Hirdetés
Hirdetés
— 2022. november 28.

Identitása: ellenálló – Ai Weiwei önéletrajzi regényéről

A többek közt Kreatív nézeteltérésért díjjal is kitüntetett Ai Weiwei kínai képzőművész és aktivista önéletrajzi könyvet jelentetett meg 1000 év öröm és bánat címmel.  A történelem hömpölygő folyamára, s benne a magával sodort emberi sorsokra utaló sor apja, Aj Csing egy verséből való; a könyv pedig bemutatja, hogyan termelte ki Kína XX. századi története a XXI. századra Ai Weiweit.

Az angolul tavaly, magyarul idén ősszel megjelent memoár látni engedi, ahogy Ai Weiwei sorsa organikusan nő ki Kína történelméből – akárcsak az apjáé, akinek nagyjából a könyv első felét szenteli. Már Weiwei húszas éveiben felmerült, mikor Allen Ginsbergnek mesélt a gyerekkoráról, hogy megírja az emlékiratait, de végül ezt csak 2011-ben határozta el igazán, amikor 81 napra szoros cella-őrizetbe került egy ismeretlen pekingi helyen. Ekkor fia kétéves volt, és Weiwei nem lehetett biztos abban, hogy módjuk lesz mélyebben megismerkedni. Magát mintegy láncszemként meghatározva a két generáció között, a fiának akart számot adni a könyvvel saját és a nagyapa, Aj Csing életéről és motivációiról.

Allen Ginsberggel a Lower East Side-on, New York, 1988.

Tehát bár születésének pillanatával kezdi a memoárt, az akkor még bőven a kezdetben grafikus, majd forradalmár-költő Ai Csing életének sűrűje. A kétgenerációs életrajzi folyam összefonódásai teszik részben érthetővé Weiwei későbbi szerepvállalásait. A gyerekként beléivódott történések, a szintén lázadó és szabadságvágyó apját ért, a ‘30-as, ‘50-es, nem beszélve a ‘60-as évek elszabadult, egyre fékevesztettebb diktatúrájának fájdalmasan életveszélyes abszurditása megmagyarázza konok hatalomellenességét. Azt a kérlelhetetlen ellenállói attitűdöt, mely bármivel és bárkivel szemben megjelenik benne, aki együttműködik a Kínai Kommunista Párttal: legyen az állami szerv, civil ruhás rendőr vagy akár a gazdasági előnyök miatt az emberi jogi kérdések felett időnként nagyvonalúan szemet hunyó Nyugat – például Németország vagy a Pekingben galériát üzemeltető, a profitért a párt direktíviával szemben megalkuvó külföldiek.

Mivel Ai Weiwei az ezredforduló körüli nyilvánosság elé lépése óta minden megmozdulása többszörösen, különböző médiumokban és platformokon bombabiztosan kommunikált és dokumentált, ezért sokkal több izgalmas részletet kínál a könyv első fele, Aj Csing élete.

Az ő börtönökben és munkatáborokban elszenvedett büntetéseihez képest Ai Weiwei 81 napos elzárása – amelyről többek közt egy kevésbé sikerült popzenei klipet és egy jóval nagyobb karriert befutott dioráma-szettet is készített – gyenge kezdés, pontosabban halovány utózönge.

Az egyéves Weiwei apjával a hejloncsiangi munkatáborban, 1958.

