A Paris Photo, a világ legnagyobb olyan vására, amelyet kizárólag a fotográfia médiumának szentelnek, idén több mint 60 ezer látogatót vonzott. Sorban állás, hatalmas forgatag, nagyon különböző minőségű alkotások valamint ambíciózus programok fogadták az érdeklődőket a három szekcióban. 

Ahogy Florence Bourgeois igazgató jellemezte a 25. alkalommal megrendezett eseményt: végre visszatértek a nemzetközi látogatók, intézmények és gyűjtők tömegei. Az előrejelzéseknek megfelelően az Európa keleti részében zajló háború és annak az energiaszektorban érzékelhető következményei nem voltak negatív hatással sem a Paris Photo látogatószámára, sem a gyűjtők vásárlási kedvére.

Ukrán alkotók több kiállítónál is feltűntek, például a párizsi székhelyű Alexandra De Viveiros galériánál, ahol az aktuális társadalmi-politikai kérdések mentén válogatták a kínálatot. Viktor és Sergiy Kotchetov a The Kharkiv Photography School-nak a képviselői, annak az “iskolának”, amely a Les Rencontres de la Photographie Arles-i programjában is kiemelt szerepet kapott. A vásár könyvrészlegében kiállított Paris Photo–Aperture PhotoBook Awards shortlistesei között is szép számban láthattunk a háborúval és következményeivel foglalkozó kiadványokat, például Yelena Yemchuk УYY című könyvét, melynek szabad asszociációi kiszabadítanak a józan ész keretei közül és egy személyesen megélt, élénk kulturális kötődésről tesznek tanúbizonyságot. A kísérőesemények között pedig az egyik legizgalmasabb tárlat a Maison de la Photographie-ban megrendezett Boris Mikhailov kiállítás volt, a harkivi születésű fotográfus jól szerkesztett, átfogó retrospektív tárlata.

A magyar galériák közül három volt jelen. A Vintage minden évben ott van a kiállítók között, jól válogatott tárlata most is fontos kiindulópont lehetett olyan fontos intézmények kortárs gyűjteményeinek bővítéséhez, mint például a Pompidoué. A neoavantgárd munkák közül Türk Péter Fenomének és Perneczky Géza Art Bubble című sorozata volt jelen, a középgeneráció alkotói közül Szabó Dezső képei, melyek jellemzően a fotografikus kép természetét és működési mechanizmusát vizsgálják, továbbá néhány New York-i életkép a magyar absztrakt fotográfia egyik kevésbé széleskörűen ismert képviselőjétől, Lőrinczy Györgytől. A TOBE Galéria standján Fabricius Anna egyik új anyagával és Dafna Talmor képeivel találkozhatott a közönség. Fabricius Száz szó és hét dolog című sorozatáról itt írtunk korábban. Az Einspach Fine Art and Photography Galéria Drozdik Orshinak szentelte a teljes kiállítóterét.

A Grand Palais Éphémère-ben több mint 200 kiállító standja alapján lehetett benyomást kapni a fotóról mint termékről, a piacon elérhető kínálat minőségéről és hogy milyen irányokat jelöl ki az alkotók érdeklődése a jövőre nézve. A vásár fő szekciójában a galériák standjai között sétálva szembetűnő volt, hogy a történeti fotográfia, a dokumentarista, a kísérleti fotó, az avantgárd alkotások, a konceptuális fotómunkák és a kortárs trendek továbbra is párhuzamosan jelen vannak. Köszönhetően például a Velencei Biennále nőművészeket kiemelő kurátori koncepciójának és a Feminista Avantgarde című gyűjteményes vándorkiállításnak, amelynek legutóbbi állomása Arles-ban volt, a Paris Photo-n is nagy számban tűntek fel a női test ábrázolásának hagyományos útjaival szemben kritikus munkák, melyek bátran vetnek fel szokatlan szempontokat. Sajnos, ezek mellett továbbra sem nehéz fellelni a testet tárgyiasító, a kritikus fellépés szükségességét alátámasztó képeket sem. A most következő válogatás célja nem a nembináris identitás figyelmen kívül hagyása, hanem egy, a vásár hatalmas kínálatában jellemző trend példákkal megerősített leírása.

