Hirdetés
Hirdetés
— 2023. február 21.

Az eltűnt terek nyomában

A mű február 13-án közölte Révész Emese cikkét a budapesti képzőművészeti intézményrendszer aktuális helyzetéről, azon belül is a nem kortárs műveket bemutató intézményekről. Szövege azzal a szándékkal született – és mi is azzal a reménnyel közöltük –, hogy vitaindító lesz. Rostás Péter következő írása már e cikkre reagál.

A mű továbbra is várja az egymással polemizáló írásokat, hogy teret adhasson a konstruktív vitáknak.

Révész Emese Szűkülő terek. Fővárosi kiállítási helyzetkép(telenség) című írásával saját meghatározása szerint „a 19-20. századi, nem kortárs magyar művészet láthatatlanságára” szeretné irányítani az olvasók figyelmét. A „nagy képet” akarja láttatni szakterülete kiállítási lehetőségeiről. Kiinduló megállapítása: „A 19-20. századi magyar művészeti örökség bemutatásában ma két intézmény aktív: a Magyar Nemzeti Galéria és a Kiscelli Múzeum-Fővárosi Képtár.” Majd így folytatja az MNG-vel kapcsolatban: „A magyar művészet bemutatásának teljes súlya évtizedek óta egy olyan intézményre nehezedik, amely most megrendülni látszik.”

Nyilván lenne ehhez némi hozzáfűznivalója a Ludwig Múzeumnak, a szentendrei Ferenczy Múzeumnak, a pécsi Janus Pannonius Múzeumnak és még sorolhatnánk a klasszikus modern és a 19. századi magyar művészetet bemutató budapesti és vidéki helyszíneket, alábbi írásomban azonban mindössze a munkahelyemet, a Budapesti Történeti Múzeumot érintő megjegyzéseket szeretném glosszázni.

A Szent István-terem, 2022, Budavári Palota Fotó: www.szentistvanterem.hu

A cikk szerint, mivel a Magyar Nemzeti Galéria „félig összepakolva várja kilakoltatását” a budai várbeli épületéből, a Kiscelli Múzeum – Fővárosi Képtár vehetné át annak szerepét a 19–20. századi magyar művészet bemutatásában, de sajnos ennek „a Kiscelli Múzeumban őrzött képzőművészeti gyűjteménye viszont lényegében láthatatlanná vált az elmúlt közel két évtizedben”. De vajon miért? Mert – tudjuk meg az írásból – ez áldozatául esett „az ideológiai alapú kényszerű kiszorítósdi”-nak: „a rekonstruált Szent István-terem kiszorította a Fővárosi Képtár Budapest Történeti Múzeumban őrzött grafikai gyűjteményét, amelyet csak újabb kiállítóterek felszámolásával lehetett elhelyezni a Kiscelli Múzeumban…”. Ez a szöveg nagyon ismerősnek tűnik nekem valahonnan, már-már az az érzésem, hogy vendégszövegről van szó, éppen ezért, mivel nem először találkozom vele, szeretnék néhány faktumot a szöveg szerzőjének figyelmébe ajánlani.

A Kiscelli Múzeum Képzőművészeti Főosztályának (amelynek az 1980-as évek végétől valóban használt másik elnevezése: Fővárosi Képtár) gyűjteményei a kiscelli épületben találhatók. Ez alól az egyetlen kivételt a metszettárnak nevezett sokszorosított grafikai gyűjtemény jelentette 1967, a Vármúzeum berendezése óta. A gyűjtemény egy olyan raktárhelyiségben volt 2016-ig a Vármúzeumban, amelyben a tárolószekrények összesen
9,5 m2 (!) alapterületet foglaltak el – tehát nem egészen 10 nm-ről beszélünk. Ennek Kiscellbe költöztetésével, melynek során – talán említésre méltó ez is –  sor került a teljes gyűjtemény régóta várt, a kutathatóságot segítő digitalizálására, végre egy helyiségsorba kerülhetett ez a gyűjteményi egység az eddig is Kiscellben tárolt egyedi grafikai gyűjteménnyel. A Szent István-terem rekonstrukciójának költségvetéséből készült el a Kiscelli Múzeum háromhelyiséges, egységes grafikai raktárhelyisége a korábbi szoborraktár helyén, amelyben munka- és kutatóhelyek is létesültek.

Ha a múzeum vezetése jónak látta volna pusztán az eddigi 9,5 m2 raktárfelületet biztosítani a Kiscellbe költöztetett metszettárnak, és fenntartani a szoborraktár évtizedekre visszamenő áldatlan állapotát, akkor nem kellett volna lezárni a kolostorépület nyugati szárnyának első emeletét.

Nem a Szent István-terem helyéről távozó 9,5 m2 alapterületű szekrénysor miatt kellett újabb kiállítóhelyeket felszámolni Kiscellben, hanem az egész Budapesti Történeti Múzeumot jellemző krónikus raktárhiány és raktári zsúfoltság miatt.