A jómódú, vidéki értelmiségi, földbirtokos családba született Aj Csing, aki az 1920-as évek végén művészeti iskolába járt Párizsban, megtapasztalja Nyugat-Európában a szabad gondolkodást, de az ázsiaiaknak kijáró izolációt is. Szimpatizál a kommunista eszmékkel. Hazatérve a még köztársasági Kínában emiatt börtönbüntetés járt neki, de kiszabadulva az új Kína jenani bölcsőjében Mao Ce-tung egyik tanácsadója. Pár év múlva, mivel önmagához volt hű, nem a párthoz, már különböző országszéli, a kínai történelem korábbi évszázadaiban is hagyományosan száműzetési helyekként számon tartott területeken végez különféle megalázó munkákat, mint az önálló véleménnyel bíró kulturális elit, azaz a „jobboldaliak” egyik tagja. Ezen munkák közül a legérzékletesebb, amelyről Ai Weiwei korábban is rengeteg interjúban megemlékezett, az északkeleti ujgur tartományban a nyilvános vécé – itt egy hosszú, pottyantós gödröt kell elképzelni – takarítása a jéggé fagyott ürüléktől.

A könyv első felének legerősebb részei az Aj Csinget érő megaláztatási performanszok leírásai. A lakonikus, szinte humoros hangnemben előadott, végsőkig feszített abszurd manifesztációk leírásánál saját gyerekkori emléknyomai mellett Ai Weiwei több történész munkájára is támaszkodott.

Aj Csing, 1980-as rehabilitációja után.

Látjuk, ahogy a sorsába beletörődött, a közönség előtt „burzsoá regényíró”-nak kikiáltott (valójában költő), minden nagygyűlés szertásos részeként kivonul a színpadra más „jobboldaliakkal” együtt, s lehajtott fejjel ismeri el bűneit – sokszor azzal küszködve, hogy a megalázást fokozandó, időnként fejére tett csúcsos süveg eközben le ne essen. Vagy amikor a nem sokkal korábban még pártszerte ünnepelt költőt így engedik le a színpadról:  „Most hagyjuk távozni a nagy jobboldali Aj Csinget.”

Akit amúgy jónéhány évvel korábban épp a Baloldali Művészek Ligájában betöltött szerepe miatt börtönöztek be.
Aj Csing akkori, ‘30-as évekbeli börtönaktája szerint dacos viselkedése miatt súlyosbítottak büntetésén, így aztán volt ideje megírni első komolyabb versét, a dajkájáról, mellyel később híressé, és az addig magát grafikusnak valló férfi költővé válik. Baloldali radikálisok átnevelőtáborába került, hogy később majd jobboldaliként kelljen hasonlómód vezekelnie: egy makacs máskéntgondolkodó pályaíve a korabeli Kínában.

Csiang Feng: A tárgyalás, 1936.
A korabeli ún. „forradalmi” fametszet Aj Csinget ábrázolja a bíróság előtt.

Az abszurd humor egyik csúcsa ez a valószínűleg teljes komolysággal lezajlott hétköznapi jelenet: 

„Az előadóteremben egy ebédlő is volt. Az étkezésekkor minden nap az ajtóba állították apámat egy nagy bádogtállal, azt kellett püfölnie, és közben tudatnia minden elhaladóval, hogy jobboldali és bűnöző. Hamarosan a megszokott látvány része lett, a munkások ügyet se vetettek rá, míg hosszú sorban ácsorogtak a konyha kiadóablakánál. Az ablaknál beadták a  tálat és az ételjegyet, aztán elmondtak egy idézetet Mao elnöktől, csak utána kaphattak enni.”

Megtudjuk, hogy néha a színpadon előadott programszerű teátrális megszégyenülést az éppen aktív ellenfordalalmárok azonnali kivégézése kísérte párhuzamosan, amit „hátborzongató kéjjel figyelt a legkülönbözőbb korosztályokhoz tartozó nézősereg” , akik az esemény után vidám forradalmi dalokat énekelve tértek haza.

„Sose felejtsd, hogy egy totalitárius rendszerben a kegyetlenség és az abszurditás kéz a kézben járnak” – írja a könyv.

