Összességében sikeres évet zár 2022-ben a németországi árverési piac. Az utolsó hetek érdekesebb fejleményei között tallóztunk. Frissítve!

A piac évvégi eseményei közül a legnagyobb publicitást, érthető módon, annak a festménynek – Max Beckmann 1943-as önarcképének – a szereplése kapta, mely alaposan megjavította a német árverési piac abszolút rekordját. Ez a piac közel 3 százalékos világpiaci részesedésével az ötödik legnagyobb – csak az USA, Kína, Nagy-Britannia és Franciaország előzi meg –, ráadásul 2016 óta csaknem egyedülálló módon minden évben javítani tudott addigi teljesítményén: tavalyi forgalma már meghaladta a 320 millió eurót. Hiányoznak viszont kínálatából – legalábbis eddig hiányoztak – a legfelső, 10 millió euró feletti árszegmensbe tartozó tételek.

Pedig Németország az ebbe az ársávba tartozó művészekben éppúgy igen gazdag – kezdve az olyan régi mesterekkel mint Cranach, vagy Dürer, folytatva a modernekkel, a nagy német expresszionistákkal és a többek között Richter, Baselitz, Polke, Kiefer nevével fémjelzett kortársakkal –, mint az ilyen összeget szenvedélyükre áldozni tudó gyűjtőkben, kiemelkedő közgyűjteményekben és jelentős magánmúzeumokban. Nincsenek lyukak az infrastruktúrában sem:

a kontinentális Európa 15 legnagyobb árverőházának egyharmada Németországban működik,

ráadásul az országot jól lefedve Münchenben, Berlinben és Kölnben, de vannak még ismertebb házak Stuttgartban, Hannoverben és másutt is. Az igazi csúcsművek viszont, noha szerzőik, eddigi és/vagy új tulajdonosaik gyakran németek, mégis a nagy nemzetközi házak New York-i, londoni vagy újabban hongkongi aukcióin kelnek el. Hasonló gondokkal küzd egyébként a svájci piac is, de a nagy nemzetközi házak ott tartósan és intenzíven vannak jelen, ami legalább a svájci művészek kiemelkedő munkáinak egy részét „otthon tartja”. Németországban a Christie’s csak képviseletet tart fenn, s a Sotheby’s is csak tavaly óta rendez itt – egyelőre online – aukciókat. 

Égetően szüksége van tehát a német piacnak olyan árakra, melyek ország-világ előtt bizonyítják, hogy a dollárban vagy euróban mérve nyolcszámjegyű összegek itt is elérhetők. Az első példát erre a tavalyi esztendő hozta, amikor a stuttgarti Nagel aukciósháznál egy Vajrabhairava istennőt ábrázoló, a Ming-dinasztia korából származó bronzszobor jutalékkal együtt 14 millió euróért cserélt gazdát. A képzőművészeti tételek között viszont eddig „csak” 5,53 millió euró volt a rekord ár, amit egy másik Beckmann-festmény, az 1942-ben született Egyiptomi nő ért el 2018-ban a berlini Villa Grisebach aukciósháznál, azaz ugyanott, ahol a mostani új rekord is született. 

A mostani új csúcsárat elérő Sárga-rózsaszín önarcképet Beckmann Hollandiában festette, ahová azt követően emigrált, hogy Hitler egy 1937-es beszédében elítélte az általa „elfajzottnak” minősített művészetet. A kép egészen felesége 1986-ban bekövetkezett haláláig a Beckmann-család tulajdonában maradt, majd az örökösöktől egy brémai származású, Svájcban letelepedett ügyvédhez került, aki 2006-ban halt meg. Az ő örökösei – a Villa Grisebach igazgatójának közlése szerint – a házzal hosszú évek alatt kiépített szoros kapcsolat eredményeképp döntöttek úgy, hogy a festményt Berlinben viszik kalapács alá. Az árverőház 20-30 milliós becsértékkel hirdette a művet, ami egyáltalán nem tűnt túlzottnak annak fényében, hogy egy Beckmann-önarckép – az 1938-as Önarckép kürttel – már 2001-ben 22,5 millió dolláros árat ért el a Sotheby’s egyik New York-i árverésén, a művész életműrekordja pedig 1917 óta 36 millió font – akkori árfolyamon 41 millió euró –, melyet a náci rezsim allegóriájának tekinthető A madarak pokla című 1938-39-es munkája ért el a Christie’s-nél Londonban.

