A K11 Művészeti és Kulturális Központ viszonylag új helyszín a budapesti képzőművészeti életben. A galéria fiatal kurátora, Viski Noémi szabad kezet kapott az üzemeltetőtől és az elsők között hívta meg Nagy Iza fotográfust, aki tavaly diplomázott a Moholy-Nagy Művészeti Egyetem Fotográfia szakán különös, saját maga által készített kimérákat felvonultató fotóival.

Sorra nyílnak Magyarországon (is) az új fegyvergyárak – a napokban Zalaegerszegen adtak át egyet –, Európa elkezdett fegyverkezni, hiszen a kontinensen háború van. Miközben ember és ember sem tud békét kötni, addig akadémiai berkekben és a művészetek területén az antikvitás óta fennálló emberkép és normatív rendszer átgondolása zajlik. A korábbi hierarchiák felbontása a cél.

A humanizmust újragondoló poszthumanizmus próbálja feloldani bebetonozott emberfogalmunkat, amely a posztmodern elméletek és részben azok hatására megindult aktivizmus képviselői szerint kontraproduktív és kirekesztő. A poszthumán elméletek változatos perspektívái már egy új, potenciális paradigma keretrendszerének megteremtését láttatják. Elvetik a hierarchiát, melynek csúcsán az ember helyezkedik el és minden más létező, állatok, növények, csak utána sorakozhat.  Hierarchiamentes, hibrid világ lehetőségén gondolkodnak.

A magyar művészeti szcénában egyelőre nem széleskörű trend a poszthumán gondolatok által inspirált művészet bemutatása, ezt így gondolják a magukat poszthumán alkotókként értelmező Budapest Horror művészei is (Győrffy László, Kis Róka Csaba, Szőllősi Géza). Az általuk is képviselt, az emberi testet szétszakító és újraépítő, különös, nyugtalanító, kényelmetlen, olykor ijesztő, a hibriditást vizualizáló művészet azonban nem ismeretlen, hiszen kortársaiknál és korábbi generációknál is találkozhatunk ilyesmivel. Cséfalvay András sokszor foglalkozik az ember utáni jövővel, a poszthumanizmus elméleti kereteit a képzőművészet gondolkodásmódjaihoz közelítve. És számos teoretikus szöveget jegyez a témában Nemes Z. Márió, aki a képzőművészettel is kapcsolatban áll, elméleti emberként és kurátorként is.

Nemrégiben, a Poli-P és Prae Kiadó szervezésében létrejött beszélgetésen hangzott el, hogy a neoavantgarde performansz hagyomány is transzgresszív, a normák feloldására irányuló művészet, így a poszthumán művészeti stratégiák inspirációjául szolgál. Eszünkbe juthat az Űrkőkorszaki Csont és bőr című performansz, melyben ef Zámbó István,  feLugossy László és Szirtes János, Vető János és Méhes Lóránt Zuzu vettek részt. Szirtes egy nagy, bambuszrudakból épített csontvázat hozott létre és akasztott fel. A ’80-as évek közepén az Új Modern Akrobatika csoport performanszában pedig egy jégszekrény állt a színpadon, tele marhacsontokkal, a hűtő kinyitásakor a csontok rendszertelen halomba zuhantak, miközben a művészek a szájukban világító izzóval, mint protézissel álltak mellette, szervesen azonosulva az égő villanykörtével.

A határok kitapogatása tehát régóta zajló praxis, és most, úgy tűnik, itt az idő ezen határok felszámolására. A Capa Központban Dezső Tamás kiállítása, mely jelenleg is látható, a növényi és az emberi életforma összefüggéseit vizsgálja. Arra keresi a választ, hogy hogyan lehetünk növények. Minden levél, tehát mi is azok vagyunk. Testünk nem határ, sejtjeink folyamatosan cserélődnek a környezetünkkel való szoros kölcsönhatásban.  

Han Kang, dél-koreai író a The Vegetarian című nagysikerű regényében még ennél is tovább megy, eljátszik a határok teljes eltörlésével: főszereplője növényként viselkedik, folyamatosan veszi fel a vegetatív szokásokat, megkísérli a fotoszintézist is. Az abszurd történet végén a végtelenségig legyengült szereplő mégiscsak rádöbben az emberi lét növényi létté alakulásának fizikai lehetetlenségére. Művészként talán könnyebb dolgunk van, a metafora kedvéért nem kell fénnyel táplálkoznunk. 

