle káoszra gondolsz, akkor talán igen, de azért azt tudni kell, hogya kollégáim, Jasmina Vladisavljev és Dragan Jajić Vladisavljev ezzel nagyon régóta professzionális szinten foglalkoznak, és ebbe nem tudtam, és nem is szerettem volna beleártani magam. Megörültek nekem, hogy visszatértem és van szabad energiám. Én pedig azt láttam, hogy itt áll üresen ez a gyönyörű tér, amit Törökkanizsa községtől kaptak tíz évre és csupán néha-néha vannak benne foglalkozások. Rákérdeztem a terveikre, és az alaptevékenységen kívül nem nagyon volt ötletük. Úgy éreztem, na, Robikám, akkor most eljött a te időd! Megismerkedtem Ivana Popovval, aki egy kis faluban, Szanádfalván él, háromgyerekes családanya. Akkor már három éve foglalkozott fotográfiával. Tettszettek a művei, így szerettem volna kiállítást csinálni neki, ami végül annyira jól sikerült – volt performansz, megnyitó, eljöttek a helyi művészek, művészetkedvelők -, hogy egyértelmű volt, folytatni kell.

Átgondoltam, hogy ebben a kisvárosban némileg kakukktojás vagyok, Törökkanizsán nem nagyon tudnak velem mit kezdeni. Tudják, hogy művész vagyok, hogy biciklivel közlekedem, de igazából nem tudtak hova tenni.

Az első kiállítás után ezért evidens volt, hogy egy kiállítás keretében bemutatkozom nekik. Utána következett Sagmeister Laura, Sinkovics Ede, majd egy helyi művész, Sava Halugin, aztán Ágoston Lóránttal zárult az első szezon tavaly májusban.

Úgy tűnik, hogy gördülékenyen szocializálódtál vissza a szülővárosodba.

Először annyira nem éreztem magam biztonságban az itteni művészeti közegben sem. 28 év Budapest után tértem vissza Szerbiába, nem tudtam, hogy megköveznek-e, vagy leszakad a mennyezet, fel voltam készülve sok mindenre, de Sagmeister Laura kiállítása után már láttam, hogy nincs veszély, és bátrabban vágtam bele a folytatásba.

A felsorolásban vannak nagyon és kevésbé ismerős nevek is. Jó hallani, hogy nem légüres térbe érkeztél vissza, hanem egy izgalmas kulturális közegbe, mely időről-időre új arcokkal frissül.

Komoly perspektívát látok a Kulturális Zóna tevékenységében. Elképesztően inspirál az egész terep, a kiállítások pedig vonzzák a kollégákat. Mikor megérkeztem Törökkanizsára, egyetlen gyermekkori barátnőm volt itt, aki mit ad isten, éppen akkor költözött el Szlovéniába. Gondoltam, húha, ráfáztál Robikám, maradsz itt, a falu szépe leszel egyedül. Aztán az egyik ismerősöm, aki egyébként is kultúrával foglalkozik, mondhatni ő a kultúrmindenes Törökkanizsán, leadta a drótot a többieknek, hogy Szabó Benke Robi újra itthon. Persze volt, aki azt gondolta, hogy nem vagyok normális, hogy meghibbantam, de őszintén úgy érzem, hogy mindenért kárpótol a sok új megismert ember. Nem mindenki kanizsai, van aki Újvidékről jön vagy Szabadkáról, esetleg Belgrádban élnek, mégis visszatérnek időnként hozzánk a Zónába. Kialakult egy nagyon erős mag, akikkel hegyeket tolunk, mozdítunk el.

A konyha, ahol ülünk, a galéria mögötti backstage, egy picit emlékeztet engem a budapesti lakásodra. Az is befogadó tér volt és hasonló volt a hangulata.

A kollégák kezdték el szervezni és kialakítani a helyet, ők találták ki hogy szükség van egy artist run space-re. A galéria szürke színű fala például egy nagyon rátermett, 26 éves kolléganő érdeme. Ami pedig az otthonos, piros falú backstage-et illeti vagy nevezzük kis galériának, esetleg VIP szalonnak, csak tavaly decemberben készült el Nagy József kiállítására. Nagy József is mondhatni visszaköltözött Vajdaságba, ő  magyarkanizsai származású, és évekkel ezelőtt vett ott egy csodálatos házat. Talán ennek is köszönhető, hogy szépen lassan hátrahagyta Franciaországot és Budapesten, majd itt, a Vajdaságban kezdett élni. Több mint 20 éve ismerjük egymást, végigkövettem a munkásságát. Budapestről például Nagy József dobozaiban költöztem ide. Ő kipakolta a franciaországi anyagát, én meg be az enyémet. Mivel neki is voltak kulturális szervezői ambíciói régebben Magyarkanizsával kapcsolatban, így kíváncsian figyelte a Kulturális Zóna alakulását. Először csak távolról, majd megjelent a kiállításom megnyitóján. Szerencsémre nem tudtam, hogy ott van a közönségben, mert könnyen lehet, hogy lefagytam volna, ugyanis épp butoh táncot jártam. Onnantól kezdve már többször részt vett a programokon, például mikor Sava Halugin megnyitóján fellépett a helyi asszonykórus. Tizenkét nő kiállt és kieresztette a hangját itt, a térben. Utána ment a csacsogás, borozgatás, végül Nagy József megjegyezte, hogy reméli, hogy a következő megnyitóra nem a 100 Tagú Cigányzenekart fogom meghívni, de ha mégis, akkor ne az övére, mert ő teljesen mást talált ki a saját megnyitójára. Így mielőtt meghívhattam volna kiállítani, ő már felajánlotta a részvételét.