Magáról a Kínai Kommunista Párt születéséről is sok mindent megtudunk, például, hogy az első kongresszus még illegalitásban, egy tavon ringó hajón zajlott 1921-ben, ahova maga Lenin küldött delegátust. De Ai Weiwei számba veszi az 1925-ös sanghaji diáklázadást is, amely a gyaramatosítók ellen tört ki, s amelynek során a brit fegyveres erők minden teketória nélkül lőtték a tömeget. Ebben az időszakban, illetve nem sokkal ez után Aj Csing még a ’20-as évek Párizsát és egyben élete legjobb három évét élvezte. Érdekes adalék, hogy nemcsak ő, hanem a kommunista Kína életében később meghatározó vezetők közül diákként Csou En-laj és Teng Hsziao-ping is járt ekkoriban Franciaországban.  

Tanulságosak a forradalmi Jenan mindennapjairól szóló részek. Már akkor kirajzolódott, hogy Mao nem jól tűrte a kritikát, pedig hol vagyunk még 1949-től, a Kínai Népköztársaság kikiáltásától. Mao személye vázlatosan, de érzékletesen ábrázolt: látjuk, hogyan jut el az elhíresült jenani beszédéig, melyben kijelöli a művészet és az irodalom a pártnak alárendelt feladatát. Itt válik nyilvánvalóvá, hogy a szabad művészi önkifejezés lehetősége illúzió marad Kínában – ahogy máig is az. 

A könyv lapjain természetesen jelen van a több évtizedig tomboló kulturális forradalom pusztítása is, mely Mao 1976-os haláláig tartott és „mélyen a fantázia és az őrület világába taszított Kínát”. A mozgalom atyja erről így vélekedett : „A társadalmat káoszba kell taszítani, hogy aztán megfelelően kormányozható legyen”.

Kína külpolitikája is megjelenik a már szokásos keserű iróniával. A ‘60-as évek végére feszültté váló szovjet-kínai viszonyra például így utal a szerző: 

„az iskolában azt tanultuk oroszul: Add át a puskád, és életben hagyunk!”

A Nagy Kormányos halála utáni enyhülést, a ’79-es pekingi Demokrácia-fal rosszul végződő történetét, a ‘89-es Tienanmen téri vérbefojtott tüntetést és előzményeit is dokumentálja a könyv, de a fókusz folyamatosan közelít a képzőművészetben történt kezdeményezésekre, például a Csillagok csoportosulás munkásságára és más dadaista és performansz-jellegű alkotásokra, amelyeket később, a majd 1993-ban New York-ból hazatérő Weiwei három kiadványban (Fekete, Fehér és Szürke fedelű könyv) dokumentál.

Ai  Weiwei a húszas évei közepén, 1981-ben ment ki New Yorkba, megígérve anyjának, hogy tíz éven belül ő lesz a második Picasso. Ez nem teljesen jött össze, parkokban készített turista portrékat, s bár Sean Scully volt a tanára a Parsons-ban, onnan hamar kibukott egy sikertelen művészettörténet vizsga után. New York-i korszakának érdekes leírásai, ahogy beszámol barátságáról Tehching Hsieh performanszművésszel vagy Allen Ginsberggel; Andy Warhol közvetett hatásáról, és egy meghatározónak bizonyult Duchamp-tárlatról. De nagyjából céltalanul telhettek a napjai: „Végsőkig fejlesztettem a nihilizmusomat, és pont az életem zűrzavara adott értelmet a létezésemnek.”

Kisebb fordulatot az 1988-as Tompkins Park-beli tüntetések hoztak számára. A zavargásokról készült fotói a sajtóba is bekerültek – az ebben az időszakban készült fényképeiből látható volt egy kiállítása 2012-ben az (akkor még) Ernst Múzeumban.

A Times Sqaure-en 1987-ben.


Ai Weiwei Amerikában is ráérzett a társadalom sötét foltjaira, kíméletlen működési szabályaira és abszurditására. A Tompkins Park környéki zavargások okáról például így számol be: „A galériák úgy nőttek ki a földből, mint eső után a bambuszrügyek, a területet belakta a középosztály, és szép lassan kiszorította az alacsony jövedelmű lakókat. Hétvégente rendszeres tiltakozások kezdődtek a dzsentrifikáció és a rendőri erőszak ellen.” 1991-ben pedig egy tehetséges sanghaji művésztársát egy kisebb utcai szóváltás után egyszerűen lelőtték.