Nagy Iza azon kevés fotográfus közé tartozik, akik ugyan nem kezdenek fotoszintetizálni, de visszatértek a műterembe és végtelen energiával építik vízióikat, hogy utána a valósággal is ütköztessék kiméráikat. Képein az emberi határainak lebomlását figyelhetjük meg. Összetett képződményei talált, heterogén elemekből rendeződnek újra. Felépítésük nem bizonyos funkciókat, a hatékonyabb futást vagy a jobb észjárást teszik lehetővé – a hasznosság értéke láthatólag távol áll ettől a világtól -, hanem a fajokon átívelő szépséget, esztétikumot valósítják meg. Nagy Iza a különöst, az ijesztőt kedvessé változtatja számunkra. Kinyitja az együttműködés lehetőségét a különböző fajok, az ember, a növények és az állatok között, és ezt a hibriditást széppé teszi. Nem fenséges, hanem közeli, barátságos, olykor vicces az, amit tapasztalunk. Így vagyunk képesek szeretni a hibriditás eszményét.

Talán valóban ideje belátni, hogy hiába gondoljuk magunkat intelligensebbnek és okosabbnak bármelyik másik fajnál a Földön, ez a tudás nem tesz képessé minket a túlélés és halhatatlanság ideájának megvalósítására. Nem tudjuk jól, kellő tisztelettel és lemondással kezelni a folyamatot, elengedni a gyeplőt. Nehéz elképzelnünk, hogy létezhetnek poszthumán entitások, amelyek képesek meghaladni az emberi léptéket és intelligenciát. Nagy Iza teremtményei egyelőre darabokban hevernek, nem szólalnak meg. A kapcsolat esztétikai, főként gyönyörködhetünk bennük, mégis itt az ideje eljátszani a gondolattal, hogy mit tanítanának, mondanának nekünk.

Mit gondolhat például egy champignonból, marhalábszárból és retekből álló organizmus? Gondolkodhat-e egyáltalán? Értené-e hogy mi végre jött létre itt, az univerzumban? Szeretne-e például harckocsigyárat maga körül? Mi pedig fel tudjuk-e oldani növényvakságunkat, miközben őket nézzük? Utat találunk-e a növények felé? Le tudunk-e mondani a hierarchiáról? Képesek volnánk hierarchiák nélkül gondolkodni? Harmóniában élni az Enceladus sorozat olykor fosszíliaszerű spekulatív szerveivel, az új, hibrid létformákkal? Egyelőre a kettő vagy több génkészlettel rendelkező kiméraembriókat 24 nap után meg kell semmisítenünk, így nincsenek kifejlett egyedek, akikkel valóban barátkozhatnánk. Marad az elmélet és a látvány.

Térjünk rá inkább a fotókra! Hiszen, nem magát a növényt és a romlandó húst látjuk és szagoljuk a galéria terében. Nem a hibridek esendősége a téma, a közvetlen látvány és szagok más hangsúlyokat alakítanának ki bennünk. A fotográfia megőrzi, konzerválja a ragasztóval, drótokkal, kábelekkel megerősített kreációkat, harmóniájukat emeli ki, illetve elhelyezi őket időben.  Az Enceladus sorozat fekete háttere mintha egy másik bolygóról gyűjtött, már múzeumi közegben kiállított organizmusokat, szerveket mutatna be, melyek így eredeti környezetükből kiszakítva jelennek meg. A Metil-Jazmonát és a Néma cunami című sorozatokban aktuális környezetünkben dokumentált hibrideket látunk. A Kimérák ébredésének növényi és állati komplexei pedig, a jelenlegi szabályozásnak megfelelően, laboratóriumi környezetben állnak előttünk. 

A fotográfia médiuma az időbeli jelentésrétegeket teszi hozzá a művekhez, miközben a mi Frankensteinünk, a művész, Teremtőt játszik. Különös élőlényei növényekből, állatokból és az emberi tevékenység szervetlen anyagaiból tevődnek össze. Összehoz szervest és szervetlent, hogy együtt váljanak szervekké. Talán ő is csak egy barátra vágyik, mint a Frankenstein című regényben Robert Walton?  Keres valakit, aki szeret, és együtt érez vele. Walton a néptelen tengeren találta meg barátját, Frankensteint, de a barátság sajnos csak addig tart, míg fölismeri értékét, utána mindjárt el is veszti őt. Reméljük, hogy Nagy Iza nem jár így és el tudja mélyíteni a barátságot velünk és organizmusaival.