Hogy látod a kulturális életet Vajdaságban? Hogyan változtak a dolgok a délszláv háború vége óta?

Nagyon erős kulturális élet volt ’91 előtt, a délszláv válság előtt. A háború letörte az itteni történéseket. A legnagyobb gond az, hogy aki csak tehette, elköltözött. A visszatérés pedig nem kifejezetten tendencia. Néhányan azért visszatalálnak. Úgy is fogalmazhatnék, hogy nem mindenki engedheti meg magának, hogy visszatérjen a gyökerekhez. Nekem meghalt édesapám három évvel ezelőtt, édesanyám pedig nagyon beteg, az ápolása miatt is a törökkanizsai lét mellett döntöttem. Visszahúztak a gyökerek, nem éreztem volna jól magam Budapesten. Édesapámat elkísértem a kapuig, egyértelmű volt számomra, hogy anyámat is el fogom kísérni. Nagyon erős szálak fűznek a szüleimhez, fontosak számomra azok az értékek, amelyeket tőlük kaptam.

A kiállításod címe Robika. Miért ez a becéző forma?

A szerbek Robikának hívnak, ami nem feltétlenül jelent becézést, jellemzően ott van a nevek végén a -ka képző. A másik oka, hogy valóban visszatértem a gyökerekhez, a gyerekkorhoz. A kiállítás a szüleim esküvői fotójával kezdődik, alatta édesanyám első gobelinje, amely árnyjelenetet mutat: egy férfi udvarol egy nőnek. Itt indul a történetem, az árnyékból. Az esküvői kép után következő  fekete-fehér sorozat még 1987-ből származik. Magam laboráltam a fotókat. Ekkor tudatosult bennem, hogy művészettel szeretnék foglalkozni. Mikor például ez a középső kép előjött a hívóban, egy pillanatra megállt az idő körülöttem. Emlékszem a pillanatra a sötétkamrában. A képek egy részét Selmeczi Melinda fényképezte az én elképzeléseim szerint, a sorozat második felét pedig én készítettem az ő tervei alapján. Gyerekkori barátok voltunk, a ’80-as évek tinédzserkori magányában támaszai voltunk egymásnak és a barátság ma is tart, ezért volt fontos, hogy kiállítsam a fotókat. Akkoriban azt a címet adtuk a sorozatnak, hogy Fölszedjük a gyökereinket. Akkor még persze nem tudtam, hogy elhagyom az országot. Elvágyódtam valahova, de akkor még nem alakult ki az irány.

A következő sorozaton gyerekkori éned köszön vissza. Fontos, hogy kinek a képeit és hogyan sajátítottad ki?

Ez a sorozat már Budapesthez kapcsolódik. Először 2005-ben volt kiállítva a Lumen Galériában, még a Kuplung romkocsma egyik kis helyiségében. A családi archívum fotóiról van szó, melyeket egyik hazalátogatásom alkalmával találtam meg. A nálam tíz évvel idősebb nővérem amatőr szinten ugyan, de elég jól fotózott. Volt egy Zorki fényképezőgépe, ami kézről-kézre járt. Ez az érdekes anyag kortörténeti dokumentumként is fontos számomra, körülbelül ötven fotó van benne, ez itt a falon egy szűk válogatás. A tinédzserkori magányt már említettem, az itt látható képek pedig a gyerekkori magányról is szólnak. A nővérem meghatározó jelenség volt számomra, nem tudtam leszakadni róla és a barátairól. Izgalmas volt a zene, amit hallgattak, a ruhák, amiket felvettek, a szerelmeik, a bandázásuk, tehát én mindig velük szerettem volna lenni, akkor is, mikor nem lehetett. A képek újrahívása az élményt is feleleveníti. Gyakorlatilag szerettem volna én is olyan idős lenni, mint ő.

A következő fotókon már a nagymamád házának részleteit látjuk. Itt is emlékeket hívsz elő, de romos falakkal és néhány talált tárggyal. Nem lehet nem észrevenni, hogy egy keresztet formál a képsorozat. Miért ez a forma?