Visszatérve Pekingbe a régiségpiac megszállottja lett, ebből is nőtt ki egyik első, már jegyzett műve Egy Han-dinasztia korabeli váza leejtése. Vagy a szintén sokat publikált másik antik edénye, melyre piros Coca-Cola logót festett. Íróvá lett testvére, Aj Tan segítette, aki New York-ban is vele volt egy darabig, de ő nem tudta megszokni a céltalan mindennapokat. Pekingben pedig „nem hagyta, hogy csak úgy legyek, azt akarta, hogy nyomot hagyjak.” (Érdekes azonban, hogy egy másik testvéréről, a festőművész Aj Hszüan-ről nem emlékezik meg a könyvben.)

A könyvben innentől kezdve egyre szaporodnak azok az epizódok, amelyek már a globális art world-öt is érintik. Elkészül a Perspektíva-tanulmány („Fuck off”)-sorozat első darabja, amelyen középső ujjat mutat a világ különböző hatalmi központjainak szimbolikus épületei előtt. 

Megemlékezik az üstökösszerű műkereskedelmi karriert befutott cinikus realizmus és politikai pop megjelenéséről. Pontosan dokumentált Uli Sigg felbukkanása is. Az akkori svájci nagykövet a ‘90-es évektől a legnagyobb kortárs kínai gyűjtő lesz, az ő közbenjárására kerültek be kínaiak először a Velencei Biennáléra az ezredfordulón – és majd utána még párszor –, és most az ő gyűjteményére épült a hongkongi M+ múzeum is, amelyet nemrég nyitottak meg, a tervezetthez képest öt-hat év csúszással.  Sigg hívta meg először Pekingbe Harald Szeemannt, Hans Ulrich Obristot – akik így nyilván elsők közt Ai Weiweit keresték fel, hozzájárulva a helyszínen szinte egyedüliként folyékony angolsággal kommunikáló, s kimondható, megjegyezhető nevű (“Eye Way-way”) kínai művész világhíréhez.

Perspektíva-tanulmány I., Tienanmen tér, 1995-2003, zselatinos ezüstnyomat, 39 cm x59 cm. Fotó: Ai Weiwei

Majd megérkeznek sorra a kulturális élet XXI. századi, nyugati „gyarmatosítói” – legalábbis így számol be a szerző például a MoMA képviselőiről: „nincs ott más csak előítélet, sznobizmus, és hiúság”. Mao jenani beszéde jut eszébe mint párhuzam, csak itt a művészet kisajátítását már nem a marxizmus, hanem a „kulturális imperializmus és kapitalizmus” motorja hajtja.

Ezzel párhuzamosan erősödik Ai Weiwei közismertté vált karakterének másik jellegzetes oldala, a politikai, emberi jogi aktivizmus és társadalmi felelősségvállalás, melyről számtalan dokumentumfilm születik, és csúcsát majd a 2008-as szecsuáni földrengésben meghalt közel hetvenezer, főleg gyermek áldozat miatti közösségi nyomozásban éri el. Ez utóbbiból a közösségi tényfeltáró munkán kívül számos művészeti projekt is született, például a müncheni Haus der Kunst homlokzatán színes iskolatáskákból kirakott Remembering (2009), vagy a Velencei Biennálén is bemutatott Straight (2008).

Ez az az időszak, amikor a láthatóan élvezettel teli provokálás is reflektorfénybe kerül, amely egyébként már jóval korábban mutatozik, amikor még a kínai underground képzőművész-szcénát megörökítő Fekete fedelű könyv-et tervezi kiadni 1994-ben, és egy érintett művész barátja a botránytól tartva arra kéri, halasszák el a könyv megjelenését. Természetesen ellenkezik. „Őszintén szólva, nem is bántam volna némi felfordulást. Végre első kézből tapasztalhatnám meg a kormány erőszakos fellépését.”