A bukaresti Anca Poterasu galéria standján Iosif Király, jól ismert romániai képzőművész fotómunkái mellett felesége, Aurora Király is helyett kapott, akiről idehaza kevesebbet hallottunk eddig. A Melancholia series korai, 1998-ban készült, fekete-fehér képekből válogat, amelyek újszerűen installálva, fotótapétát és keretezett képeket egymásra helyezve kerültek a falra. A poétikus, önarcképekből és otthoni csendéletekből összeállított sorozat az élet kontemplatív pillanatait dokumentálja, a hétköznapi mókuskerék megállításának igényét, a létezés mélyebb megértésének szükségességét jelöli ki egy nő életében. 

A Feminist Avantgarde gyűjtemény francia sztárja, Orlan is jelen volt munkáival a vásáron. Tabudöntögető képei a művészettörténet női alakjait idézik meg és értelmezik újra. A Ceysson and Benetiere standján az egyik képen Madonnaként jelenik meg, egy másikon apácaruhába bújik, melynek barokkos drapériája között a művész fedetlen mellei provokálnak. Orlan performatív művei zavarbaejtik a nézőt szokatlan csúsztatásaikkal, az ikonográfiai hagyomány játékos, de cseppet sem öncélú felforgatásával.

Az Einspach Fine Art and Photography Galéria standján a fenti gyűjtemény másik ismert művészének,  Drozdik Orshi képzőművésznek Szempillantás és sóhajtás (1976–78) című sorozatából láthattunk képeket, amelyeken a fotóelőhívás közben használt, a megfelelő tónusú nagyításhoz szükséges teszt-csíkokkal sokszorozza meg önmagát. Ezt az  anyagot néhány hónapja A fénykép és a szerelmes vers című egyéni kiállításon a Mai Manó Házban láthatták az érdeklődők. Emellett más feminista munkák is helyet kaptak a standon, így a Pornography series egyes darabjai is. Az egyiken, sok más nőművész akkori gondolatmenetéhez hasonlóan, kötéllel jelzi, mennyire bénítóan hatottak a hetvenes évek társadalmi elvárásai.

A Kehrer kiadónál Gouzelle Ishmatova My Country is Female című könyve az orosz női identitás szokatlan rétegeit villantja fel. Oroszországot erős nőként gondolja el, akit ugyan bántalmaztak, folyton küzd másokkal és önmagával, de aki sosem adja fel. Miután Ishmatova huszonöt évesen Nyugat-Európába költözött, a fényképezés segített számára megérteni a hátrahagyott hazát. A tíz évet felölelő projektből készült kiadvány dédnagymamájával, Kortyival kezdődik, aki 1903-ban született II. Miklós cár uralkodása alatt, így megélte a 20. század történelmi változásait. Mosolygás nélkül, kendőbe bugyolált fejjel, állig felöltözve néz a kamerába, valószínűleg a konyhában. A kiadvány a családi archívum képeit és más, külső dokumentumokat felhasználva gondolkodik az orosz női szerepeken és annak száz év alatt bekövetkezett változásain.