A Sárga-rózsaszín önarcképet az aukciósház az árverés előtt New Yorkban is bemutatta; a globálisan működő aukciósházak gyakran „megutaztatják” vezető tételeiket az árverés előtt, a hozzájuk képest kisebb házaknál azonban ez ritka gyakorlat, és feltehetően azon felajánlások egyike volt, amelyekkel a Grisebach igyekezett megszerezni a kép értékesítésének jogát. (Élete utolsó éveit Beckmann maga is New Yorkban töltötte.) A 23,2 millió eurós eredmény – bár a becsérték sávjának alsó harmadában maradt – lényegében megfelelt az előzetes várakozásnak és a december 1-i árverést arany betűkkel írja be a német műkereskedelem történetébe, hiszen

ez az ár több mint a négyszerese annak, amit eddig Németországban képzőművészeti alkotásért fizettek

és esélyt teremt arra, hogy legalább a régi és az új rekord közötti sávban a német házak jobb kártyákkal a kezükben tárgyalhassanak a potenciális beadókkal. Beckmann festményére a győztes licitet Svájcból adták le, az új tulajdonos, a dúsgazdag német múzeumalapító nagyvállalkozó a 87 éves Reinhold Würth maga jelentette be, hogy ő vásárolta meg a festményt – kiegészítve mintegy 20 ezer darabból, benne Beckmann eddig 15 munkájából álló gyűjteményét. A neves festmény tehát visszatér Németországba és a jövő évben ki is állítják a künzelsaui Museum Würthben.

A nagy ünneplés mégis elmaradt az árverés után a Grisebachnál, mert az akciót egy botrány árnyékolta be, melynek részletei e sorok írásakor sem tisztázottak még maradéktalanul. Az árverésen számos mű került kalapács alá a német csomagküldő kereskedelem legismertebb alakja, a vagyonának egy részét műtárgyakba fektető Werner Otto, illetve özvegye gyűjteményéből. A tételek között szerepelt egy méretét tekintve apró, ám igen kvalitásos, cím nélküli Kandinszkij-akvarell, melyet a festő eredetileg egy barátjának ajándékozott, amit a mű alatti ajánlás is jelez. Később az akvarell a varsói Nemzeti Múzeum gyűjteményébe került, 1984-ben viszont már egy londoni Sotheby’s aukción bukkant fel, ahol egy amerikai gyűjtő vásárolta meg. Werner Otto és felesége tulajdonába négy évvel később, a müncheni Galerie Thomas közvetítésével került a mű, mely most Otto kollekciójának más darabjaival együtt 100-150 ezer eurós taksával került a berlini aukcióra, ahol ennél jóval magasabb összegért, jutalékkal együtt 387 500 euróért kelt el.

Csakhogy röviddel az árverés előtt jelentkezett az aukciósháznál a berlini lengyel nagykövetség, és bejelentette, hogy a művet 1984. június 14-én ellopták a Nemzeti Múzeumból – a múzeum tulajdonosi voltát a festmény hátoldalán lévő pecsét is igazolja –, és ezért felvették az Interpol lopott műalkotásokat dokumentáló adatbázisába is.

A lengyel konzul kérte, hogy a ház a mű eladását a tulajdonjog megnyugtató tisztázásáig függessze fel.