És ez a lezárás is csak ideiglenes lett volna, hiszen a kiscelli szoborgyűjtemény korszerű elhelyezése céljából Erő Zoltán és Szilágyi Klára (Palatium Stúdió Kft.) 2019 elejére engedélyes terv szinten megtervezték a légkondicionált raktárberendezést a Kiscelli Múzeum nyugati melléképületszárnyába. Semmiképp sem állja meg a helyét tehát ezt az „ideológiai alapú kényszerű kiszorítósdi” kategóriájába sorolni.

De nézzük, mi történt a vári metszettári kiállítótérrel! A Szent István-terem, és az ezt övező terek rekonstrukciója az eredeti, 2019-ig érvényben lévő muzeológiai koncepció szerint a Vármúzeum 2013-ban készült újkori palotatörténeti kiállításához („A Királyi palota – A kultúra vára” c. állandó kiállítás) kapcsolódtak volna. A déli összekötőszárnyat az 1950-es évek elején úgy alakították át, hogy mindhárom szinten tágas összekötőcsarnokot létesítettek a palota barokk és krisztinavárosi szárnya között. A Szent István-terem helyén lévő egykori metszettári kiállítótér az épületrész 1960-as évekbeli átalakításakor jött létre.

A Királyi palota – A kultúra vára című kiállítás részlete a Vármúzeumban, 2021
Fotó: BTM Vármúzeum

Miután 1959-ben döntés született az épületegyüttes kultúrfórummá, s ezen belül az E épületrész és a déli összekötőszárny Vármúzeummá alakításáról, Kékesi László tervező a második emeleti csarnokot kényelmes és szellős könyvtárhelyiségnek rendezte be, az első emeleten  pedig, azaz a Szent István-terem, a mellette lévő folyosó, és az előtte lévő előszoba helyén, az 1950-es évek elején megépített nagystílű csarnokból leválasztott egy-egy egyablakos munkaszobát, egy egy ablaktengelyes  raktárhelyiséget, a maradék teret pedig bőr fotelekkel és mahagóni falburkolattal, padlószőnyeggel, és dísztelen műanyag álmennyezettel, valamint a térben álló négy hatalmas pillérrel a korszak irodaépületeinek standard gyakorlata szerint rendezte be (belsőépítész: Domokos Géza).

Ez utóbbit, tehát ezt a légkondicionálás nélküli (!), 104 m2 alapterületű maradékteret használta a múzeum azután évtizedekig metszettári kiállítótérnek. Ez az afunkcionális kiállítótér valóban megszűnt a Szent István-terem rekonstrukciójával, létesült azonban ennek bőséges ellentételezéseképpen a második emeleti könyvtárhelyiség helyén egy 176m2 alapterületű, kortárs berendezésű, légkondicionált kiállítótér a KÖZTI Potzner Ferenc vezette stúdiójának tervezésében.

A Vármúzeum kiállítóhelye tehát nemhogy csökkent volna, de bővült és korszerűsödött a Szent István-terem és a déli összekötőszárny műemléki helyreállítása során.

És akkor nézzük most, hogy mi a kiállítási terek mérlege „az ideológiai alapú kényszerű kiszorítósdi”-t követően Kiscellben! Szintén a Szent István-terem rekonstrukciójával kapcsolatban, és azzal összefüggő költségvetésből került sor 2018-ban a kiscelli sziklapince kiállítótérré alakítására. Itt egy 400 m2 alapterületű, teljesen egyedi, új kiállítótér jött létre, amely a templomtér nyers téglavilágának méltó párjaként vonzza a látogatókat. Az elmúlt négy évben volt már itt kortárs festészeti (Ivan Plusch önálló kiállítása) és fotótörténeti kiállítás (Stay true – Emigráció a szovjet fotóművészetben az 1970-es évektől a 90-es évekig), kortárs jelmez kiállítás (TESTMASZKOK: A jelmez, mint autonóm vizuális kifejezőeszköz), illetve rekord látogatószámot vonzó kultúrtörténeti kiállítások (Fekete Lyuk. A pokol tornáca – Underground Budapest ’88-’94; Kloáka, kanális, klozet – kis dolgok és nagy változások. Budapest csatornázásának kultúrtörténete; jelenleg: VAU! A fővárosi kutyatartás kultúrtörténete).

A múzeum előcsarnokának megújításával együtt a sziklapince kiállítótérré alakítása volt Budapest legnagyobb kulturális célú beruházása 2014–19 között. Vajon erről miért nem szól Révész Emese, amikor az „ideológiai alapú kényszerű kiszorítósdi” drámai hatásait taglalja?

