A mű február 13-án közölte Révész Emese cikkét a budapesti képzőművészeti intézményrendszer aktuális helyzetéről, azon belül is a nem kortárs műveket bemutató intézményekről. Szövege azzal a szándékkal született – és mi is azzal a reménnyel közöltük –, hogy vitaindító lesz. Rostás Péter következő írása már e cikkre reagál.

A mű továbbra is várja az egymással polemizáló írásokat, hogy teret adhasson a konstruktív vitáknak.

Révész Emese Szűkülő terek. Fővárosi kiállítási helyzetkép(telenség) című írásával saját meghatározása szerint „a 19-20. századi, nem kortárs magyar művészet láthatatlanságára” szeretné irányítani az olvasók figyelmét. A „nagy képet” akarja láttatni szakterülete kiállítási lehetőségeiről. Kiinduló megállapítása: „A 19-20. századi magyar művészeti örökség bemutatásában ma két intézmény aktív: a Magyar Nemzeti Galéria és a Kiscelli Múzeum-Fővárosi Képtár.” Majd így folytatja az MNG-vel kapcsolatban: „A magyar művészet bemutatásának teljes súlya évtizedek óta egy olyan intézményre nehezedik, amely most megrendülni látszik.”

Nyilván lenne ehhez némi hozzáfűznivalója a Ludwig Múzeumnak, a szentendrei Ferenczy Múzeumnak, a pécsi Janus Pannonius Múzeumnak és még sorolhatnánk a klasszikus modern és a 19. századi magyar művészetet bemutató budapesti és vidéki helyszíneket, alábbi írásomban azonban mindössze a munkahelyemet, a Budapesti Történeti Múzeumot érintő megjegyzéseket szeretném glosszázni.

A cikk szerint, mivel a Magyar Nemzeti Galéria „félig összepakolva várja kilakoltatását” a budai várbeli épületéből, a Kiscelli Múzeum – Fővárosi Képtár vehetné át annak szerepét a 19–20. századi magyar művészet bemutatásában, de sajnos ennek „a Kiscelli Múzeumban őrzött képzőművészeti gyűjteménye viszont lényegében láthatatlanná vált az elmúlt közel két évtizedben”. De vajon miért? Mert – tudjuk meg az írásból – ez áldozatául esett „az ideológiai alapú kényszerű kiszorítósdi”-nak: „a rekonstruált Szent István-terem kiszorította a Fővárosi Képtár Budapest Történeti Múzeumban őrzött grafikai gyűjteményét, amelyet csak újabb kiállítóterek felszámolásával lehetett elhelyezni a Kiscelli Múzeumban…”. Ez a szöveg nagyon ismerősnek tűnik nekem valahonnan, már-már az az érzésem, hogy vendégszövegről van szó, éppen ezért, mivel nem először találkozom vele, szeretnék néhány faktumot a szöveg szerzőjének figyelmébe ajánlani.

A Kiscelli Múzeum Képzőművészeti Főosztályának (amelynek az 1980-as évek végétől valóban használt másik elnevezése: Fővárosi Képtár) gyűjteményei a kiscelli épületben találhatók. Ez alól az egyetlen kivételt a metszettárnak nevezett sokszorosított grafikai gyűjtemény jelentette 1967, a Vármúzeum berendezése óta. A gyűjtemény egy olyan raktárhelyiségben volt 2016-ig a Vármúzeumban, amelyben a tárolószekrények összesen
9,5 m² (!) alapterületet foglaltak el – tehát nem egészen 10 nm-ről beszélünk. Ennek Kiscellbe költöztetésével, melynek során – talán említésre méltó ez is –  sor került a teljes gyűjtemény régóta várt, a kutathatóságot segítő digitalizálására, végre egy helyiségsorba kerülhetett ez a gyűjteményi egység az eddig is Kiscellben tárolt egyedi grafikai gyűjteménnyel. A Szent István-terem rekonstrukciójának költségvetéséből készült el a Kiscelli Múzeum háromhelyiséges, egységes grafikai raktárhelyisége a korábbi szoborraktár helyén, amelyben munka- és kutatóhelyek is létesültek.

Ha a múzeum vezetése jónak látta volna pusztán az eddigi 9,5 m² raktárfelületet biztosítani a Kiscellbe költöztetett metszettárnak, és fenntartani a szoborraktár évtizedekre visszamenő áldatlan állapotát, akkor nem kellett volna lezárni a kolostorépület nyugati szárnyának első emeletét.