Lu Qing, Ai Weiwei első felesége a Tienanmen téri mészárlás 5. évfordulóján. Fotó: Ai Weiwei

2005-ben fedezi fel az internetet mint kommunikációs platformot – úgyismint „óceánt” –, és onnantól kezdve ott él, vannak időszakok, amikor még azt is közvetíti, ahogyan alszik.

Egy évvel később meghívják a Documentára. Fontos mérföldkő ez számára, s a grandiozitásban saját művészi hangra talált Weiwei Tündérmese címmel 1001 kínait utaztat egy nagyszabású performansz keretében Kasselbe – a Grimm-testvérek városába. Minden társadalmi rétegből toborzott résztvevőket, ezért kerültek be olyan, a tung kisebbségből származó asszonyok is a turistacsoportba, akiknek nem volt saját nevük, csupán annyi, hogy XY anyja vagy Z felesége, az útlevélhez pedig neveket kellett kitalálni számukra; s akiknek az úticélt úgy tudták csak érzékeltetni, hogy „Németország olyan csodálatos, mint a Tienanmen”, mert arról már hallottak. 

Köszönhetően a földrengésben kártyavárként összedőlt iskolák silány kivitelezéséért felelősek utáni, önkéntesekkel együtt végzett nyomozásnak, egyre komolyabb összetűzésekbe keveredik a hatalommal . Egy másik ügyből kifolyólag kapott hatósági ütleg után – az akciót sikerült lefotóznia, ki is tette a netre – később vérömleny keletkezett az agyában, amit Münchenben operáltak meg, mivel ekkor éppen ott dolgozott az iskolatáskákból kirakott földrengés-mementón. A külföldi kórház miatt az ügy globális nyilvánosságot kapott. De nem sokkal később következett a híres-neves 81 napos fogvatartás is.

Selfie a liftben egy szecsuáni őrizetbevétel közben, 2009.

„Ha valakinek nincs joga kérdést feltenni, az az ember nem szabad, én tehát elutasítottam a gondolatát is annak, hogy az államhatalommal nem lehet ellenszegülni, nem lehet támadni vagy kérdőre vonni. Tudtam, hogy a hatalommal szemben mindenképpen hátrányba kerülök, de mivel született lázadó vagyok, nincs más lehetőségem, mint szembehelyezkedni.”

A közel három hónapos, ítélet nélküli elzárás tulajdonképpen egy hosszú kihallgatás volt, ahol beismerő vallomást kellett volna tennie, hogy államellenes felforgató tevékenységet folytat, ráadásul a Kínával kritikus Nyugat bábjaként. De emellett bigámiával és adócsalással is vádolták. Mindenesetre itt érezte magát egy szinten az apjával, nem véletlen, hogy ezekben a hetekben határozta el, hogy mindenképp meg kell születnie ennek a memoárnak. 

„Valahogy megnyugvást találtam a gondolatban, hogy nyolcvan éve apámat is bezárták, és szinte ugyanazokkal a bűnökkel vádolták: ettől jobb kedvem lett” – írja. Ugyanis régóta nyomasztotta, hogy apjához nem sikerült igazán közel kerülnie: „Amikor apámra gondolok, megbánást érzek: talán abból ered, hogy nem voltam elég kíváncsi a megpróbáltatásaira, sem elég megértő, sem elég együttérző nem voltam vele fiatalon.” Most viszont:

„…mint közellenség végre egyenlő lehettem apámmal. Nyolcvanéves szünet után ugyanazon a földön hasonló tetteink segítettek egymásra találni.”  

Érdekesen ábrázolt a viszonya a fogvatartóival és a kihallgatójával, ez talán a legelevenebb része a regénynek. Nagyon emberi, ahogy Weiwei-jel együtt bepillantást nyerünk a fiatal vidéki őrök színtelen életébe, együttérzést keltő gondolataiba.