Ivan Plusch: Inability to Fly
(Elrepülni képtelenség) c. festmény a Between the Dream and the Nightmare
(Álom és rémálom között) c. egyéni tárlaton) Kiscelli Múzeum, 2019

Révész vitaindító írásában meglepő felvetést olvasunk: „Mialatt a Várdomb tetején a hatalmi reprezentáció kulissza-historizmusa tombol, fel sem merül, hogy ezekben a merőben funkciótlan reprezentációs terekben esetleg ideiglenesen helyet adjanak a kilakoltatásra váró magyar művészeti örökségnek.” Mire gondolhatott a szerző? Két rekonstruált épület van készen a „Várdomb tetején” (azaz a Várhegy legalacsonyabban fekvő, déli nyúlványán…), a lovarda és a főőrség. Ezekben kellene tárlatokat rendezni a 19–20. századi magyarországi művészet bemutatására?

De akkor miért írja négy bekezdéssel korábban azt, hogy a múzeumokban őrzött műtárgyakból rendezett kiállítások esetén „A befogadó intézményeknek speciális infrastrukturális, műtárgyvédelmi adottságokkal kell rendelkezniük, amely feltételeknek alapvetően muzeális intézmények képesek megfelelni, és ez erősen leszűkíti a szóba jöhető kiállító helyek körét”. Tényleg ezekben az épületekben kellene kiállításokat rendezni? És maradjanak a 30 éve megszokott céges rendezvények az MNG állandó kiállítási tereiben? Nem lehet, hogy mégis csak jó, ha a lovardában rendeznek fogadásokat, és a főőrségben van a melegkonyhás kávéház? Talán bizony ezek a rekonstruált épületek mégsem funkciótlanok.

ÚTI CÉL: REMÉNY. A nemzetközi gyermekvonat-akció a két világháború között
Budapesti Történeti Múzeum / Vármúzeum
Fotó: Budapesti Történeti Múzeum

Révész Emese sajnálkozását fejezi ki, hogy a Fővárosi Képtárnak „a Kiscelli Múzeumban őrzött képzőművészeti gyűjteménye … lényegében láthatatlanná vált az elmúlt közel két évtizedben”, de – úgy tűnik – ez alól kivételt képez az utolsó nyolc év, hiszen, mint megállapítja „e kiváló szellemi műhely” „feszes szakmai koncepció mentén” „szakmailag átgondolt kiállításai jórészt a 20. századi magyar művészetre koncentrálnak, előtérbe helyezve a saját gyűjteményt.” Ezzel a „kiváló szakmai műhely”-lyel állítja szembe a szerző a BTM vári részlegét: „Anyaintézménye a budavári Budapest Történeti Múzeum jelenléte szakmailag súlytalanabb, koncepciója gyűjteményi jellegénél fogva is inkább a régi művészetre szorítkozik, nemigen vállal fel fajsúlyos modern művészeti tárlatokat, sem olyan kultúrtörténeti bemutatókat, amelyek hagyományosan részei az európai fővárosok múzeumi profiljának.” Ez a bekezdés különösen figyelemre méltó annak fényében, hogy a szerző művészettörténész, és az ELTE Művészettörténeti Intézetének tanszékvezető tanára, aki maga is rendezett kiállítást a Vármúzeumban 2012-ben (Az Ország tükre). Így tudhatná, hogy a Vármúzeum alapvetően a budai vár történetével foglalkozik, illetve Budapest középkori régészeti emlékeivel.

Ugyanakkor voltak és vannak újkori kiállítások is az épületben. Ezeket a „szakmailag súlytalanabb” kiállításokat azonban nem az „anyaintézmény”, hanem részben éppen a neki kedves „kiváló szakmai műhely”, azaz a Kiscelli Múzeum Képzőművészeti Főosztálya, illetve a Kiscelli Múzeum Újkori Várostörténeti Főosztálya rendezi. Utóbbi által rendezett, s Révész által valamiért sajnos nem érzékelt kultúrtörténeti tárlatok jelentős számú látogatót vonzanak a Vármúzeumba és a Kiscelli Múzeumba is az utóbbi másfél évtizedben. (Csak az utóbbi három vári kultúrtörténeti tárlat: Szerb székesegyház a Tabánban – Az eltűnt Rácváros emlékezete; ÚTI CÉL: REMÉNY. A nemzetközi gyermekvonat-akció​ a két világháború között; Budapest köszönti a Girót!).

Pontatlanságok, tévedések és csúsztatások… a szerző kultúrharcról ír, és az, hogy ez zajlik, persze nem kérdés. Ám, ha valaki fegyvert ragad, nem árt, ha pontosan céloz.

Rostás Péter
művészettörténész, főmuzeológus
BTM Kiscelli Múzeum

A nyitóképen: Fekete Lyuk, alternatív klub a Vörösmarty Művelődési Ház pincéjében, 1988
Fotó: Fortepan / Urbán Tamás