A ház nem tett eleget a kérésnek, arra hivatkozva, hogy mint minden esetben, a tétel provenienciáját ezúttal is alaposan megvizsgálták – ilyen célból összesen 40 szakértőt foglalkoztatnak – és vizsgálatuk azzal az egyértelmű eredménnyel zárult, hogy „a mű elárverezésével szemben semmiféle jogi aggály nem merült fel”. Hozzátették még, hogy a lengyel intervencióról csak röviddel az árverés előtt értesültek, így sok idejük nem maradt a vizsgálatra. Lengyel sajtójelentések szerint a mű az Interpol lopott műtárgyak adatbázisába is csak röviddel az árverés előtt került be; amennyiben ez így van, az aukciósház a tétel felvételét követő rutinellenőrzések során még nem láthatta, a múzeumi pecsétnek azonban erősebb gyanakvást kellett volna keltenie, hiszen a legtöbb országban a közgyűjteményekben őrzött műtárgyak elidegenítésére csak kivételes esetekben kerül sor.

Azt viszont megállapították, hogy a mű évtizedekig volt mostani beadója, illetve családja tulajdonában, azt megelőzően pedig, mint fentebb jeleztük, a Sotheby’s nyilvános aukcióján is szerepelt, ahol árverezése ellen senki nem tett panaszt. Ennél fogva úgy ítélik meg, hogy a beadó jóhiszeműségéhez nem férhet semmilyen kétség. A lengyelek más véleményen vannak: szerintük egyetlen érintett jóhiszeműsége sem feltételezhető egy olyan művel folytatott tranzakciókban, melynek hátoldalán ott van egy állami múzeum leltári pecsétje. Pjotr Glinszki lengyel kultuszminiszter egyenesen odáig ment, hogy a közösségi médiában a Grisebach aukciósházat orgazdasággal vádolta meg.  

Az aukciót, ahol a lengyel konzul is megjelent, a berlini rendőrség rövid időre félbeszakította. A két járművel felvonuló hatósági emberek az ügyvezetővel kívántak tárgyalni, de a tétel árverezését nem akadályozták meg. A ház azonban az árverést követően úgy döntött, hogy újra megvizsgálja az ügyet, és annak lezárásáig felfüggeszti az adásvétel tényleges lebonyolítását. 

Az ügy számos fogas kérdést tesz fel a jogi szakértőknek. A Kandinszkij-mű provenienciájában sok még a fehér folt: így nem ismert például, mi történt a képpel 1940 és 1965 között és még kevésbé tudott, hogyan került 1984-ben az akkori „keleti blokkból” Nyugatra, nevezetesen Amerikába. Pontosítandó az is, mikor került be a mű az ellopott alkotások adatbázisába. A német törvények szerint – ezt a kérdést a különböző országok eltérő módon szabályozzák – az ellopott műtárgyak visszaszolgáltatására formált igény 30 év eltelte után elévül.

Ezt a szabályt egyedül az írhatja felül, ha a mű vevője tudatában volt az ügylet törvényellenes, szabálytalan voltának, azaz, ha a vétel nem minősül jóhiszeműnek. Ez a „felülírási lehetőség” azonban nem áll fenn, ha az adásvétel aukciósház közreműködésével történt – azaz, az aukciósháznál vásárló vevő jóhiszeműsége lényegében nem vonható kétségbe. Márpedig a Kandinszkij-mű 1984-ben aukción került értékesítésre, amire a Grisebach előszeretettel hivatkozik.

Bármennyire is egyértelmű tehát, hogy a mű egykor lengyel közgyűjteményi tulajdon volt – ezt egyébként senki nem is vitatja – korántsem biztos, hogy ma jogot formálhatnak visszaszolgáltatására. Az erkölcsi érvek mellettük szólnak, a jogiak nem feltétlenül. Nyilván tovább bonyolítja a kérdést, hogy a kép sok országban megfordult a múzeumból való eltűnése óta, s ezen országok jogrendjében lehetnek az ügy szempontjából releváns eltérések, de hogy ez a tény mennyiben segít Varsónak, ma még nehezen felmérhető. Mindenesetre a nemzetközi sajtó ma már nem az aukciós rekordra, hanem a Kandinszkij-kép körüli konfliktusra fókuszál, ha a Grisebach december eleji árveréséről van szó.  