A „főhős” itt egyébként pontos napirend szerint él, az ébresztés, a reggeli teendők és egyéb rutintevékenységek óramű-szerűen zajlanak, végig két őrtől kísérve – ahogy az majd a S.A.C.R.E.D. című műalkotás nézőinek agyába is beég. 

„Maga állandóan gerjeszti a bajt, annyira el van telve önmagával, olyan magasról ítélkezik. És ott vannak a követői” – mondja egy ízben a kihallgatója, amiben lehet is valami, hiszen pár oldallal később maga Weiwei eleveníti fel, hogy  „A „tanti” egyik becenevem volt, hasonlít a kínai „isten” szóhoz, ahogyan szintén szólítottak…” 

Ai Weiwei: S.A.C.R.E.D., 2013.
A hat darabos, közel élehű nagyságú, másfél méter magas dioráma installáció egyik része; Velence, Szent Antal Templom.
Az installáció vagy egy-egy egysége később a világ más kiállítótereiben is megjelent.
Photo: Manybits / Flickr

Saját jelentőségének Aj Csing is tudatában volt, de – főleg kezdetben saját kiadású – kötetein keresztül nem volt akkora hatóköre, mint fiának a világhálón. Életük párhuzamai inkább a már említett államellenes felforgató tevékenység mellett a fiatalkori nyugati levegőhöz való jutás, a híres külföldi költő barát (Aj Csingé Neruda, Weiwei-é Ginsberg) és a körülöttük lévő nők egyszerre sorsmeghatározó és marginális szerepében jelentkezett.

Ai Weiwei hirtelen kiszabadul, de továbbra is szoros megfigyelés alatt áll: kamerák, lehallgatókészülékek veszik körül, civilruhás nyomozók követik. Ám ez kifejezetten inspirálja: 

„A kormány állandó fenyegető jelenléte ellenére készen álltam, hogy újra belebújjak a provokatőr szerepébe. A hatalommal folytatott játszmám kicsit hasonlított az internetes játékokra: valahányszor meghaltam, új életet kezdtem. A hatalom mindent bevethet, hogy támadjon vagy megfigyeljen, de ezt előnyömre is fordíthatom, a közösségi média és kreatív riposztok segítségével azt a szerepet játszhatom, amitől  a legjobban tartanak – a tömegekre koncentráló aktivistáét és művészét. A kifejezés szabadsága a művészetem központi eleme lett, hiszen a személyes szabadság  a legnagyobb értékünk.” 

Ezzel összefüggésben készül majd el az Alcatrazban nagyszabású projektje (lásd: Műértő 2014. december–2015. január. 6. oldal), melynek egyik elemeként 174 politikai fogoly képmása készül el legóból, és amelyhez kapcsolódóan képeslapokat lehetett küldeni olyan jelenleg is bebörtönzött embereknek, akik a szólásszabadság hiánya miatt kerültek elzárása. 

Az @Large elnevezésű hatrészes börtönprojektjének Trace című egysége, a legóból kirakott fogoly-portrék, 2014.

Az állandó ellenállás, a lázadás inspiráció, s egyben a szabadság artikulációja – vallja.

 „Nagy szerencse, hogy rátaláltam egy igazi – és hatalmas – ellenségre: a szabadság így lett számomra megfoghatóbb, hiszen az az érte hozott áldozatokban ölt testet. Minden korlát a szívben épül puszta félelemből,

a művészet pedig a félelem ellenszere.

Nem volt szükségem együttérzésre, mert a bátorság maga is esztétikum…”

De nem az ehhez a szerephez való állandó következetesség köti-e gúzsba Ai Weiwei-t?  Korábban több interjúban is említette, hogy attól tart, addig érdekes a világnak, amíg fogva tartják – tény, hogy elzárása alatt Hillary Clinton is tiltakozott a kínai kormánynál; a világ első számú kortárs képzőművészeti seregszemléje, a Velencei Biennálé pedig tele volt Free Ai Weiwei feliratokkal, pólókkal és vászontáskákkal. 2011-ben pedig az ArtReview Power 100-as listájának élén szerepelt, mint a világ legbefolyásosabb művészeti szereplője.