Nem a Szent István-terem helyéről távozó 9,5 m² alapterületű szekrénysor miatt kellett újabb kiállítóhelyeket felszámolni Kiscellben, hanem az egész Budapesti Történeti Múzeumot jellemző krónikus raktárhiány és raktári zsúfoltság miatt.

És ez a lezárás is csak ideiglenes lett volna, hiszen a kiscelli szoborgyűjtemény korszerű elhelyezése céljából Erő Zoltán és Szilágyi Klára (Palatium Stúdió Kft.) 2019 elejére engedélyes terv szinten megtervezték a légkondicionált raktárberendezést a Kiscelli Múzeum nyugati melléképületszárnyába. Semmiképp sem állja meg a helyét tehát ezt az „ideológiai alapú kényszerű kiszorítósdi” kategóriájába sorolni.

De nézzük, mi történt a vári metszettári kiállítótérrel! A Szent István-terem, és az ezt övező terek rekonstrukciója az eredeti, 2019-ig érvényben lévő muzeológiai koncepció szerint a Vármúzeum 2013-ban készült újkori palotatörténeti kiállításához („A Királyi palota – A kultúra vára” c. állandó kiállítás) kapcsolódtak volna. A déli összekötőszárnyat az 1950-es évek elején úgy alakították át, hogy mindhárom szinten tágas összekötőcsarnokot létesítettek a palota barokk és krisztinavárosi szárnya között. A Szent István-terem helyén lévő egykori metszettári kiállítótér az épületrész 1960-as évekbeli átalakításakor jött létre.

Miután 1959-ben döntés született az épületegyüttes kultúrfórummá, s ezen belül az E épületrész és a déli összekötőszárny Vármúzeummá alakításáról, Kékesi László tervező a második emeleti csarnokot kényelmes és szellős könyvtárhelyiségnek rendezte be, az első emeleten  pedig, azaz a Szent István-terem, a mellette lévő folyosó, és az előtte lévő előszoba helyén, az 1950-es évek elején megépített nagystílű csarnokból leválasztott egy-egy egyablakos munkaszobát, egy egy ablaktengelyes  raktárhelyiséget, a maradék teret pedig bőr fotelekkel és mahagóni falburkolattal, padlószőnyeggel, és dísztelen műanyag álmennyezettel, valamint a térben álló négy hatalmas pillérrel a korszak irodaépületeinek standard gyakorlata szerint rendezte be (belsőépítész: Domokos Géza).

Ez utóbbit, tehát ezt a légkondicionálás nélküli (!), 104 m² alapterületű maradékteret használta a múzeum azután évtizedekig metszettári kiállítótérnek. Ez az afunkcionális kiállítótér valóban megszűnt a Szent István-terem rekonstrukciójával, létesült azonban ennek bőséges ellentételezéseképpen a második emeleti könyvtárhelyiség helyén egy 176m² alapterületű, kortárs berendezésű, légkondicionált kiállítótér a KÖZTI Potzner Ferenc vezette stúdiójának tervezésében.

A Vármúzeum kiállítóhelye tehát nemhogy csökkent volna, de bővült és korszerűsödött a Szent István-terem és a déli összekötőszárny műemléki helyreállítása során.

És akkor nézzük most, hogy mi a kiállítási terek mérlege „az ideológiai alapú kényszerű kiszorítósdi”-t követően Kiscellben! Szintén a Szent István-terem rekonstrukciójával kapcsolatban, és azzal összefüggő költségvetésből került sor 2018-ban a kiscelli sziklapince kiállítótérré alakítására. Itt egy 400 m² alapterületű, teljesen egyedi, új kiállítótér jött létre, amely a templomtér nyers téglavilágának méltó párjaként vonzza a látogatókat. Az elmúlt négy évben volt már itt kortárs festészeti (Ivan Plusch önálló kiállítása) és fotótörténeti kiállítás (Stay true – Emigráció a szovjet fotóművészetben az 1970-es évektől a 90-es évekig), kortárs jelmez kiállítás (TESTMASZKOK: A jelmez, mint autonóm vizuális kifejezőeszköz), illetve rekord látogatószámot vonzó kultúrtörténeti kiállítások (Fekete Lyuk. A pokol tornáca – Underground Budapest ’88-’94; Kloáka, kanális, klozet – kis dolgok és nagy változások. Budapest csatornázásának kultúrtörténete; jelenleg: VAU! A fővárosi kutyatartás kultúrtörténete).

A múzeum előcsarnokának megújításával együtt a sziklapince kiállítótérré alakítása volt Budapest legnagyobb kulturális célú beruházása 2014–19 között. Vajon erről miért nem szól Révész Emese, amikor az „ideológiai alapú kényszerű kiszorítósdi” drámai hatásait taglalja?