Szombat Éva tabudöntögető, Orgazmust kérek, nem rózsát című könyve annyira frissen jött ki a nyomdából, hogy még szinte meleg volt a Kehrer kiadó standján. Belelapozva olyan biszexuális, transzszexuális, aszexuális, heteroszexuális és különböző testalkatú és szociális hátterű nők portréival találkozhatunk, akik őszintén beszélnek szexualitásukról, a gyönyörhöz vezető személyes utakról. A fagyiszínekben gazdag, popos hangulatú kiadvány betekintést enged a privát szférákba és olyan tárgyakat, szexuális segédeszközöket is láthatóvá tesz, amelyek ugyan a boldogság forrásai, használatukat mégis többnyire titkoljuk. Amiben egyetértenek a kiadványban szereplők: mindenkinek joga van a jó szexhez. Szombat Évát mindez, ahogy korábbi sorozataiban is, a teljes élethez, a boldogsághoz vezető út részeként foglalkoztatja.

Érdekes egybeesés, de a 2010-es évek elején még szoros együttműködésben alkotó Ív & Candie szerzőpáros (Szombat Éva mellett) másik tagjának, Gáldi Vinkó Andreának is épp az elmúlt hetekben jelent meg könyve, melyet a Trolley Books standján dedikált. Ultrahang gél kupac, pisifoltok, fagyasztott anyatej. A Sorry I gave birth I dissapeared but now I’m back című photobook arról az időszakról szól, mikor az anyaság, mint valamiféle köd száll alá egy nő életében. A gyermekszülés és az azt követő egy év élményének magaslatait és mélységeit egészen közelről, olykor humorral, olykor melankóliával áthatva mutatják a kiragadott, jól szerkesztett részletek, melyek természetes környezetünk, a tenger, a fák, a felhők relációjában válnak örökérvényűvé.

A Curiosa szektorban, melyet ezúttal a pekingi UCCA Center for Contemporary Art kurátora, Holly Roussell válogatott, Silvia Rosi togói származású, Olaszországban élő művész önarcképei keltettek feltűnést. A szimbolikus kiegészítőket felvonultató fotókkal, melyek a nyugat-afrikai fényképész-szalonok színes világát idézik, nagyszülei örökségét és szülei európai emigrációját dolgozza fel az alkotó. A könyvek, az öltöny, a paradicsomok mind-mind az újrajátszott személyiség, a lenti kép esetében az édesapa történetét hivatottak rekonstruálni.

Rosalind Fox Solomon korai fotográfiái a MUUS Collection gondozásában kaptak helyett a vásáron. Az 1930-ban született Fox Solomon munkássága ötven évet, és a fotográfiák mellett, verseket és rajzokat, installációkat és filmeket is felölel. Akár az Egyesült Államokban, akár a világ más részein, például Indiában, Guatemalában vagy Brazíliában járt, szürreális hangvételű fotói nem az ismert klisék vagy a sajtó igényei szerint, hanem sajátos kategóriák mentén készültek, melyeket a fotográfus önálló megfigyelései inspiráltak. Ezért is állítják képei kihívás elé a nézőt. A kiállított korai munkák narratíváját 2016-ban megjelent Got to Go című monográfiájában maga az alkotó állította szembe az érettebb művekkel, amelyek egy tágabb, a közösség és az otthon globális perspektívájából készültek. Így ugyan fontos kordokumentumok e korai fotók, érdemes az életművet a maga egységében is áttekinteni.

A női test ábrázolásait körültekintően kontextusba helyező és kritikusan szemlélő fotósorozatok mellett számos klisé is megjelenik a vásár forgatagában, akár szándéktalanul is ellenpontot teremtve a fentieknek. A csinos, mosolyogva feltárulkozó gésa alakja és a csilli-villi Swarovski kristályokkal keretezett, magassarkúba bújt láb keskeny vádlival továbbra is gond nélkül megvásárolható a világ legnagyobb fotóvásárán. Bár egyáltalán nem egyszerű kiállítóként megjelenni a Paris Photo-n, a stand jellemzően nagyon magas bérleti díjának kifizetése mellett számos más, leginkább szakmai szempontnak is meg kell felelni egy galériának, mégis idén is becsúszott jónéhány erősen kétes minőségű, főleg a többi munka relációjában problematikus kép a válogatásba.

Paris Photo, 2022. november 10-13.