Most, hogy már a nyugodt, sőt gyermekkorának helyszíneihez képest mindenképp idillinek nevezhető Portugáliában él  – a legutóbb közzétett, 2021-es globális art-power listán a 39. helyen –, nem vált-e fogatlan oroszlánná? Sikerül-e új misszót találnia? Valószínűleg minél kevésbé van mi ellen lázadni, annál inkább kell magát emlékeztetnie a lázdónak arra, hogy lázadó – sok minden mellett talán ezért is volt időszerű a könyv megírása. Azzal, hogy elhagyta Kínát, nemzetközi porondra lépett, és a menekültválságot illetve annak lehetetlen, embertelen kezelését állította reflektorfénybe, de művészi megnyilvánulásai az utóbbi években már nem kaptak akkora visszhangot.  Bár a Tienanmen tér sem kicsi, de ezúttal a globális arénában kell felhívnia magára a figyelmet, közönsége pedig várja, milyen eredeti ötlettel tud még fontos és érvényes üzeneteket megfogalmazni.

Legújabb műve a Tomorrow’s Tigers tigrisvédő szervezet megsegítésére tervezett szőnyeg,
mely jelenleg a londoni Sotheby’s kiállítótermében látható november 29-ig.
Fotó: Thierry Bal. Ai Weiwei jóvoltából.

A könyv szövegét sok képszerű, kínai ízű megjegyzés teszi élvezetesebbé, mint a már említett, földből kihajtó bambuszrügyekhez hasonlító hirtelen szaporodó New York-i galériák; vagy amikor azt olvassuk, hogy Ai Csing úgy érezte magát a Franciaország felé tartó hajó belsejében „mint rizsben a zsizsik”. Emellett a könyv illusztrációja – a fotó dokumentumokon és Aj Csing néhány párizsi munkáján túl – szintén sajátos hangulatot kölcsönöz a leírtaknak. Ai Weiwei kézzel rajzolt kis, gegszerű, azonosan lakonikus megjelenésű szövegelválasztói mindent egyformára esztétizálnak: így lesz a birkabelsőség – amelyhez a nyomor idején a Gondviselés bizonyítékaként jutottak hozzá –, a döglött patkányok és a szétvert lehallgató készülék a burjánzú szirmú krizantémhez hasonlatos.  

Végül érdemes odafigyelni több olyan univerzális érvényű mondatra, melyek a mai magyar olvasó számára is mellbevágóak és tanulságosak lehetnek. Pédául: 

„Hogy az új rend követelményeinek megfeleljenek, a kínaiaknak meg kellett békülniük a szellem hanyatlásával…” 

Vagy: „Egész gyerekkoromban átitatták a mindennapi életünket a hangzatos jelszavak, amelyek jelentését felfogni sem volt könnyű, mégis hipnotikus, sőt narkotikus hatást gyakoroltak a hallgatóságra.” Továbbá: „Az olyan elnyomó politikai környezetben, mint Kínáé, könnyű elveszteni az empátia képességét…”

A nevek átírásánál a könyv gyakorlatát követtük: a szerző nevénél, 艾未未 a már globálisan meghonosodott nemzetközi pinyin átírást, míg apja, 艾青 (pinyin: Ai Qing), testvére 艾丹 (pinyin: Ai Dan), és 艾軒 (pinyin: Ai Xuan) továbbá a kínai poltikusok nevét, és a földrajzi neveket a magyar sajtóban elfogadott magyar átírásban közöltük.

Ai Weiwei: 1000 év öröm és bánat
Angolból fordította: Lázár Júlia
365 oldal
Jelenkor, 2022

Süveges Rita