Révész vitaindító írásában meglepő felvetést olvasunk: „Mialatt a Várdomb tetején a hatalmi reprezentáció kulissza-historizmusa tombol, fel sem merül, hogy ezekben a merőben funkciótlan reprezentációs terekben esetleg ideiglenesen helyet adjanak a kilakoltatásra váró magyar művészeti örökségnek.” Mire gondolhatott a szerző? Két rekonstruált épület van készen a „Várdomb tetején” (azaz a Várhegy legalacsonyabban fekvő, déli nyúlványán…), a lovarda és a főőrség. Ezekben kellene tárlatokat rendezni a 19–20. századi magyarországi művészet bemutatására?

De akkor miért írja négy bekezdéssel korábban azt, hogy a múzeumokban őrzött műtárgyakból rendezett kiállítások esetén „A befogadó intézményeknek speciális infrastrukturális, műtárgyvédelmi adottságokkal kell rendelkezniük, amely feltételeknek alapvetően muzeális intézmények képesek megfelelni, és ez erősen leszűkíti a szóba jöhető kiállító helyek körét”. Tényleg ezekben az épületekben kellene kiállításokat rendezni? És maradjanak a 30 éve megszokott céges rendezvények az MNG állandó kiállítási tereiben? Nem lehet, hogy mégis csak jó, ha a lovardában rendeznek fogadásokat, és a főőrségben van a melegkonyhás kávéház? Talán bizony ezek a rekonstruált épületek mégsem funkciótlanok.

Révész Emese sajnálkozását fejezi ki, hogy a Fővárosi Képtárnak „a Kiscelli Múzeumban őrzött képzőművészeti gyűjteménye … lényegében láthatatlanná vált az elmúlt közel két évtizedben”, de – úgy tűnik – ez alól kivételt képez az utolsó nyolc év, hiszen, mint megállapítja „e kiváló szellemi műhely” „feszes szakmai koncepció mentén” „szakmailag átgondolt kiállításai jórészt a 20. századi magyar művészetre koncentrálnak, előtérbe helyezve a saját gyűjteményt.” Ezzel a „kiváló szakmai műhely”-lyel állítja szembe a szerző a BTM vári részlegét: „Anyaintézménye a budavári Budapest Történeti Múzeum jelenléte szakmailag súlytalanabb, koncepciója gyűjteményi jellegénél fogva is inkább a régi művészetre szorítkozik, nemigen vállal fel fajsúlyos modern művészeti tárlatokat, sem olyan kultúrtörténeti bemutatókat, amelyek hagyományosan részei az európai fővárosok múzeumi profiljának.” Ez a bekezdés különösen figyelemre méltó annak fényében, hogy a szerző művészettörténész, és az ELTE Művészettörténeti Intézetének tanszékvezető tanára, aki maga is rendezett kiállítást a Vármúzeumban 2012-ben (Az Ország tükre). Így tudhatná, hogy a Vármúzeum alapvetően a budai vár történetével foglalkozik, illetve Budapest középkori régészeti emlékeivel.

Ugyanakkor voltak és vannak újkori kiállítások is az épületben. Ezeket a „szakmailag súlytalanabb” kiállításokat azonban nem az „anyaintézmény”, hanem részben éppen a neki kedves „kiváló szakmai műhely”, azaz a Kiscelli Múzeum Képzőművészeti Főosztálya, illetve a Kiscelli Múzeum Újkori Várostörténeti Főosztálya rendezi. Utóbbi által rendezett, s Révész által valamiért sajnos nem érzékelt kultúrtörténeti tárlatok jelentős számú látogatót vonzanak a Vármúzeumba és a Kiscelli Múzeumba is az utóbbi másfél évtizedben. (Csak az utóbbi három vári kultúrtörténeti tárlat: Szerb székesegyház a Tabánban – Az eltűnt Rácváros emlékezete; ÚTI CÉL: REMÉNY. A nemzetközi gyermekvonat-akció​ a két világháború között; Budapest köszönti a Girót!).

Pontatlanságok, tévedések és csúsztatások… a szerző kultúrharcról ír, és az, hogy ez zajlik, persze nem kérdés. Ám, ha valaki fegyvert ragad, nem árt, ha pontosan céloz.

Rostás Péter
művészettörténész, főmuzeológus
BTM Kiscelli Múzeum

A nyitóképen: Fekete Lyuk, alternatív klub a Vörösmarty Művelődési Ház pincéjében, 1988
Fotó: Fortepan / Urbán Tamás