Lehet humoros, ami ennyire abszurd? – Sírás nevetésig, Trafó Galéria
Az elmúlt évek egyik legszínesebb kiállításával debütált a Trafó Galériában a hágai 1646 Experimental Art Space. Sírás nevetésig című kiállításuk azonban csak első pillantásra tűnik könnyednek: a mentális túlélés, az öngondoskodás és az abszurd humor határmezsgyéjén egyensúlyozó művek inkább a kizökkentésre törekednek a lecsillapítás helyett.
Napjainkban nehéz elképzelni, hogyan tudtunk valaha is emojik nélkül kommunikálni. Az egykori sárga mosolygó fejből (amely mára – önmagából kifordulva – a passzív-agresszív kommunikáció egyik legfőbb arcává lett) mostanra emojik egész garmadája nőtt ki, célként tűzve ki nemcsak a digitális kommunikáció színesebbé tételét, de azt is, hogy mindenki megtalálhassa önmaga lehető legpontosabb piktogram-reprezentációját is. De nem minden emoji születik egyenlőnek: időről időre kiemelkedik egy piktogram, amely aztán hosszú hónapokon, ha nem éveken keresztül uralkodik mind felett.
Így lett az emojik királya a sírva nevető arc is: 😂. A piktogram használata mára ugyan éket vert az Y- és a Z-generáció közé, és legalább annyian átkozzák, mint amennyien rajonganak érte, az azonban tagadhatatlan, hogy a leggyakrabban kínunkban való röhögéskor alkalmazott fej az elmúlt években igencsak kapóra jött. A permakrízis korában ugyanis finoman szólva ránk fért, hogy legalább magunkon, saját szerencsétlenségünkön nevetni tudjunk, közben egy percre sem feledkezve meg arról, hogy a fejünk fölött azért ég a ház.
A Trafó Galéria Sírás nevetésig című kiállításán járva folyamatosan ez az emoji lebegett lelki szemeim előtt. A Trafó őszi, Megtartó rendszerek című programsorozatán a kurátorok (Gadó Flóra és Szalipszki Judit) a gondoskodás kulcsfogalmán keresztül
és bár első pillantásra nem evidens, de bizonyos tekintetben a Sírás nevetésig is illeszkedhet erre az ívre. A nemzetközi csoportos kiállítás, amelyet a hágai 1646 alkotói, Johan Gustavsson és Clara Pallí Monguilod jegyeznek kurátorként, végső soron ugyanis az egyén jóllétét, illetve az ezt akadályozó, de legalábbis szabályozni kívánó tényezőket villantja fel, két főbb tematikus csomópont köré szervezve a műveket: a self-help (önsegítés) iróniától legkevésbé sem mentes megnyilvánulásai és az abszurditásba hajló humor dominálnak a kiállítótérben.
Az internetes self-help kora
Az elmúlt évek legszínesebb kiállítóterében a Sírás nevetésig többek közt korunk egyik legjövedelmezőbb iparába, a szorongást oldó és önsegítő szektorokba enged iróniával gazdagon hintett betekintést. A tér közepére installált vetítőterem falából csapolható vörösbor (vagy épp szőlőlé) láttán nehéz nem a közösségi média kiapadhatatlan humorforrásaira asszociálni: a családi életet vagy az elviselhetetlen munkakörnyezetet fejnagyságú, teletöltött borospoharakkal kompenzáló emberek képeire, vagy épp az alkoholizmust szarkasztikusan relativizáló Facebook-oldalak bejegyzéseire. Arra a mind a mai napig nem igazán vitatott alapvetésre, miszerint a nehéz élethelyzeteket alkohollal orvosolni teljesen érvényes álláspont.
A kiállítás egyik legizgalmasabb, a vetítőboxban megtekinthető műve Shana Moulton ElmeTérGondolatFolyam című videómunkája. Moulton művének kiindulópontja saját irritábilis bél szindrómája (IBS): a művész a gyógymódok kutatása közben végigjárta az internetes öndiagnosztizálás poklának minden bugyrát, szembesülve azzal, hogy a Google böngészése során szinte lehetetlen hiteles információhoz jutni a marketingtartalmak tengerében. Moulton szürrealitásba hajló műve abban a jelenetben csúcsosodik ki, ahol igyekszik elhitetni óvatlan nézőjével, hogy bizonyos joghurtok fogyasztásától nemcsak az emésztése javulhat meg, de a csípőjét is képes lesz olyan szuggesztíven rázni, mint maga Shakira. Az ElmeTérGondolatFolyam ezen is túllépve a 2000-es évek elején még inspirálónak ható, napjainkra azonban inkább stílusparódiává silányult TED-talkokat karikírozva világít rá: az internet világában kellő pénzköltéssel és akarattal elvileg bármit el lehet érni!
Egy frissebb élmény, a koronavírusjárvány okozta bezártság szolgáltatta az inspirációt Carmen Roca Igual Regény című videóművéhez, amelyben a magány ellenszereként megjelenő konstans videós önközvetítés különböző aspektusai tárulnak fel. A videó abszurd jeleneteiből kibontakozik az a hibrid realitás, amelyben a közösségi médiaplatformoknak hála mindannyian leledzünk: Igual művéből felsejlik, hogy a valóságot virtuálisan kiegészítő filterek (mint pl. a cicafülek vagy a pirospozsgás arc) nemcsak online játékszerek, hanem az offline (már ha még létezik ilyen) tapasztalatot átalakító tényezők is, amelyek bőven azután is formálják a mozdulatainkat, fintorainkat és általában véve az énképünket, hogy letettük a telefonunkat.