Ivanával együtt találtuk ki az elrendezést, ösztönösen alakult így, inkább a részletek diktálták, hogy mi hova kerüljön. A lépcső alulról indul, a patkó jó ha fent van és felfelé áll, így könnyen bele tud menni a szerencse. Ennek a munkának az előzménye még 2000-re nyúlik vissza, mikor házakkal, vagyis lakásokkal, otthonokkal kezdtem foglalkozni.

Budapesten 28 év alatt 26-szor váltottam albérletet, és ebből egyetlenben éltem tizenhat éven keresztül, tehát el lehet képzelni a fennmaradó tizenkét évem.

Így sok sorozatom szól helykeresésről. Az első ilyen a nagybátyám házáról készült, ő és a felesége Nizzában, Franciaországban éltek. Nyaranta tértek csupán vissza az itteni családi fészekbe, ahova a legcsodálatosabb giccses cuccokat hurcolták össze. Ők egyszerűen ezt szeretik, a lakásuk telis-tele van apróságokkal a üvegecskéktől kezdve a függönyt díszítő masnin át, a babákig. A tárgyakat minden évben megtisztították, a csipkéket a helyükre pakolták, a babákat az ágyra. Ez viszont itt a nagymamám háza, gyerekkorom óta az egyik legbiztonságosabb oázis számomra az óriási kertjével. Három éve lakom itt, azonban a fotók korábban készültek, mikor még albérlők laktak benne. Így csak egyetlen térbe volt bejárásom és ez a padlás volt, ezért fotóztam épp a padlásteret. Az épület ugyan ki volt adva, de a kertet akkor is mi műveltük.

A kiállítás befejező, itt-ott elmosódott képei is ennek a kertnek a színes világába visznek?

Meleg árnyalatok, virágszirmok, levelek alakulnak itt át különös figurákká, alakzatokká. Igen, az elmúlt három évem termése, fotóművészeti és mezőgazdasági értelemben is, itt készült. Hanami a címe, ami a cseresznyefa virágának csodálását, bámulását jelenti Japánban. Egy rítus, mely a természet változásának, a cseresznyefa-virágzásnak szól. Szerencsére nekem is van időm elmerülni a kertem virágainak forgatagában, nézem őket, gyönyörködöm bennük. A róluk készült képek szürreális módon erősítik fel élénk, színes valóságukat és a hozzájuk fűződő érzelmeim.

Ahogy itt is, több más esetben is megjelenik munkáidban a japán kultúra, a gésák, a butoh tánc, a cseresznyefa-virágzás, folyamatos kommunikációban vagy a keleti kultúrával.Mondhatjuk, hogy időnként a japán kultúrába menekülsz? Mit kapsz onnan, amit helyben nem találsz meg? Hogyan segítették ezek a kultúra-közi önreflexiók az alkotói tevékenységed a 2000-es évek elején és hogyan segítik most?

Felteszem, hogy már gyerekkorban el vannak szórva a magok a későbbi kibontakozáshoz. Kedvenc időtöltésem a virágok gondozása volt, emellett kimustrált fényképezőgépekkel játszottam. A tinédzser nővérem levelezett egy japán diáklánnyal, időnként kis ajándékok érkeztek, a csomagon csodálatos bélyegek, az ajándék japán újságpapírba csomagolva. Ebből egyet a mai napig őrzök. Egyértelmű volt számomra, hogy igazából én kaptam üzenetet Japánból, amit majd egyszer meg kell fejtenem. Már gyerekkoromban rendszeres mozilátogató voltam, ki nem hagytam volna egy-egy Bruce Lee filmet. Fiatal fotóművészként két díjat nyertem Japánban. Később egy beszélgetést moderáltam a Trafóban egy japán táncművészeti fesztiválon, itt sikerült megismerkednem Ko Murobushi butoh mesterrel. Fontos még Kanako Sasaki fotóművésszel való együttműködésem. Nem kellett jelentős időt pazarolni a bemutatkozásra, mintha ezer éve ismertük volna egymást, félszavakból, vagy akár szavak nélkül is tudtuk, hogy a másik mire gondol, és hogy melyik a következő lépés. Hiroshige, Mishima, Kishin Shinoyama, Tatsumi Hijikata, Kazuo Ohno, Yoshito Ohno, majd jóval később a Sankai Juku társulat – a Japánhoz fűződő kapcsolatom hasonló a vajdasági gyökerekhez. Az ország számomra az önfegyelem, a kitartás, a mindent átölelő alázat, a tisztelet, az alkotói fantázia, a szabadság és az esztétikum forrása. Visszatérve Vajdaságba felébredt a japán kultúra szeretete, egyik gyökér a másikban. A Hanami sorozatot már ezzel a szemmel készítettem a Kertem virágairól. Ösztönös alkotó vagyok, sokszor azt sem tudom, hogy mit-miért csinálok. Csak később értem meg. Japánhoz való vonzódásom is talán akkor tudom majd igazán megéretni, ha beteszem a lábam Hokkaidó szigetére és belenézek egy ainu szemébe. Egyszer, remélem eljön az ideje ennek is, ha Isten is úgy akarja.