A legnagyobb forgalmú német aukciósház, a Ketterer Kunst december 9-10-i árverésén véget ért a XX. századi német képzőművészet egyik legfontosabb csoportja, a Die Brücke műveiből felépített legendás kollekció, a Gerlinger-gyűjtemény története. A 91. évében járó würzburgi üzletember gyűjteményének akkor még küszöbön álló széthullásáról márciusban számoltunk be. Gerlinger hosszú évtizedekig dolgozott azon, hogy együtt tudja tartani méreteiben is impozáns, a műtárgyak mellett fontos dokumentumokat is tartalmazó kollekcióját.

Közgyűjteményekkel és magánmúzeumokkal is próbált együttműködni, ezek a kapcsolatok azonban rövidebb-hosszabb idő után rendre zátonyra futottak. Bár mindenki, aki csak egy kicsit is ért a német expresszionizmus művészetéhez, egyetértett abban, hogy ezt a gyűjteményt egyben kellene tartani, a deklarációkon túl azonban nem sok történt és a gyűjtő, mondhatni kétségbeesett, végső aktusként a kollekció felszámolása mellett döntött azzal, hogy a teljes bevételt jótékonysági szervezeteknek adja.

Az aukcionálás jogát a müncheni Ketterer Kunst nyerte el, mely az első 45 tételt júniusban vitte kalapács alá. Akkor valamennyi tétel gazdára talált; a legmagasabb árat 1,3 millió euróval Erich Heckel Gyerekek című festménye érte el. Az elmúlt napokban újabb 90 munkát árvereztek és a siker ezúttal sem maradt el. Ernst Ludwig Kirchner Kék lány a napon című, az életműben különleges helyet elfoglaló olajképe, mely 1990 óta volt Gerlinger tulajdonában, 2 milliós becsértékével szemben 4750 ezer euróért, a művész Kuporgó nő című faszobra pedig 4290 ezer euróért kelt el. Karl Schmidt-Rottluff Olvasó nőjéért a becsérték több mint ötszörösét jelentő 4060 ezer, Vörös dűnéjéért pedig 1945 ezer eurót adtak. Néhány munka ezúttal beragadt ugyan, de az eredmények összességükben messzemenőkig visszaigazolták a mindörökre szétszóródott gyűjtemény különleges kvalitásait.

Számunkra, itthonról figyelve, a német aukciós piacon is a magyar, illetve magyar vonatkozású tételek szereplése az egyik legizgalmasabb kérdés. Ezúttal is volt mire figyelni, hiszen több háznál is szép számmal kerültek – zömmel modern és még inkább kortárs – magyar munkák kalapács alá. A kölni Van Ham aukciósház november 30-i árveréséről, ahol Maurer Dóra és Jovánovics György is új életműrekordot ért el, közvetlenül az aukció után már beszámoltunk, így ezúttal a berlini Bassenge december 2-3-i modern és kortárs aukciójára térünk ki, ahol magyar szemmel nézve részben ugyancsak az előbb említett két művész játszotta a főszerepet.

Jovánovics Györgytől Köln után a német fővárosban is egy Berlini relief szerepelt és ért el – jutalékkal együtt – az 1800 eurós becsértékét messze meghaladó 11780 eurós árat. Maurertől a (de)formation sorozat egyik darabjára lehetett licitálni; a műért új tulajdonosa 3720 eurót fizetett. Maurer három szitanyomata 370 és 570 euró közötti áron kelt el. Birkás Ákostól ikonikus Fej-sorozatának egy kisméretű, grafit darabjáért becsértékének többszörösét, 7440 eurót fizettek. Etienne Beöthy két remek bronza a vártnál valamivel kevesebbért, 868, illetve 1860 euróért talált vevőre, míg Vasarely tucatnyi szitanyomata – kettő kivételével – mind elkelt 250-1200 euró közötti áron. Az op art mesterétől egy, Csepei Tibor ismert gyűjteményét is megjárt kollázsra is lehetett licitálni; ez jóval becsült értéke felett, 6200 euróért került új tulajdonosához.