A kiállításon ugyan nagyobb hangsúly helyeződik a videómunkákra, ezeket jól ellenpontozzák Afra Eisma textil– és kerámiamunkái, illetve Marnix van Uum grafikái és szobrai. Eisma gigantikus faliszőnyege, tányérszerű, arcokat ábrázoló kerámiái és leginkább egy haute couture kifutóra illő, bátorító feliratokkal teletűzdelt ruhája mind-mind az önsegítés legújabb trendjeihez illeszkednek: a kreatív, kézműves tevékenységek szárba szökése, a tufting szőnyegszövés elterjedése nemcsak az önkifejezés, de a folyamatos digitális jelenlétet ellenpontozó aktív cselekvésként terjed fiatalok és idősek közt egyaránt.
Marnix van Uum szobrai az eszképizmus tökéletes ellentéteként állnak szembe Eisma tárgyaival. A leginkább Pinokkióra hasonlító, a orránál fogva a falhoz tapasztott fej egy sarokba állított kisfiú képét idézi meg, aki – mivel nem mondott igazat –, büntetésbe került. Ezzel szemben a szívecske formába rendezett, lájkot mutató, kissé fallikus hüvelykujj-objektek az életünket szervező tetszeni akarás kifejeződéseként esdekelnek a látogatók elismeréséért, szeretetéért. Vagy ahogy a filozófus, Byung-Chul Han nevezi: egy digitális áldásért.[1]
Lehet humoros, ami ennyire abszurd?
Felesleges volna tagadni, hogy a Sírás nevetésig megosztó kiállítás, ennek oka pedig leginkább abban keresendő, hogy a kiállítás olyan műveket illet humoros jelzővel, amelyeknek nevettető jellege a hazai közízlést tekintve minimum véleményes. A kiállítótérben lenni leginkább olyan érzés, mint alászállni az internet legmélyebb, legsötétebb bugyraiba, ahol mindenki hódolhat saját legbensőbb furcsaságainak. Az efféle bizarr elemek békés egymás mellett létezése megidézi azt az internetes ősállapotot is, amelyet a kutatók és az internet hőskorának felhasználói a leginkább visszasírnak a világháló korai időszakából.
Ennek legeklatánsabb példája Ghita Skali Törekedni arra, hogy a legjobbak legyünk című videómunkája, amelynek alaphelyzetét Örkény is megirigyelné: a shawarma-hús karrierről álmodozó csirke, illetve a sikeres gyermekükre büszke baromfi-szülők nehezen eresztik a látogatót. A siker érdekében, a hustle culture oltárán önmagát túlhajszoló, majd végül teljesen felemésztő alak képe nem ismeretlen a művészeti szcéna, de úgy általában a kiégésig agyonoptimalizált társadalom számára sem – mind önként és dalolva vonulunk a vágóhíd felé.
A kiállítás legzavarbeejtőbb munkája azonban mégsem ez, a titulus sokkal inkább Pauline Curnier Jardin Tisztátalan vér című művét illeti. A videóban olyan, posztmenopauzális nők játsszák a főszerepet, akik levetve magukról a patriarchális társadalom nyomását, miszerint létük egyetlen valódi célja az utódok kihordása és felnevelése, visszanyerik erotikus szabadságukat, és ezzel új életre kelnek. A műnek épp ez kölcsönöz abszurd jelleget, célkeresztbe véve az ageizmust (vagy magyarul újabban korizmust): rávilágít arra, hogy a társadalom egyáltalán nincs felkészülve arra, hogy az eddig elsősorban nagymamaként elgondolt nyugdíjas korú nők valójában saját vágyakkal bíró szexuális lények, akik nem kizárólag anya, majd később nagyszülő szerepben képesek funkcionálni.
A Sírás nevetésig tehát a legkevésbé sem felüdítő, könnyed kiállítás, ugyanakkor kurátorai jó érzékkel tompítják az általuk tematizált, súlyos kérdéseket a művek abszurd, kizökkentő erejével. És bár a kiállított munkák jó eséllyel nem fognak senkit hangos kacagásra késztetni, egy, a világ terhének súlya alatt kínjában elvigyorodó emoji adekvát reakció lehet. 😂.
[1] „A lájk egy digitális ámen. Mikor lájkra kattintunk, alávetjük magunkat az uralmi összefüggésnek. Az okostelefon nem pusztán hatékony felügyeleti eszköz, hanem egyúttal mobil gyóntatószék.” In: Byung-Chul Han: Pszichopolitika (ford. Csordás Gábor), Typotex Kiadó, Budapest, 2020. 22.
Sírás nevetésig, Trafó Galéria, Budapest, február 12-ig.
Borítókép: Kiállítási enteriőr: középen: Pauline Curnier Jardin: Tisztátalan vér, 2019 ; jobbra és balra: AfraEisma: Miként a mi örömünk, lágyságunk és szeretetünk, 2022. Fotó: Biró Dávid